Azóta
Az asdódi csatában estem el, a függetlenségi háborúban.
Anyám akkor azt mondta felettem: még csak huszonnégy éves. Ma pedig: ötvennégy volna most – mondja -, gyújtja az emlékmécsest, mintha születésnapi tortát gyújtana gyertyát elfújni…
Bánataiba apám belepusztult azóta, húgaim férjhez mentek.
Fiaikat a nevemen szólítják, sírom otthonom, otthonom sírom az asdódi sápadt homokon.
Elődeim, kik elárvultak azóta,
utódaim, kik elvesztettek,
hol a ciprusfák lassú gyászmenetben
lépnek a tömött ciprusligetek
Jád Mordeháj és Negbá közt
minden ősöm és minden gyermekem
együtt vonulnak kart karba öltve,
ott tüntetnek, ahol elestem,
lépteikkel a halál ellen
lépnek a süppedő sápadt homokon,
hol bajtársam a hátamon cipeltem, halott testét, s azóta érzem úgy, mint kit egy égbolt teljes súlya húz, úgy érzi ő domború hátamat, mint a földgolyót maga alatt, Asdódnál mely már teste része.
Azóta minden kárpótlást megéltem halálomért is ittak, szerettek.
Azóta emlékem – maradjon áldott, véremért bosszút nem kívánok Istentől sem, s anyám arcára hulló könnyeket,
de azóta a fájdalom ellen küzdők a saját emlékem ellen… mert, mintha széllel, viharral szemben vinném magam, magam halottját, ahogyan már a tüzeket kioltják, kioltottam az emlék-parazsat, lecsendesülten feküszöm
itt Asdód alatt, ahol a függetlenségi harcban elestem.
„Viharzottak a lelkek” – Akkortájt így beszéltek. „Ásó, vitorla, csákány, és dagadó remények” – ,,A művészet virágzott” – Mondták, s a homlokokra a tudás hűvös fénye vetült, „Bodrosította fürtjeinket a szellő szerelme” – ma más szelek fájnak.
Más a szavak értelme, ne higgyétek, hogy élek, tudjátok: odahaltam
a fakó, lágy asdódi homokba
én
a
függetlenségi harcban.
Mezei András fordítása
Címkék:1992-09