Szombat előfizetés 2017

Az újratámadt zsidó élet és a nem zsidó (goj) kutató konfliktusa

Írta: Kőbányai János - Rovat: Archívum, Hazai dolgaink

Schiller-Szombat_banner-02_700x100px_Corsa_20160223

Egymást sértő sértett felek, 1997. január

 Ifjú barátom (ismerjük egymást zsi­dó körökből, ahogy mondani szokták) hangulatfestő cikkindításával s kitűnő – mert szembesítő – mottóválasztá­sával egyetértek. Az engem minősítő­-elítélő sorokkal ha megvárja a követ­kező hetet, akkor kiderült volna az ÉS következő számában közölt vála­szomból, hogy nemcsak azért nem ta­nácsos magánlevelekből tájékozódni s azok alapján ítélni, mert hátha ma­gánalapon suttyomban ott gojozni le­het „közszolgálati” (barátom, már megbocsáss, ez jókora csacskaság) és „magán”-zsidónak, hanem azért sem, mert mind az erkölcs, mind a jog tilt­ja a magánlevelek közlését. Azért is, mert az engedély nélküli közlés magá­ban rejti a hamisítás lehetőségét, ese­tünkben: szándékát. Ifjú hozzászó­lónk reakciója is mutatja, milyen ve­szélyeket rejt ez magában: hiszen „él­ből” magáévá tette az „MéJ körüli anomáliákat”, és „kirekesztő mivol­tom” tényét. Komoróczy nem zsidó (két évig a rovatvezetőm volt – 1989-től 1991-ig a Múlt és Jövő-nél, kérdé­semre elmondta: református család­ból származik, és ateista). Nagyon is helyénvaló tehát, ha zsidók és nem zsidók kapcsolatát olyan lapban teszi szóvá, amelyet zsidók és nem zsidók egyaránt olvasnak. Csak nem hamisí­tással, célzatos összeollózással, egy halott ember akaratának megmásításával kellett volna operálnia. Az ÉS-cikkben egy furcsa jellem mutatta meg önmagát (közlésével az ÉS to­vább halványította egykori fényét), s ezzel a ténnyel most már nyilvánosan is szembesülnünk kell, hiszen az ő kezébe van letéve a hazai judaisztika ügye. A judaisztika nem zsidó kutató­jának van egy problémája, ami egy reális probléma, jó lenne egyszer nyíl­tan és nagyon felkészülten beszélni róla. Azzal, hogy ilyen burkoltan és szerencsétlenül exponálta, prejudikálta a problémát, szinte megakadályoz­ta, hogy valódi, tisztázó vita indulhas­son el egy érzékeny megközelítést kí­vánó jelenségről. A probléma abban áll: hogyan viselkedjen, hogyan fogad­ja el a magyar társadalom, a szellemi élet azt a zsidó réteget, amely szinte teljesen asszimilálódott az európai és magyar kultúrához, levetette népi és vallási kötöttségeit, s most különböző belső és külső okok miatt mégis visszatér a gyökereihez, s egy új arcot, új létezésformát igyekszik kialakítani magának. (Egy zárójelben tovább pon­tosítanék: ez az új, integrációs straté­gia leginkább a még mindig az asszi­miláció útját járóknál váltja ki a legvehemensebb ellenszenvet. A szintén a rendszerváltás adományaként a ma­guk azonosságát vallási vagy nemzeti hovatartozásokban megtaláló nem zsidók általában segítő rokonszenvükkel támogatják ezt a törekvést.) Jóma­gam egy évtizede, amikor szociográfusként zsidó témákkal kezdtem fog­lalkozni, azt hittem: a pusztulás végső fázisának krónikása, rögzítője leszek. Ma is csak dörzsölgetem a szememet, ha látom, hogy micsoda föltámadás született a romokból, az annyiszor szidott és elszenvedett rendszervál­tás oly pozitív hatására, s persze még sok minden máséra, noha akkor az enyészet folyamatát visszafordítha­tatlannak ítéltem. Komoróczy nem zsidóként (így említi őt Patai The Jews of Hungary című könyve, amelynek ürügyén belém rúgott, egyetlen he­lyén, ahol neve az MTA Judaisztikai Csoportja vezetőjeként előfordul, a 641. oldalon) egy halott nép történe­tével, emlékei számbavevésével fog­lalkozott szimpatikus módon. Soroza­tos konfliktusai abból adódnak ma­napság hogy ez az önmaga mementója-kövület nép egyszer csak ismét élő, szerves, s hál’ istennek, egyre gyara­podó, színesedő, sokoldalúbb közös­séggé változott. (Egy ilyen ízetlen vitá­ja az Új Élet hasábjaira is átcsapott. Ezt a napokban elhunyt, kegyesebb sorsot érdemlő kitűnő fordítóval, Hollander Györggyel vívta arról, hogy élő vagy holt nyelv-e a héber?, s ezt is ha­talmi súlyával erőltette a maga javá­ra.) Azt, hogy a professzor hogyan kezeli a konfliktust, amely tudománya tárgya, s a meglepetésszerűen nagyon is „élő fosszíliává” (Tonynbee találó kifejezése a zsidó nép történelmi je­lenlétéről), tárgyból eleven életté váló közeg közé került, ahhoz őt idézve: „nem kell kommentár. Ezzel, s nem származásával ki is zárta magát a probléma körüljárásából. A leginkább az ő nevéhez kapcsolódó Zsidó Buda­pest kritikusai – Sanders Iván a BUKSZ-bm, Gerő András a Holmiban, Berkovis György a Múlt és Jövő-ben (épp a denunciálást kiváltó számban) eltérő keménységgel, de jelezték a professzorban munkálkodó zavar tu­dományos vetületeit. Én csak egyet említenék, ami inkább erkölcsi vonat­kozásban hangsúlyozza ki a szereptévesztést, amelybe ez az új helyzet oly tragikomikusán hajtotta. A világ judaistáinak felhördült döbbenetére – akikkel a nagy tudós és tanító kapcso­latban állt – Scheiber Sándor neve és fényképe nincs az Országos Rabbikép­ző Intézet igazgatóinak fényes lajstro­mában. Lehet, nagyobb tudós is ült abban a székben, de nála többet sen­ki nem tett azért, hogy megmaradjon az a valami, amiből ez a mostani, cso­daként feltámadt élet sarjadt. S szin­tén ő volt az a rabbi, aki nem csak szűk közösségével, de az egész ma­gyar kultúrával kommunikált. A halálá­val megüresedett szellemi teret Komoróczy Géza vette át. Ő ezt azzal há­lálta meg, hogy mint az újonnan hata­lomra vergődött fáraó, aki az előző di­nasztia neveit ledörzsöli a templomkövekről, kihagyta abból a munkából, amely a belefektetett anyagi és szelle­mi energiák révén talán évszázadra is meghatározza az emlékezetet. (Ugyan­is Scheiber Sándor nem a Teleki tér környékének kedves könyvmolya, ha­nem olyan tudományos kapacitás, akit a legtöbbet idéznek szerte a vilá­gon, ha a magyar zsidóságról, judaisztikáról esik említés.) Ilyen igazságta­lanságot elkövetni persze nemre, szár­mazásra, állampolgárságra való tekin­tet nélkül senkinek nem lehet joga. Erre a judiciumra még inkább vigyáz­nia kellett volna Komoróczynak – s most nagyon tudatosan használom a szót -, mert ő goj. A sors vagy az aktuális kulturális politika urainak az iró­niája, hogy ő vehette át a Scheiber Sándorról elnevezett díjat először.

Amikor Patai Rafaelnek megírtam azt a „gojózó” levelemet, így kezdtem: „Azért váratott magára ez a levél ilyen soká, mert a történelemnek szánt vá­laszt akartam írni, rögzíteni.” A halál távolságában már bánom, hogy olyan tudatosan megbántottam (ez sikerült), különösen azután, hogy utolsó köny­ve előszavában oly nagy hálával emlé­kezett meg rólam és az M & J-ről. Tör­ténelmi szempontból azonban nagyon is pontosan rögzítette az állásponto­mat, s minden bizonnyal a Szombat olvasóit is érdekli (vagy vitára ingerli), amit akkor ott leírtam, nemcsak a kabátlopás-ügybe keveredésem tisztázá­sa, hanem a tartalma miatt is. S még mielőtt ide idézem, megkérem a szer­kesztő kollégát, hogy keretbe, apró betűvel vagy fakszimilében közölje Patai Saul levelét is (A levél nincs a birtokunkban – a szerk.), hogy Rózsa T. Endre, Komoróczy Géza után Mezei Márknak és senkinek se fájjon a feje a Múlt és Jövő szerkesztői széke (igája) miatt.

„De a ’tahleszre’ térve: A magyar zsidók történelméről szóló könyved kiadásával kapcsolatban a közös ki­adásról szóló véleményem és dönté­sem: NEM.

Háromszor is: NEM.

Ideológiai, jogi-erkölcsi és praktikus szempontokból: NEM. Ezek indoklása miatt váratott ez a levél ily soká.

Ha nem is hallottam volna róla, ak­kor is világossá lett volna számomra, hogy az Akadémiaival való közös ki­adásnak az a hátsó szándéka, hogy az M & J mint kiadó nem elég elegáns. A szerzőnek és a potenciális olvasónak egyaránt. Ismerem ezt az álláspontot, sőt: way of life-ot. Ez ellen küzdők. Mint író, s mint a Múlt és Jövő vezető­je. Az asszimiláns zsidó szereti, ha őt elfogadja a goj. Ha ő is benne van: ak­kor már kóser. Én pedig azt szeret­ném elérni – lehet, Don Quijote mód­jára -, hogy a zsidó névnek-jelzőnek szerezzem meg vagy állítsam vissza az abszolút minőséget jelentő becsüle­tet, a világnak ezen a fertályán. (Azért van millió ellenségem, mert egyelőre egyedül állok ezzel a meggyőződé­semmel, bizonyára nem azért, mert olyan cadik lennék, hanem azért, mert volt szerencsém Izraelben élni.) Azt, hogy a zsidó: jó. Zsidónak lenni jó. Erről szól – s hitem szerint meggyő­zően – az általam folytatott-szerkesztett Múlt és Jövő. Amennyiben egy munkát egy másik kiadóval csinálnék meg, azt a gesztust gyakorolnám, hogy elismerem: a zsidó nem tud ön­magában kitűnőt alkotni, neki kell hozzá a goj: mint legitimáló, szalonké­pessé tevő részvétel. Én magam úgy találom, hogy a zsidó szalon nagyon is elegáns, gazdag és univerzális, nincs szükségem másra, hogy magamat egésznek és szalonképesnek érezzem. Azt viszont szeretném, ha az oly végzetes magyar asszimiláns magatar­tás egyszer megfordulna. Ehhez nyúj­tana egy lépést egy nívós, mind ez ide­ig megíratlan magyar zsidó történet, amelyet zsidók írnak, zsidók adnak ki, s tesznek mindenki számára tanulság­gá. Ebben vagyok érdekelt csupán. Szomorú, hogy ezt nekem kell Patai József fiának magyaráznom, indokol­nom.”

Kőbányai János

Kőbányai János levelét eljuttattuk Komoróczy Gézának, aki az alábbi vá­laszt juttatta el szerkesztőségünkhöz.

Raphael Patai, Scneiber Sándor – és a MéJ főszerkesztője

Igazán nem jókedvemben, netán fékezhetetlen vitatkozó hajlamból írom ezeket a sorokat: csak a Szombat ol­vasói kedvéért. Magam, egy bíráló jegyzet (Élet és Irodalom, 1996. nov. 29.) és két további válaszcikk (uo., 1996. dec. 13. és 1997. jan. 24.) után már nem tartanám szükségesnek, hogy ismét reagáljak a Múlt és Jövő főszerkesztőjének régi és új vádjaira.

Mindenekelőtt azonban – legalább a gesztus erejéig – köszönetem Mezei Silberstein Márknak szép, szelíd, töp­rengő szavaiért. Neki csak annyit, hogy tudatosan fordultam a szélesebb irodalmi közvéleményhez. Meg vagyok győződve arról, hogy éppen Raphael Patai szellemében jártam el. Válaszul a MéJ fősz.-jének Patai halála alkalmá­ból írt nekrológjára (MéJ, 1996/3), és cáfolatául annak, hogy jogos volna az az igénybejelentése, amely szerint „mostantól” az ő, úgymond „tiszte lesz” Patai József és Raphael Patai „emléke és életműve ápolásának (!) feladata”, közzétettem Raphael Patai­nak a MéJ fősz.-jével kapcsolatban írt levélbeli megjegyzését. Patai közönsé­ges hazugságnak („a straight lie”) ne­vezte, hogy a MéJ fősz.-je morális és intellektuális támogatást kapott volna tőle az új MÉJ kiadására. Amikor Patai javaslata ellen, hogy a magyar zsidó­ság történetéről szóló könyvét esetleg az Akadémiai Kiadóval közösen adja ki, válaszában a MéJ fősz.-je zsidókat és gojokat szembeállítva érvelt, sértő levelét Patai válasz nélkül hagyta, és vele minden kapcsolatot megszakí­tott. Ez volt Raphael Patai utolsó sza­va a MéJ fősz.-jéről. Hozzá kell ten­nem ehhez, hogy a gojozás a MéJ fősz.-jének más irodalmi vagy üzleti konfliktusaiban is szerepet játszott már. Ugyanezzel az érvvel akarta meg­szerezni magának Vermes Géza A zsidó Jézus c. könyve fordítási és kiadási jogát, ugyanígy sértegette a szerzőt és a kiadót, s levelekben, amelyeket – bi­zonyos jelek szerint – mint kvázi-röpiratokat terjesztett, ugyanígy – vagy, ha lehet, még harsányabb hangon – gojozott. Úgy véltem, a MéJ fősz.-jének nézeteit éppen a szélesebb iro­dalmi közvélemény előtt kell elfogult magánvéleménynek minősíteni: hogy elvetemült szavait senki ne minősít­hesse – akár tévedésből, akár rosszhi­szeműen – általános véleménynek. Mert – visszakanyarodva Mezei Silberstein Márk szavaihoz – valóban „senki sem gojozhat büntetlenül”; vagy ahogyan magam írtam az ÉS-ben legutóbb: „A gojozás nem különb, mint a zsidózás. (…) A gojozás nem része a megújuló zsidó kultúrának.” (Csak zárójelben jegyzem meg: bár villamoson valóban ritkán utazom, hogy mi az atrocitás, tudom, és ta­pasztaltam elégszer. Az átgondoltabb „lapválasztás” a mostani vitában, amit Mezei Silberstein az ÉS helyett taná­csolt volna, ettől nem védene meg senkit.)

Ami a MéJ fősz.-jének újabb, az ere­deti vitához már egyáltalán nem kap­csolódó személyes vádjait illeti: nem látom értelmét annak, hogy különö­sebben törődjem velük. Mégis, csu­pán a példa kedvéért, s a Szombat ol­vasóinak megbecsülésére egyetlen dologról: Scheiber Sándor emlékéről. Kérem az elfogulatlan olvasót, lapoz­za fel A zsidó Budapest névmutatóját, a könyv 751. oldalán. A mutató jelzi, hogy Scheiber neve a könyvben összesen 60 oldalon szerepel, hosszabb-rövidebb szakaszokban. Benne van, persze, az Országos Rabbiképző Intézet igazgatóinak névsorában is (306. oldal). Ő a legtöbbször megem­lített személy az egész könyvben, őutána következik Lajta Béla (össze­sen 51 ízben), majd Goldziher Ignác (43 ízben), Bacher Vilmos (29 ízben), Kaufmann Dávid (23 ízben) stb. Lajta sokfelé építkezett, neki sok helyen kellett szóba kerülnie; egyébként pedig Scheiber sokkal többször van említve, mint bárki más, mint akár Goldziher, Bacher vagy Kaufmann. Ezt az arányt vagy aránytalanságot, termé­szetesen, éppen Scheiber különleges szerepe indokolja a közelmúlt magyar zsidó életében.

A MéJ fősz.-je azt írta a Szombat­nak, hogy Scheibert „(K. G.) (…) ki­hagyta (…) a munkából” stb. Nos, Jézus c. könyve fordítási és kiadási jogát, ugyanígy sértegette a szerzőt és a kiadót, s levelekben, amelyeket – bi­zonyos jelek szerint – mint kvázi-röpiratokat terjesztett, ugyanígy – vagy, ha lehet, még harsányabb hangon – gojozott. Úgy véltem, a MéJ fősz.-jének nézeteit éppen a szélesebb iro­dalmi közvélemény előtt kell elfogult magánvéleménynek minősíteni: hogy elvetemült szavait senki ne minősít­hesse – akár tévedésből, akár rosszhi­szeműen – általános véleménynek. Mert – visszakanyarodva Mezei Silberstein Márk szavaihoz – valóban „senki sem gojozhat büntetlenül”; vagy ahogyan magam írtam az ÉS-ben legutóbb: „A gojozás nem különb, mint a zsidózás. (…) A gojozás nem része a megújuló zsidó kultúrának.” (Csak zárójelben jegyzem meg: bár villamoson valóban ritkán utazom, hogy mi az atrocitás, tudom, és ta­pasztaltam elégszer. Az átgondoltabb „lapválasztás” a mostani vitában, amit Mezei Silberstein az ÉS helyett taná­csolt volna, ettől nem védene meg senkit.)

Ami a MéJ fősz.-jének újabb, az ere­deti vitához már egyáltalán nem kap­csolódó személyes vádjait illeti: nem látom értelmét annak, hogy különö­sebben törődjem velük. Mégis, csu­pán a példa kedvéért, s a Szombat ol­vasóinak megbecsülésére egyetlen dologról: Scheiber Sándor emlékéről. Kérem az elfogulatlan olvasót, lapoz­za fel A zsidó Budapest névmutatóját, a könyv 751. oldalán. A mutató jelzi, hogy Scheiber neve a könyvben összesen 60 oldalon szerepel, hosszabb-rövidebb szakaszokban. Benne van, persze, az Országos Rabbiképző Intézet igazgatóinak névsorában is (306. oldal). Ő a legtöbbször megem­lített személy az egész könyvben, őutána következik Lajta Béla (össze­sen 51 ízben), majd Goldziher Ignác (43 ízben), Bacher Vilmos (29 ízben), Kaufmann Dávid (23 ízben) stb. Lajta sokfelé építkezett, neki sok helyen kellett szóba kerülnie; egyébként pedig Scheiber sokkal többször van említve, mint bárki más, mint akár Goldziher, Bacher vagy Kaufmann. Ezt az arányt vagy aránytalanságot, termé­szetesen, éppen Scheiber különleges szerepe indokolja a közelmúlt magyar zsidó életében.

A MéJ fősz.-je azt írta a Szombat­nak, hogy Scheibert „(K. G.) (…) ki­hagyta (…) a munkából” stb. Nos, minden egyéb, amit – cikkben, levél­ben – vádként felhoz, ugyanúgy igaz, mint ez az állítás. Ennyi talán elég is az érveiről és szavahihetőségéről.

Komoróczy Géza

1997. január 27.

Címkék:1997-02

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás

Summary

The February issue of Szombat begins with János Gadó's article on the Federation to Maintain Jewish Culture in Hungary (our...

VÉGET NEM ÉRŐ (?) TÖRTÉNET

Egyéni kárpótlás Magyarországon Meglehet, úgy tanítják majd a hu­szonegyedik század iskoláiban - hiszen számos okból szükség lesz erről sok szót...

Close