Szombat előfizetés 2017

Bármit magyarázunk, nem hiszik el…” – Interjú Tomi Lapiddal

Írta: Archívum - Rovat: Archívum

Schiller-Szombat_banner-02_700x100px_Corsa_20160223

A magyar származású Joszéf (Tomi) Lapid a legutóbbi izraeli választásokon 15 mandátumot szerzett Sinui párt vezéralakja, az új kormány második embere: igazságügy­-miniszter, miniszterelnök­-helyettes. Korábban a tel-avivi egyetem kommunikáció szakán tanított.

Számos nagy sikerű könyvet írt, éveken át az izraeli televízió vezér- igazgatója, a Maariv napilap szerkesztője és az Izraeli Rádiós és Televíziós Testület elnöke volt. Margit Patríciával arról beszélgetett, hogy a harctéri fölény ellenére Izrael miért áll vesztésre a nemzetközi médiaháborúban.

Amikor a nemzetközi sajtó közli az izraeli híreket, az indulatok a kormány­zat vagy egyes politikai csoportok he­lyett Izrael, és gyakran a zsidóság egé­sze ellen fordulnak. Stratégiai hiba-e a teljes sajtószabadság háborús helyzet­ben?

– Az izraeli média nagy része baloldali. Az is természetes, hogy a médiának min­dig ellenzéki szerepet kell betöltenie. Vészhelyzetben viszont az amerikai mé­dia a példa értékű számomra: csak egy évvel később kezdik bírálni Busht a szep­tember 11-ét megelőző figyelmetlensé­géit Közvetlenül a tragédia után az ame­rikai sajtó teljesen egyoldalú patrióta ál­láspontot foglalt el, ellenzék nélkül. Min­denki, egyhangúan az elnök mögé állt. A két ország között az a különbség, hogy az amerikaiak évtizedeken át békében él­tek, mielőtt hirtelen rájuk szakadt ez az idétlenül szörnyű tragédia, melyre elkezd­ték a himnuszt énekelni. Izrael viszont öt­ven éve háborúzik, ezért itt nem lehet ál­landóan a himnuszt énekeim, nálunk a háborúskodás az átlagos helyzet, ehhez mi már többé-kevésbé hozzászoktunk. Ezért a reakcióink eléggé sablonosak.

A kormányzati politika sikerességé­hez elengedhetetlen, hogy meggyőző üzenetekkel tudjon előrukkolni a nem­zetközi közvélemény alakítására. Sokan az izraeli tájékoztatási politikát okolják a médiaháborúbeli gyöngébb pozíció­ért.

– A média ma már nem figyel oda ar­ra, hogy mit mondanak, milyen pamfleteket adnak ki a hivata­los körök. Önállóan működik, nem támaszkodik a hivatali pro­pagandára. Tehát nem a propa­gandisták tehetségtelenek, ha­nem arról van szó, hogy egysze­rűen vesztett helyzetben vagyunk, amikor a televízióban egy teljesen összeomlott ház előtt álló tankot dobáló palesz­tin kisfiút mutatnak. Ekkor hiá­ba magyarázzuk a bizonyítvá­nyunkat.

Az biztos, hogy a képeknek komoly hatásuk van. De mi az oka annak, hogy míg az ameri­kai közvélemény nagymérték­ben támogatja a terrorizmus el­leni küzdelmet, addig Európa ugyanazokra az izraeli lépések­re. médiaüzenetekre egyre erő­sebb Izrael-ellenes, antiszemita hullámmal reagál?

– Két évvel ezelőtt Izrael en­gem delegált az Európa Tanács közel-keleti konferenciájára, négynapos fergetegnek voltam kitéve: minden európai képviselő teljesen gátlástalanul támadott bennünket. Az egész vitában össze­sen négy, Izraelt támogató felszólalásnak voltam tanúja: ebből kettőt magyarok­tól, Bársony János MSZP-s és Eörsi Má­tyás SZDSZ-es képviselőtől hallottam, a harmadikat egy keresztény némettől, a negyedik pedig egy zsidó franciától szár­mazott, akit elég szimbolikusan Dreyfusnak hívtak. Viszont érdekes, hogy míg a média képei szinte teljesen elle­nünk hangolták az európai közvéle­ményt, az amerikaiak mellettünk állnak. Az ellentétes reakciókból azt a következ­tetést vontam le, hogy a kormányzatok­nak és a parlamenteknek nagyobb befo­lyásuk van a közvéleményre, mint gondolnánk. Igaz, hogy az európai politiku­sok is maximálisan ellenzik a terrort – mivel őket is fenyegeti -, de az európaiak az egész konfliktust egy egyszerű tézisre redukálták: minden rossznak a Területek megszállása az oka. Bármit is magyaráz nekik az ember, nem hiszik el. Pedig már az izraeli baloldal is rég ki­ábrándult Arafatból.

Camp Dávid óta…

Pontosan. Ekkor válaszolt Arafat intifádával Barak javaslatára, hogy a bé­kéért cserébe visszaadjuk a területek kilencvenhét százalékát, és felosztjuk Je­ruzsálemet. Nem sikerült megértetnünk Európával, hogy nem a megszállás for­dítja Arafatot ellenünk: ő épp akkor in­dult harcba, amikor közöltük vele, hogy megszüntetjük a megszállást. Ezen a té­ren nem sikerült megmagyaráznunk a bizonyítványunkat.

Az Izrael-ellenes köz– és politikai hangulat gyakran képződik le antiszemi­ta diskurzusokban. A zsidóellenes törté­nelmi hagyomány, és a gyakran palesz­tinpárti tájékoztatás mellett milyen poli­tikai és gazdasági tényezők játszanak szerepet Ön szerint az európai antisze­mita hullám erősödésében?

Az antiszemitizmus Csurkától Haiderig ma is végigfut Európán, de szerin­tem ennek aránylag kis befolyása van a közvéleményre. Megjegyzem, érdekes jelenség, hogy az Európa Tanács találko­zóján – talán épp az Európai Unióhoz va­ló csatlakozásuk reményében – a hagyo­mányosan antiszemita országok mutat­koznak támogatóbbnak Izrael politikájá­val kapcsolatban. Ennél fontosabbnak tartom viszont a muzulmán propaganda hatását, mely azért erősebb itt, mint Amerikában, mert az unió területén tíz­-tizenkétmillió arab választó él. A harma­dik befolyásoló tényező a főként Észak- Európában gyökerező radikális baloldal, mely Izraelben amerikai koalíciós part­nert, közel-keleti globalizátort lát. Sokan azt mondjak, hogy haragszanak Ameri­kára, amiért minket támogat, de az Eu­rópa és Amerika között egyre élesedő hatalmi harc következtében valójában azért haragszanak ránk, mert Amerika támogat minket. De ha megegyezünk az arabokkal, a radikális baloldal befolyása sokkal gyengébb lesz.

– Amikor az ENSZ-jelentés egyértel­művé tette, hogy a dzsenini menekülttá­borban az izraeliek nem rendeztek tömegmészárlást, a média pillanatok alatt ejtette az ügyet, így sokakban nem kérdőjeleződött meg a korábban bemuta­tott, holttesteket ábrázoló képek való­ságtartalma. A Haarec izraeli napilap ér­tesülései szerint sem a hírügynökségek, sem a nagy televíziós csatornák nem jártak a táborban, hanem a palesztin Rímesektől átvett felvételeket cirkulál­tattak más temetőkből kiásott, a tévé­sek félrevezetéséért átszállított holttes­tekről.

A palesztin tévéseknek nincs válasz­tási lehetőségük, ha életben akarnak maradni, kénytelenek kiszolgálni a pro­pagandagépezetet. Dzseninbe egyéb­ként nem csak holttesteket szállítottak a palesztinok az izraeli katonaság kivonu­lása után, az állítólagos mészárlás bizonyítékaként, hanem döglött kutyák és macskák tetemeit is szétszórták, hogy a bűz nagyobb legyen.

Ekkor az izraeli baloldal is megis­merhette a palesztin vezetés valódi ar­culatát. Rövid távú célként immár ők sem a békét, hanem a telepekről való ki­vonulást és a palesztin demokratikus átmenet támogatását tűzték a zászla­jukra.

A baloldal Camp Dávid óta elveszí­tette a talajt a lába alól. Arafat kis híján megsemmisítette az izraeli békemozgal­mat, mert minden olyan alapvető tételt, amelyre a békemozgalom építkezett, el­vetemült módon megtagadott. A balol­dal többek között azért sem képes fel­ocsúdni, mert a palesztinoknál nincs bé­kemozgalom, így nem képes azzal érvel­ni, hogy a másik oldalon is vannak, akik­kel együtt kell működnünk ahhoz, hogy egy nagy békemozgalom egyesítse a két ellenfelet. A világ nagy részében értelmi­ségiek, írók, költők, akadémikusok és művészek állnak a békemozgalmak élén, mint a megértés, az emberi szeretet, a humanizmus letéteményesei. Az arab világban viszont épp ez a csoport vezeti az Izrael-ellenes propagandahábo­rút. Egyiptom és Izrael között évtizedek óta béke van, de az egyiptomi értelmisé­giek minden csoportja bojkottálja Izra­elt. Ha egy egyiptomi újságíró el mer jönni Izraelbe, akkor a sajtó kiveti magá­ból. Ha egy egyiptomi orvos felszólal Iz­raelben egy konferencián, akkor a kon­ferencia után már nincs hova vissza­mennie, mert az orvosszövetség bojkot­tálja. Az arabok közül Izraelnek egyedül a palesztinokkal van élő kapcsolata: ne­kik sincs békemozgalmuk, de ők leg­alább nem bojkottálják az izraeli békemozgalmat, és legalább elismerik, hogy lehet az izraeliekkel tárgyalni, beszélni, és kapcsolatot fenntartani.

– Bár a békemozgalom tiltott, Arafatnak egyre erősebb ellenzéke van, mely támogatná az Izrael által kezdeménye­zett demokratikus politikai változáso­kat. Szakértők szerint a második intifádának az előzővel ellentétben nincs tö­megbázisa, valójában gerillaháborúról van szó.

Most, a nagy földrengések után ta­pasztalható szeizmikus reakció tanúi va­gyunk, ezer kisebb utórengés kíséri a je­lenséget. A palesztinokat megdöbben­tette, hogy számításaikkal ellentétben a világ szavakkal igen, de tettekkel nem állt egyértelműen melléjük. Izrael bevonult az arab városokba és menekülttáborokba, és tudtára adta a paleszti­noknak, hogy ha túlzásba viszik a terro­rizmust, móresre tanítja őket. Most pró­bálják levonni ennek a leckének a tanul­ságait. Valóban meggyöngült Arafat ha­talma, mert a palesztinokban tudatosult: ahelyett, hogy Arafat békét teremtett volna, és fellendítette volna a palesztin gazdaságot, két éve egyik szenvedésből a másikba taszítja a népét, és mindeh­hez semmi pozitív eredményt nem tud felmutatni. Leginkább az ábrándította ki őket, hogy az arab világ sem segített. Az arab világnak is vannak fenntartásai Ara­fat közel-keleti politikájával szemben. Szaúd-arábiai béketerv ide vagy oda, az arabok nem hajlandók Arafat muzsikájá­ra táncolni. Félnek attól, hogy a zendülé­sek átterjednek Jordániába és Egyip­tomba, ami aláássa a közrendet. Ezért elég erős palesztinellenes hangulat van az arab uralkodók körében is.

A beszélgetés vége felé egyre in­kább úgy tűnik, hogy ön szerint nem a médiaháború, nem az üzenetek jellege és értelmezése a legfontosabb, hanem a politikai lépések.

– A helyzet ennél összetettebb, egy példával elmagyarázom. Mose Dajan külügyminisztersége idején alakult egy tanácsadó csoport közéleti emberekből, melynek én is tagja voltam. Abban segí­tettük Dajant, hogy megértessük külföl­dön az izraeli politikát. Amikor találkoz­tunk vele, megmondtuk, hogy milyen politikát kell folytatnia ahhoz, hogy jó benyomást tegyünk a külföldre. Erre ő azt felelte: „Nem azt kérdeztem, hogy milyen politikát folytassak. Én arra kér­tem magukat, hogy magyarázzák meg a politikámat!” A válaszom tehát az, hogy nem irányíthatjuk Izrael életbevágóan fontos politikai lépéseit aszerint, hogy milyen befolyással lesznek az országimázsra. Azt kell tennünk, ami a legjobb és a legfontosabb az országnak, és az­tán próbáljuk megmagyarázni, több-ke­vesebb sikerrel.

Címkék:2003-05

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás

A Megváltás csillaga

Franz Rosenzweig A Megváltás csillaga(Részlet) A kinyilatkoztatás ünnepei A három zarándokünnep, amelyre haj­dan mindenki a közös szentélyhez vo­nult, az Egyiptomból...

Haszid dal

Henry Kreisel Haszid dal Jól megtermett, szakállas férfi állt az el­ső osztályt a turista osztálytól elválasz­tó átjáróban. Gondosan szemügyre vet­te...

Close