Szombat előfizetés 2017

A történet, amely magát meséli

Írta: Bárdos Pál - Rovat: Archívum

Schiller-Szombat_banner-02_700x100px_Corsa_20160223

Bárdos Pál

A történet, amely magát meséli

Van ez a történet. Alaktalanul lebeg. Formát szeretne ölteni. Ezért mindenfé­le csínytevésre képes. Szapora szívdo­bogással ébreszt álmomból. A legalkal­matlanabb pillanatokban eszembe jut. Például szeretkezés közben. Esetleg a vacsorázóasztalnál. Családi esemény alatt. És állítólag ezzel mások is így… Ez a történet minden áron magára akarja felhívni a figyelmet. Pedig némely fosz­lánya már nyomtatásban… Hajdan jó ne­vű újságíró memoárjában… dokumen­tumkötetben említik… részei hallomás­ból ismerősök, a részek közti űrt pedig kitölti a hasonló tapasztalatokban gaz­dag fantázia… mindez nem elég. Világ­ra kívánkozik az egésznek a látomása…

Ellenállok. Kifogást keresek. Minek kínozni magam? És másokat miért? Kell a világnak ez a történet? Kíváncsi rá… nem több… egyetlen ember? Óhajtja valaki kinyomtatni? Könyvbe fűzni? Nem kár vele pusztítani a papi­rost? Ez a történet, az összes többi ha­sonlóval együtt, erkölcsileg megbukott, napi tapasztalatunk: újra meg újra megbizonyosodunk róla, hogy az efféle történetek nem képesek katarzist kivál­tani. Magyarán: senkinek se lesz tőlük lelkiismeret furdalása. Lelkiismerete sem lesz tőlük senkinek. Akkor meg minek mondanánk el őket fiainknak?

Ez az alaktalanul lebegő történet… 1945 nyarán, nem. 1944 telén… vagy kora tavasszal? Ahogy vesszük. A rá emlékezés kétségen kívül 45 nyarán… ezért az emlékező szemét sunyin összehúzva, beszélgetőtársán lesve a szavak hatását, így fogalmazott: nehéz ám… bajos elképzelni nyáron a telet… Az ilyen mondatoknak az a szerepe a társalgásban, hogy a másikat, a beszélgetőtársat, ha csak egyetlen parányi részletben is, de egyetértésre bírja. Ezért a beszélő elégedetten nyugtázva a másik bólintását megismétli: Bajos el­képzelni. És magának helyeselve hoz­záteszi: Bizony…

Aki ezt a bölcsességet közhírré tette, frissen szabadult mauthauseni häftling. Harminchat kiló. Aszott arcából kivillog mélyen ülő szeme, minduntalan szerte­pislog, mintha azt lesné, mit lehetne el­lopni. (Organizálni.) Honnan fenyeget veszély? (Mindenhonnan.) Hol a me­nekvés útja? (Sehol.)

Kipróbált, ritka szerencséjű túlélő. Egyik lába rövidebb, mint a másik. Ezért mentesült a munkaszolgálat alól. Másfelé küldték a rámpán, mint a fele­ségét és a két fiát, ezért megmenekült a tűzhaláltól. Ezen felül véletlenül élt még, mikor az amerikai távolsági felde­rítő alakulat három tankja elérte a tá­bort. Így hát, mondhatni, felszabadult. Akkorra már elfelejtette hajdani életét, nevét, foglalkozását. Legyünk segítsé­gére. Találjuk ki legalább eredeti mes­terségét. Mondjuk, kereskedelmi utazó volt. Mit jelent ez? Handlé, aki síppal a szájában fütyürészik a falusi utca hosszán és azt kiabálja: „Fütyül a zsidó, mi van eladó?” És szedi össze a nyúlbőrt. Vagy tálca a melle előtt, batyu a hátán és azt kiabálja: „Asszonyok! Meg­bolondult a zsidó. Fele áron tékozolja a portékáját!” Nem, nem. Ez nem az iga­zi. Gyermekkoromban nagyszüleim rö­vidáru kereskedésében rendszeresen megjelent egy bicegő ember, aki gép­selyemben utazott. Jókora bőröndöt hurcolt, abban több száz árnyalata a gépselyem gurigáknak. Minta után lehe­tett rendelni tőle. Ugrattam a nagyszüleimet, balekok vagytok, ez a bicebóca becsap benneteket. Gondosan válogat­tok, kiválasztjátok a színárnyalatot, hosszan vitatjátok, melyik is kellene, aztán ő abból küld, ami épp van raktá­ron, ti meg észre sem veszitek a kü­lönbséget. Nagyszüleim ezen csak mo­solyogtak. Ezt nem érted… mondták a bolt esti félhomályában, kevéssel zárás előtt. Ezt nem érted. Van egy bizalmi elv, mondták. Ő becsületes ember. Az úri kaszinóba aligha vennék fel, föltehetőleg nem párbajképes, azon felül szegény, de a kereskedelmi utazók tisz­tességesek, értük nyugodtan jótáll­hatsz, a kezedet tűzbe teheted értük, mert van bizonyos norma, bizonyos harmónia, bizonyos rend a világban, így a nagyszüleim, akik pedig mint rö­vidáru kereskedők, köztudottan tapasz­talt és elismerten nagy tudású emberek voltak.

A történet egyik szereplője tehát ő, a bicegő gépselyemügynök, a feltétlen becsületességéről ismert kereskedelmi utazó, akit gyakran láttam gyerekko­romban nagyszüleim rövidáru boltjá­ban.

A másik szereplő egyenruhában van. Katona. Gépesített távolsági felderítő. Az Egyesült Államok hadseregének szá­zadosa, a három tankból álló különít­mény parancsnoka. Magyar nyelvű ál­lampolgára az államoknak. Nem lehe­tetlen státusz, csak ritka. Lehetett vol­na például az a nagybátyám, aki szüle­tésem évében kivándorolt. A numerus clausus miatt kénytelen volt olaszor­szági orvosegyetemre járni, ott abból élt, hogy vendéglőben hegedült. Fél év­vel a diploma előtt hazahívták katonai szolgálatra. Sosem derült ki, milyen megaláztatások érték, nem beszélt ró­luk, csak annyit mondott: „Ennek a mocskos államnak az uniformisát nem veszem föl többet.” Kivándorolt Kubá­ba. Már gimnazista korában tudott né­metül, angolul, franciául, a hosszú ha­jóút alatt hozzátanulta a spanyolt. Olaszországban élt évekig, olaszul is úgy beszélt, mint az anyanyelvén, nem lehetett neki éppen a spanyol az aka­dály. Öt év után, mint kubai, pályázha­tott az amerikai állampolgárságra. Ilyen egyszerű volt az útja annak, aki mene­külni kényszerült. Különösen, ha nyelv­tudása mellett olyan, mindenütt bevált­ható mesterlevéllel rendelkezett, mint a nagybátyám, aki sosem fejezte be az orvosegyetemet, mert Kubában is, New Yorkban is megélt tanult mestersé­géből, a fényképészetből. írhatnám, hogy ő volt a tankos kapitány ott Mauthausenben, senki sem ellenőrizné. De nem teszem, mert nem ő volt.

Arról a másik emberről abban a ma­uthauseni beszélgetésben kevesebbet tudok, mint a nagybátyámról. Lehet, még századfordulós kivándorló gyere­ke volt. Fogalmam sincs, zsidó volt vagy sem és nem óhajtok poentírozni. Egy dologban azért biztos vagyok. El­vergődött a partraszállástól Mauthausenig… A háború, mint köztudott, koptat­ja a fölszerelést, rongyolja az egyenru­hát, nem használ az egészségnek és rendszerint jóvátehetetlen kárt okoz a lélekben. Ennek külső jele többnyire a közöny. Belül pedig a rémületes üres­ség. A fásult ember elbátortalanodik, nem mer saját belsejébe tekinteni, mert ott csak a semmi, a hiány… Keve­set tudok erről a századosról, de abban biztos vagyok, mire elvergődött a láge­rig, ahol tankjainak megjelenése fölsza­badította a szédelgő csontvázakat… már se együttérzés, se megrendülés… talán valamiféle csodálkozás, hogy ez is lehetséges., de semmiféle részvét nem maradt benne embertársai iránt… Egyáltalán… érzés nem maradhatott benne semmiféle.

Beszélgetőtársa, aki nyáron nem tud­ta elképzelni a telet, nos, ő se volt kü­lönb nála. A zsidótörvények tönkretet­ték őt, a nagykereskedést, aminek ügy­nökösködött, árjásították, bojkottálta hajdani baráti köre, pedig mulatós, tár­saságot kedvelő személy volt, magát elhurcolták, családját kiirtották, kapott néhány verést az őrségtől, csontra fo­gyott, stb. Mindez hagyján. Ezek a dol­gok vele történtek. Mások tették. De egy új nap új szállítmány érkezett, köz­tük, egy afféle régimódi békebeli lélek, aki siránkozott és egyre a szerettei hol­léte felől érdeklődött, míg ő meg nem unta a panaszos litániát és fel nem mu­tatott a felhőt és füstöt keverő le­vegőbe az égen és azt nem mondta: „Mit siránkozol? Ott szállnak… integes­sél nekik.” És ezt nem más tette vele, ezt ő tette mással, és aztán már nem nagyon érzett semmit, még saját maga iránt sem érzett részvétet, hogy Figyelt volna így a más bajára?

Szóval nagy hidegek lehettek errefelé – mondta az amerikai kapitány, csak hogy ő is szóljon valamit. Írhatnám, rá­gógumi rángatódzott a pofájában és az asztalra tette a lábát. Így szokták elkép­zelni az amerikaiakat. De bevallom, fo­galmam sincs, kérődzött-e és hol tartot­ta a bakancsát.

Iszonyatos hideg – mondta a másik kissé bizonytalanul, mint aki nem tud­ja, mi jobb neki, a szigorú tél emlegeté­se, vagy annak bizonygatása, hogy in­kább csak olyan átlagos… Melyik körül­mény enyhítő és melyik terhelő? Mert egyelőre tanúként hallgatják ki. De mit lehet tudni, hogy fordulnak… végül ho­gyan alakulnak a dolgok.

A kapitány matatott az asztalon he­verő papírok közt. Az egyikbe belepislantott. Kétszázan – mondta. – Állítólag annyian lehettek.

A csontváz bólogatott. Lehet, kérem. Lehetséges. Bár szerintem háromszá­zan… inkább annyian lehettek.

Most kétszáz vagy háromszáz?

Éjjel volt, sötétség… mit lehet tud­ni?… de szerintem… inkább háromszá­zan lehettek… talán kicsit többen is… Honnan valók voltak?

Hát lehet azt tudni?

Nemzetiségük?

Magyar.

Ebben biztos?

Beszédük után, ugye… az a sötétben is…

Férfiak?

Ahogy mondani tetszik.

Egy idetévedt munkaszolgálatos szá­zad?

Olyasféle. Az is lehet, másik lá­gerből… Szelektálás után. Pár szót hal­lottam ugyan a sötétben… vízért könyö­rögtek. De társalgásra ugye ilyen körül­mények között… hát beszélgetésről szó se lehetett. Hogy ki Fia-borja, meg honnan az onnan… Tetszik érteni?

Ha fárasztja a beszéd – mondta a ka­pitány – talán holnap… ráér holnapig.

Nem, nem. Tiltakozott a csontváz. Kaptam vitamint. Csokoládét. Erőle­vest. Konzervből készült leves, konzerv sajt… hja, kérem, Amerika. Amerika az Amerika. Minálunk nincs ilyen. Erőle­ves konzervdobozból.

Amerikában meg nincs mák.

Ne mondja…

Mondom én… hírből sem ismerik.

Akkor azt a jó mákos tésztát… a bejglit…

Ahogy mondja, ez mind nincs.

Elképesztő. Ki gondolná?

Egyszóval maga végig velük…

Nem – mondta a gépselyemügynök. – nem voltam velük, mert mint említet­tem… ordas hideg… farkasordító hideg volt, ha szabad így mondanom. Hava­zott is… nem pelyhekben, valami dara, vagy mi, mindenre ráfagyott a zúzmara. A haj, a szemöldök, a szempilla… min­den szőrszálon rezgeti a fehér jég… Meg a szél is fútt kegyetlenül. Akinek csöpp normális esze volt és tehette, fedél alá igyekezett. Holott hát a ba­rakkban sem volt fűtés… De azt leg­alább valamennyire belehelték. Az őrség, meg ugye, igyekezett a fűtött vackába. Csak annyit voltak kint, amennyit muszáj volt.

Na, jó. Mondta a kapitány. Ezt értem. Hideg volt.

Eszement hideg, kérem, nekik meg ott kellett állni a havazásban. Egész éj­jel Appel… ha tetszik érteni.

Értem. Sorakozó volt.

Sapka le, vigyázzállás… szóval Appel. Világított a szemöldökük a zúzmarától a sötétben.

Maga meg igyekezett eltűnni…

Hát persze… ahogy lehetett… be a barakkba. De ők se voltak rest… min­duntalan kizavartak. Az ottani kápó…

No, most akkor maga látta az esetet, vagy csak úgy hallotta később valakitől?

Ezzel a két szememmel… Hogyne lát­tam volna… ha minduntalan kizavar­tak. De kicsit azért közben meleged­tem, nem úgy, mint ők… mert nekik nem volt szabad… Appelen ugye nincs szaladgálás. Ők csak akkor érkeztek, így hát ötös sorokban, ahogy kellett…

Ha maga sír… hagyjuk az egészet… – mondta a kapitány.

Inkább csak a gyöngeségtől könnye­zek… pedig vitamint is adtak… ha nem haragszik, fene büdös egy gyógyszer…

Az a polybé. Az nagyon divatban van most.

Lehet. Mondta a csontváz a szemét törülgetve. De büdös.

Szóval háromszázan. Ezt mondta.

Talán többen is.

Egész éjjel ott álltak.

Ötös sorokban. Appel. Sokan kiájul­tak a sorból.

Azokkal mi lett?

Ki-kijött a barakkjukból az egyik SS. Altiszt, nem ismerem ki magam a rend­fokozatokon. Valami Johan.

Tehát Johan nevű…

Az hát, a Johan. Annak volt egy kis rövid botja. Aztán akit fekve talált, az­zal a bottal szétverte a fejét. Mikor reg­gel lett végre, aztán világos lett – már amennyire világos volt egy ilyen téli reggelen képzelheti… még másfél mé­ter magasan is csupa vér meg agyvelő volt a fal, a tűzoltók mosták le onnan fecskendővel. Mert itt tábori tűzoltóság is működött… az a Johan meg, mint aki jól végezte a dolgát, otthagyta az Appelt, visszaballagott a melegbe. Az­tán fél óra, óra múltán megint jött, s akit fekve talált… hát azt, tetszik érteni, ugye….

Ha szembesítjük, felismeri ezt a Jo­han nevűt?

Nem lehet őt senkivel összetéveszte­ni, kérem.

És hajlandó tanúskodni?

Mi haszna annak? Föltámaszt csak egyet is azok közül?

Most mit kéreti magát?

Álltak ott, kérem szépen, ez tagadha­tatlan. Állítólag háromszázan. Bár sze­rintem többen voltak. Legalább eleinte. De nem csak én voltam jelen… látta őket az újságíró is.

Miféle újságíró?

Aki a Magyar Nemzetbe ír… ejnye, no., itt a neve a szájamon. Ő is látta. És ő gój. Tanúskodjon ő. Nem gondolja? Mégis egy szerkesztő. Gój úriember.

Itt a vallomása. Látja. Ő tanúskodott. Ő már igen. Le van írva. Itt az áll, körül­belül éjfélig…

Igaz lehet. Bár egy éve nem láttam órát, de úgy lehet. Éjfél körül… akkor épp kint lebzseltem… Hívták a tábori tűzoltókat.

Hívták? Ki hívta?

Valamelyik SS altiszt, aki éppen ott volt. Lehet, ez a bizonyos Johan.

És akkor mi történt? Ne kelljen már minden szót harapófogóval..

Rájuk irányították a sugarat, ahogy ott álltak. Megdöbbentem… az az igaz­ság.

Ezt azért mégse várta volna?

Nem azért… Hanem hogy volt víz. Gyakran nem volt egy csepp se. Meg az­tán gondolja meg… az a rettenetes hi­deg… és nem fagyott bele a csőbe., ezt máig se értem. Hogy nem fagyott be a fecskendő abban a rettenetes hidegben… Szóval lelocsolták őket?

Vagy fél órán át. Sokan elájultak a jéghideg víztől. Akkor jött a Johan… vagy a Hansi… megbocsásson, mi egy­más közt csak így: a Hansi. Nem tudom a másik nevét, nem mutatkozott be…

Hát nem… a németek különben úri­emberek… de itt nem éppen az úri ka­szinó…

Aztán ez a Hansi nevű illető…

Vagy a Johan… szóval szétverték a fejüket.

Magát akkor hívták oda…

Hívtak? Inkább küldtek. Zsidó disz­nókutya, los, los… a hullákat kellett a fal tövébe hordani.

Sok hulla volt?

Képzelheti. Az a Johan szerintem azért is ütött, hogy kicsit felmeleged­jen. Vagy félóráig ment az a spriccelés, akkor abbahagyták. A barakkba men­tek trinkolni a tűzoltókkal. Aztán hajnal felé megint visszajöttek és aki még állt az Appelplatzon azt újra lelocsolták vagy félóra hosszat. Mire jött a reggel… tudja, az a sötét téli reggel, amilyen itt volt… egy se állt a lábán.

Megfagytak.

Ezt azért nem mondanám. Egy ré­szüknek szétverték a fejét. Mások…

Mi volt másokkal? Akik nem fagytak meg?

Csuda szívós az ember. Akadt, aki túlélte ezt az éjszakát. Ez szinte hihe­tetlen. Alig hiszem el…

Honnan tudja, hogy éltek?

Parancsot kaptam… fektessük hord­ágyra őket. Kettesével. Úgy vigyük a kremába… Fejtől-lábtól raktuk őket. Egyik-másik lelökte a fejéről a másik lá­bát. némelyik nyöszörgött… izgett-mozgott a hordágyon. Esetleg vizet kért. Most mondja… akinek nem verték szét a fejét, esetleg túlélte a fürdőt… abban a hidegben. Mondtam, nyáron elképzel­ni se lehet azt a telet…

A kapitány fölállt, elsétált az ablak­hoz. Egy csontváz ült a szomszéd ház falához támaszkodva és lehunyt szem­mel élvezte a napsütést. Valahol messze mozdony sípolt és fent az égen V betű formájában repültek a madarak, mint valaha, békeidőben.

Aztán mi lett velük? Kérdezte a kapi­tány. Az élőkkel?

Mi lett volna? Kérdezte a csontváz a kapitány hátától. Akkor már nem jött se a Johan a kis rövid botjával, se a Hansi… hogy szétverje a fejüket. Meg lehet érteni… az SS is ember… azt is megve­szi az Isten hidege… vagy elfáradtak… az is lehet. Esetleg tájt részegre berúg­tak. Előfordul az ilyesmi. Bár azt hi­szem, egyszerűen elfáradtak. Egész éj­jel ott kóboroltak az Appelplatz körül… fogták magukat és lefeküdtek aludni.

Maguk meg…

Hát mi vittük a hordágyakon, aztán bedobáltuk őket a kremába..

Élve? Ember! Maguk élve tűzbe dob­ták őket?

Parancs az parancs. Amúgy sem volt az már élet. Magam se voltam jó bőr­ben, de ők tisztára kaput… mozgott né­melyik, azt nem tagadom… motyogott, vagy csak a befagyott szemét Nyitogatta volna… de életnek azt már nem le­hetett nevezni.

A kapitány visszament az íróasztal­hoz, felvette, majd visszadobta a ceru­záját. A csontváz jól megnézte, egyik fele piros volt, másik fele kék.

Postairon. Mondta.

Hogyan?

Mondom, postairon.

Igen. Piros-kék.

Nagyon ügyes. Használtam ilyet. Azelőtt. Korábban. Tetszik érteni.

Hogyne. Mondta a kapitány. Mit lehet ezen nem érteni? Postairon. A tettese­ket… mármint az SS altiszteket… fölis­merné, ha úgy fordul… ha esetleg szük­ség lenne magára?

Tíz hónapig láttam őket. Hárman vol­tak, meg a két tűzoltó… legtöbbször a Johan ütött… de a Hansi se volt szívba­jos gyerek… hajaj, de sokat láttam őket… tíz hónapig… nagy idő… Johan vert többet agyon, de a Hansi… az addig ütött… szóval péppé verte szét a fejü­ket, ha szabad így mondanom… a tűzol­tók meg röhögtek… úgy röhögtek, azt hittem, eldőlnek azzal a nehéz csővel.

Hanem van itt valami. Mondta a kapi­tány. Beszélnek össze-vissza. Magáról.

Nem lehet azt elképzelni. Mondta a gépselyemügynök.

Tudom. Nyáron a telet.

Semmit se lehet elképzelni. Most ugye maguk megjöttek ezzel a három tankkal… ezért el se lehet képzelni mi volt… mi volt itt mielőtt megjöttek a tankokkal. Ha hiszi, ha nem, kapitány úr… de már én… én se tudom elképzel­ni… pedig tíz… tíz hosszú hónapon át…

A kapitány fölvett egyet az asztalán heverő papírokból és apró darabokra tépte. így ni. Mondta. Maga nem köte­les… senki sem kötelezheti tanúvallo­másra. Szabad ember. Most már sza­bad…

Ettem belőle, kapitány úr. Mondta a gépselyemügynök. Négy maroknyit. Nem emlékszem. Lehet, hogy öt ma­rokkal is. Rákaptunk a habzsolásra… ha volt mit… gyorsan lenyelni, el ne ve­gyék. Hát nem számoltam. De ettem belőle. Valamennyit. Ott remegett előt­tem az a sok velő… ráfröccsent a fal­ra… éhes voltam. Mindig éhes. Az ítél­jen el, aki többet éhezett nálam.

Mi nem találkoztunk. Mondta a kapi­tány. Sose láttam magát.

Nem vagyok rossz ember. Mondta a gépselyemügynök. Azt senki se mond­hatja rám… hogy rossz ember lennék, így alakult. Tetszik érteni… kapitány úr., ezért mondom., nyáron azt a hide­get.. nem lehet elképzelni.

Hát így valahogy. Ez a történet. A tör­ténet, amely el akarja mondani magát. Egy bicebóca, gépselyemmel ügynö­kölő kereskedelmi utazó élve hányta a tűzbe a félig megfagyott häftlingeket, rabtársait, és közben jóllakott a halot­tak szerteszét heverő agyvelejéből.

Később az amerikai kapitány gyakran mesélte, hogy páncélos alakulata élén hogy szabadította fel a mauthauseni tá­bort. Olyankor megpróbálta elmesélni a gépselyemügynök történetét, de nem vitte rá a lélek. Bele-belekezdett, de elvágta a szót, másra terelte a beszé­det. Üzletei jól sikerültek, idős korára meggazdagodott, luxuskórházban hal­doklód, ott kísértést érzett, magához intette a nővért és beszélni kezdett vol­na, de a nyugtatok és a fájdalomcsilla­pítók fátylán át végül nem tűnt fontos­nak az egész és egy mély sóhajtással elbocsátotta ágya mellől az ápolónőt. Nemsokára pedig végleg elnémult.

A sánta kereskedelmi utazó egy idő után úgy emlékezett, a történetet – a le­locsolt emberekről – másoktól hallotta. Nem vele történt. Negyvenöt után kis ideig mesélgettek egymásnak ilyesmit az emberek. Később azonban szó sem esett koncentrációs táborokról, sőt senki se mondta magáról, hogy ő zsidó lenne. Egyre többen hitetlenkedtek né­mely történet hallatán. Mások elkezd­tek mérlegelni. Batu kán piramist rakott áldozatainak koponyájából. Az amerikaiak az indiánokat… törökök az örmé­nyeket… Méltányosnak kell lenni a tör­ténelem áldozataival. Minden áldozat­tal. Addig méltányoskodtak, mérlegel­tek és arányosítottak, míg ki nem de­rült, meghalt ugyan néhány zsidó ter­mészetes halállal, de annak is főleg maga volt az oka. Így aztán a sánta a megélhetés gondjai közt előbb elfelej­tette emlékeit, aztán elfelejtette azt is, hogy elfelejtett valamit. Aztán meghalt egy szociális otthonban és nem volt többé senki, aki ezt a történetet elme­sélte volna.

Ezért aztán kétféle ember van. Aki ott volt, az el tudja képzelni. Aki nem volt ott, az nem tudja elképzelni. Egyfé­le ember, aki megélte, másféle, aki nem.

És a kétféle ember közt egyetértés… vagy csak társalgás… nézetcsere., el­képzelhetetlen.

A történet pedig van. Van és nincs. Foszlányai köztünk lebegnek, mint az elégetettek hamuja a felhők közt. Ala­kot keres, formát, helyet követel magá­nak a tudatunkban. És nem nyugszik. Engem se hagy nyugodni. Nyüzsög, fészkelődik, minden áron magára akar­ja fölhívni a figyelmet.

Szegény történet nem veszi észre, hogy már rég nem érdekel senkit… egyetlen embert se a világon.

Szemelvény a PolgART kiadónál a 2002. évi Ünnepi Könyvhétre megjelenő Emlékkönyv című kötetből

Címkék:2001-12

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás

A szó-kincs

Tábor Ádám A szó-kincs Zengett az Avar-domb. Régi boldog esteken Apám szobájában Szóltak a szavak ott. Hozzám szóltak, nekem. Szellemteste...

2001. novemberi szám

Summary Shelley István: Vörösmarty árnyéka Amerika felett Szántó T. Gábor: Senkiföldjén Gadó János: Az olvasó portréja I. Lugosi Viktória: Irracionalitás...

Close