Szombat előfizetés 2017

“Azt, hogy zsidó vagyok, mindenki tudja. De miért kellene mindig erről írnom?” – Faludy György költővel beszélget Dési János

Írta: Dési János - Rovat: Archívum

Schiller-Szombat_banner-02_700x100px_Corsa_20160223

Exkluzív Sorozatunkban politikusokkal, művészekkel és más ismert személyekkel beszélgetünk. Érdekes emberekkel, akikben talán csak annyi a közös, hogy valami módon zsidók, bár ez különböző hatással van éle­tükre, eltérően vállalják származásukat, a közösséghez tartozást. Aki erre most azt mondja, hogy a festőnél csak az számít, hogy jó-e a képe, a színésznél, hogy szépen deklamálja-e Hamlet monológját, a politikusnál, hogy elég népszerű-e. Nos, annak is igaza van. Mégis úgy gondoltuk, érdemes a Szombat hasábjain olyasmiről is szót ejteni, amire máshol nincs alkalom.

„Azt, hogy zsidó vagyok, mindenki tudja. De miért kellene mindig erről írnom?”

Az természetes, ha az ember a nemzet nagy költőjéhez megy interjúzni, előtte hosszú listát készít a feltétlenül felteen­dő kérdésekről. És abban sincs semmi meglepő, hogy mindezt azonnal elfelejti, amikor háza kapujában találkozik a nem­zet nagy költőjével, aki vagy tíz perccel a megbeszélt találkozó előtt odaállt, mert a kapucsengő nem működik. Miközben felfelé baktatnak a lépcsőn a riporter rá­döbben, hogy sokkal jobb, ha hagyja a beszélgetést folyni a maga útján. Faludy György ugyanis első osztályú csevegő, aki ontja a jobbnál-jobb anekdotákat. Kár lenne rossz kérdésekkel megzavarni.

Elsőként az AB Független Ki­adónál szamizdatban megje­lent életrajzi Pokolbéli víg nap­jaim című könyvet adom oda neki, hogy dedikálja. Miközben a tollat keresi, kérdezi meg:

– Á, ismeri ennek a könyvnek a törté­netét?

Nem, de szívesen meghallgatom.

– Nagyon mulatságos. Úgy kezdődött, hogy Demszky Gábor (az AB Kiadó ak­kori vezetője – a szerk.) kint járt nálam Torontóban és kérte tőlem ezt a könyvet, amit angolul olvasott.

Angolul írta ezt a könyvet?

Félig-meddig. Angol közönségnek készült, nem magyarnak. Amikor 1960-1961-ben írtam, reményem sem volt ar­ra, hogy valaha magyarul megjelenhet. A magyar kézirat egy része el is veszett, úgyhogy sokat újra kellett írnom belőle. Amikor elkészültem, már csak az a nagy kérdés maradt, hogyan juttassam el Pest­re. Kaptam egy üzenetet, hogy küldjem el a budapesti amerikai követségre. Szép nagy csomag nyolcszáz oldal. Pesten egy barátunknak küldtük érte. Ahogy ment a követségre, észrevette, hogy titkosrendő­rök követik. Hazament és otthon készített 12 hasonló csomagot és megkérte 12 ba­rátját, hogy segítsen. Aztán újra elindult a követségre. Természetesen, ahogy a Sza­badság téren átvágott látta, hogy a titkos­rendőrök egy autóval követik. Felszaladt a követségre, jött ki a csomaggal, a de­tektívek utána az autóval. Berohant a ház­ba, ahol lakott, a detektívek kiszálltak az autóból és utána futottak, hogy elkapják. De abban a pillanatban megjelent 12 em­ber, mindegyikük egy éppen olyan pakkal a kezében, amilyet kerestek. Na, akkor feladták a rendőrök.

Mindez már a nyolcvanas évek má­sodik felében történt?

1987-ben jött ki ez a kötet. Előtte je­lent meg több kiadásban a Villon köny­vem. Annak rengeteg kalózkiadása volt. Például egy nagyon szép, amit Miskolcon csináltak. Minden szerepelt benne, a ne­vemet kivéve.

És miért éppen azt hagyták ki?

Az én nevemet 1956 után sokáig nem szabadott leírni. Még a Széchényi Könyvtár katalógusából is kivették a könyveim céduláit.

Azért az szép. nem. hogy ha a nevét nyilvánosan nem is szabadott emlegetni, mégsem felejtették itthon el?

– Amikor hazajöttem, nagyon féltem, hogy csak a 70 évnél idősebbek fogják tudni, hogy ki vagyok. Úgyhogy nagy élve­zet volt, amikor az első előadásomat tar­tottam Szegeden. Bár úgy indult, hogy a város vezetője – a nevét már elfelejtettem – egy rohadt -, kijelentette, hogy amíg ő ott van, én nem nyithatom ki a pofámat Szegeden. Így mondta. Amire az egyetem rektora odaadta az auditorium maximu­mot Este nyolckor kezdődött az előadás, és vagy egy negyed óráig tartott, amíg egy­általán be tudtam jutni, annyian jöttek el. S bár ötven percnél nem szoktam tovább beszélni, éjei egyig tartott az előadás.

Emlékszem az 1988-as első Jurta Színházbéli előadására, oda se nagyon lehetett beférni.

Nagy öröm volt számomra, egyrészt hogy nem felejtettek el, másrészt, hogy sok fiatal jön el meghallgatni. Ma is, bár­hol tartok előadást az országban, a kö­zönség legalább háromnegyede fiatal.

Akkor elégedett az élettel?

Ami a személyes sorsomat illeti, tel­jes mértékben. Nem gondoltam volna, hogy hazajöhetek még egyszer. Emigrációs barátaim többsége ezt már nem érte meg. Ám a világ sorsát meglehetősen re­ménytelennek látom. A környezet meg­állíthatatlanul pusztul. És a népességrob­banással sem tud senki sem mit kezdeni. Fiatal koromban azt gondoltuk, hogy ha Hitlert és Sztálint sikerül legyőzni, akkor minden rendben lesz. Akkor „csak” Sztá­lin, Hitler, no meg Horthy volt a problé­ma. És mindaz a mocsok, amit a harmin­cas években ránk zúdítottak.

Mi volt a fő baj azokkal a harmincas évekkel?

Kicsit messzebbről kezdem, de egy jellemző példával: emlékszem, amikor Horthy bevonult a katonáival – román fe­dezet alatt – Budapestre, mi is ott álltunk a nagyapámmal a tömegben a Gellért Szálló előtt. És Horthy utasította a kato­náit, hogy szánjanak le a lovakról, jármű­vekről, forduljanak meg és pisáljanak. Mindenki láthassa, hogy ők megvetik a bűnös várost. Fölszámolták a demokrati­kus intézményeket. Aztán a német szö­vetség. Az irodalomra is rámásztak. Per­sze az igazi írók, Móricz Zsigmond, Kar­inthy Frigyes, Tersánszky Józsi Jenő – és sorolhatnám még hosszan tovább – mind ellenzéki maradt. Amit azért eltűr­tek. A jobboldali írókat pedig elmosta az idő. Bár már akkor sem értek sokat Ta­lán az egyetlen Szabó Dezsőn kívül, aki azért szintén egy kétséges figura volt.

Azért Szabó Dezső meglehetősen si­keres író volt.

Igen is, meg nem is. Kétségtelen, ő volt a kurzus lelke, bár aztán ellene for­dult. S a végén egész tisztességesen vi­selkedett De abból, amit írt, mi maradt?

Talán csak az Elsodort falu, bár azt hiszem ma már azt is kevés ember tudja végigolvasni.

Mindig azt mondták róla, hogy az egy zsidóellenes mű, holott román- és magyarellenes. Még azt sem tudták, hogy mit olvasnak.

Írja a Pokolbéli víg napjaim című könyvében, hogy a népi-urbánus vitából mindig is igyekezett kimaradni. Elhitték a kollégái ezt Önről?

Persze próbálnak mindenkit beska­tulyázni. Az ember hiába igyekszik. Én annyit mondtam, hogy irodalmi köröktől mindig távol tartottam magam.

A népi-urbánus vita a zsidó-nem zsidó ellentétnek volt eufemisztikus megfogalmazása.

Részben. De azért ennél összetet­tebb a dolog. Nem hiszem, hogy Ter­sánszky valaha azt mondta volna ma­gáról, hogy ő vidéki. Vagy a faluról első riportokat író Kovács Imre soha nem állt ködös parasztelképzelések oldalára. Per­sze voltak, akik nagyszájúan pofáztak, mint Erdélyi József.

Aki 1938-ban megírta a Solymosi Eszter vére című hírhedt versét.

– Emlékszem, Nagy Lajossal ültem a kávéházban a vers megjelenése után, s amikor Erdélyi oda akart ülni az aszta­lunkhoz, Nagy Lajos rászólt: „Ide többé nem ülsz le.” Mire Erdélyi sértődötten azt felelte: „Mi az, Lajos, te is elárultál min­ket?”

A zsidóság a költészetében sohasem foglalkoztatta. Legfeljebb csak az élet nagy pillanataiban. Találtam egy versét, az Újszülött fiamhoz címűt, ez a Szom­batban is megjelentamelyben azért szót ejt az ősökről. Egyébként nem érde­kelte a dolog?

Persze, hogy nem érdekelt.

Miért persze?

Arany János talán mindig arról írt, mi a kapcsolata a nagyszalontai ősökkel? Ez nem egy verstéma Azt, hogy zsidó va­gyok, mindenki tudja. De miért kellene mindig erről írnom?

Mit jelent a zsidósága az életében. Jó, rossz, nem számít?

– Bizonyos mértékig örülök neki. Mert az embert egy olyan népbe osztja be, amely rendkívül régi kultúrával rendelke­zik – még ha annak nem minden részét ismerem el a magam számára. Az utolsó százötven évben kevés nép járult olyan nagy mértékben hozzá a civilizáció fejlődéséhez, mint a zsidó. Borzasztóan örül­tem, amikor a zsidó állam megalakult. Bár most egy kissé meg vagyok rettenve. Továbbra is a zsidó emigráció alkotja a szellemileg fontos dolgokat, Izraelben pedig nem nagyon születtek ilyesmik. Amerikai támogatással sikerül fenntarta­ni az egészet. Bár soha nem jártam ott, nem volt annyi pénzem, hogy elutazzak, sokat tudok az országról. Egyébként a másod unokatestvérem volt hosszú ideig Jeruzsálem polgármestere.

Teddy Kollek?

Igen. Ugyan személyesen soha nem találkoztunk, de azért kölcsönösen számon tartjuk egymást.

Ugorjunk vissza a múltba. Életrajzi könyvében számtalan okot említ, miért érezte úgy, hogy 1938-ban el kell men­nie Magyarországról. Az okok között nem szerepel, hogy attól tartott volna, zsidósága miatt üldözni fogják.

– Akkoriban azt mondták az emberek, hogy maradj itt. Cs. Szabó Laci megígér­te, ha bármi történne, akkor ő megvéd.

Elhitte?

Ő elhitte. Én nem, hogy sikerül neki. Persze, amit kérdez, az is egyik oka volt, hogy elmentem. Csak hogy érzékeltes­sem Önnek a helyzetet: 1939-ben azt mondtam egy unokatestvéremnek Pá­rizsban, hogy maradjon ott, mert külön­ben agyon fogják ütni. Azt felelte: „Hülye vagy, tényleg azt képzeled, hogy a nácik Magyarországra is eljutnak?”.

Miért bizakodtak ennyire az embe­rek? A zsidótörvényeket ne is említsem, ott volt a Solymosi Eszter vére. Abból látható, a zsidóellenesség a közhangu­latban is ott volt, nemcsak a politikában.

Nem hitték el az emberek, hogy mindez megtörténhet. Amikor még Horthy kártyapartnerei között is előfor­dultak zsidók.

És a numerus clausus 1921-ből?

Akkor az gondolták, hogy Horthyt csak a katonái kényszerítették erre. Ami persze nem igaz. Ha egy zsidónak azt ajánlotta az ember: gyere, menekülj – ak­kor a szemébe röhögött. Nem hitték el, hogy valami bajuk lehet. Hozzá tartozik persze, a lapok nem nagyon írták meg, mi történik Németországban. Féltek a betiltástól. Talán a Népszava volt az egyetlen, amelyik próbált beszámolni, mondjuk a Kristályéjszakáról.

Sok rokonát elvitték és megölték Auschwitzban, a húgát Kun páterék lőt­ték agyon a Duna-parton. Milyen érzés volt a háború után mindennek tudatában visszajönni?

– A húgomat éppen ebből az épületből vitték el, ahol most élek. Akkor ez nyilas­ház volt, itt, a Margit híd lábánál lőtték agyon.

Az ablakból éppen odalátni.

Egyenesen oda. Amikor hazajöttem, úgy gondoltam, minden megváltozott. Különben is, a magyar nácik sohasem kerültek többségbe. Nézze csak az iro­dalmat, Féja Gézán, Erdélyi Józsefen – aki nemcsak költőnek, embernek is je­lentéktelen volt – és még néhány nagy­szájún kívül – alig tartottak velük. Sőt, az igazi írók mind náciellenesek maradtak. Fogadjunk, hogy nem tud egyetlen náci költőt sem említeni.

Biztos lenne, aki erre azt feleli, hogy hát persze, mert az iskolában ideológiai okokból nem tanították őket.

– Nincs is kiket. Gyengék voltak. Ami­kor először hazajöttem, mint már mond­tam, abban bíztunk, megváltoztak a dol­gok. Nem ismertük a jaltai szerződést, abba a hitbe ringattuk magunkat, hogy az orosz megszállás hamar véget ér. Egy évet kibírunk, mondtuk. Aztán, amikor 1947 áprilisában először bevittek az ÁVÓ-ra, kezdtem érezni, hogy nincs rendben minden.

Miért vitték be?

Mert ledöntöttük Prohászka Otto­kár püspök szobrát.

Mi zavarta Prohászkában ennyire?

Például az antiszemitizmusa. Meg­jegyzem, ez nemcsak engem, de még a pápát is zavarta. A fő ok azonban az volt, hogy barátomat, Károlyi Mihályt gúnyol­ta, születési hibáját felemlegetve farkas­torkú gazembernek nevezte. Gyűlölte Károlyit. Horthyék viszont Károlyi elleni bosszúból éppen az ő palotájának a kert­jében állíttatták fel a szobrát. Károlyi, mi­után hazajött, háromszor is kérte az érse­ki helynököt, hogy az ő költségére tá­volítsák el a szobrot. De nem tették meg. Egy év várakozás után Károlyi megkért, hogy döntsem le a szobrot.

Miért gondolta Károlyi, hogy a szobordöntögetéshez is jól ért?

Barátok voltunk, tudta, hogy én vál­lalkozó szellemű vagyok. Le is döntöttük a társaimmal. Másnap bevittek a rendőr­ségre. Kértem a feleségemet, telefonál­jon Tildy Zoltán köztársasági elnöknek, szabadítsanak ki. Mire beértem, Péter Gábor már megkapta az értesítést, úgy­hogy amikor meglátott, azt mondta: szer­vusz, gyere velem reggelizni.

Ismerték egymást rég?

– Akkor találkoztunk először. Azt feleltem, hogy nem megyek veled reggelizni, de el sem megyek, amíg azokat a fiúkat el nem engedik, akikkel együtt döntöttük le a szobrot, és akiket szintén bevittek. Elengedték őket, s újra hívott reggelizni. Megint azt válaszoltam, hogy nem. Mire ő: „fogsz te még itt reggelizni”. Igaza lett. Mikor néhány évvel később összeverve, rongyosan, véresen becipeltek elé a fog­dából, azt mondta nem engedünk ki, itt fogsz megdögleni, mert hülyékre nincs szükség. Miért lennék én hülye, kérdez­tem. Mert hazajöttél Amerikából – vála­szolt a kommunista titkosrendőrség fő­nöke.

Ön arról híres, hogy a legnehezebb helyzetekben, a „pokolban” is írt verse­ket. És mostanában?

Recsken például a saját vigasztalá­somra írtam verseket Csak az volt a baj, hogy én voltam a kézirat. Fejben. Mi lesz, ha én már nem leszek, miként maradnak meg a versek? A fogolytársaim így aztán megtanulták, amit írtam. Ma is írok, persze. Mit is csinálnék. Most jelent meg egy kötetem, La Fontaine versfordítások, Marc Chagall rajzaival.

A könyv fülszövege szerint Ön élő klasszikus. Milyen élő klasszikusnak len­ni?

– Nézze, ha nem volna annyi fiatal, aki szeret és felkeres, akkor szégyellném. De így nagy öröm.

Látom, ennyi év és ennyi könyv után még mindig tud örülni egy újnak.

– Hajaj. Nagyon. Nézze meg, ez is mi­lyen szép. És jól fogy. Tudja én arra számítottam, hogy hatvan éves korom körül meghalok és marad utánam ötszáz oldalnyi vers. Most már ezernél tartok, s lassan kínos ennyit az utókorra hagyni. Mit csinálnak majd vele?

Azért a kortársai egykor nem voltak mind elragadtatva Öntől. Radnóti naplójában például azt írja „Faludy Györ­gyöt mint irodalmi jelenséget én sem szívlelem…” Mennyire zavarta az ilyen vélekedés?

– Engem nem zavart, a kortársakat za­vartam én. Tudja, amikor a régi, liberális, harmincas évekbeli Magyar Hírlapba el­kezdtem írni, szombat este 11 körül, amikor jött ki a nyomdából a vasárnapi lap, mindig várták már néhányan az ut­cán, s azonnal a melléklet első oldalára lapoztak, ahol az én verseim jelentek meg. Nagy boldogság volt látni, csak ép­pen a költőbarátaim otthagytak miatta.

Arra céloz, hogy Radnóti irigy lett volna Önre?

– Nem szerettem Radnótit, gyenge köl­tőnek tartottuk, nem hittük, hogy lesz be­lőle igazi. De végül, 1941-től, nagyszerű lett.

Ugorjunk megint egyet. Az unokái Angliában élnek. Mit szólnak ahhoz, hogy a nagyapjuk magyar költőként „élő klasszikus”?

– Azt hiszem, különösebben nem fog­lalkoztatja őket. A fiam kétéves volt, amikor odakerültünk, a felesége angol. Az unokáim már nem tudnak magyarul. Egyébként a nagyobbik fiúunokám, aki 14 éves, híresség, sokat írtak róla a lapok, mert az egyik legfiatalabb, aki vala­ha Cambridge-be járt. Művészettörténe­tet, teológiát, filozófiát hallgat. A 11 éves unokám is nagyon szép és kedves lány. A verseimet azonban legfeljebb angolul tudják elolvasni.

Címkék:1999-02

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás

Ingatlanmegváltás – Hogyan osztják föl a pénzt? Igazi választás lesz?

Ingatlanmegváltás Hogyan osztják föl a pénzt? A magyar állam az 1998-ban kötött meg­állapodás keretében a múlt esztendőben összesen 608 millió...

Mose Avinu – Ahogyan a filmesek látják

Mose AvinuAhogyan a filmesek látják A film alkotója Az „Egyiptom hercege” című egész estés rajzfilm alkotója Jeffrey Katzenberg, akinek a...

Close