Szombat előfizetés 2017

Az osztrákok – a halottak élén

Írta: ELFRIEDE JELINEK - Rovat: Archívum

Schiller-Szombat_banner-02_700x100px_Corsa_20160223

ELFRIEDE JELINEK

Az osztrákok – a halottak élén

A legutóbbi grazi önkormányzati választások óta megint valamivel több félnivalónk van, bár az idegenek kirekesztése ed­dig is jól működött. Tele vannak a fogdák kitoloncolásra váró menedéke­sekkel és menekültekkel, köztük olya­nokkal is, akik már évek óta az or­szágban élnek, és mert a maguk vagy hozzátartozóik tartózkodási enged­élyének meghosszabbításáról akár csak néhány nappal is lekéstek, rész­ben a legsúlyosabb bűnözőknél is rosszabb körülmények között tartják őket. Senkit sem fogadunk már be, aki nem olyan, mint mi vagyunk. Az elis­mert menedékesek száma szinte nullá­ra csökkent. Grazban most ismét meghozta gyümölcsét a szélsőségesen po­pulista, idegenellenes választási kam­pány. „Ki a külföldiekkel” [Ausländer raus] – régebben a legszélsőségesebb, akkoriban még betiltott, parlamenten kívüli jobboldal jelszava volt ez, újab­ban viszont, attól tartok, már senkit sem irritálna egy-egy ilyesfajta kam­pányjelszó. A következő választási kampánytól pedig már most félek. Mert mindig jönnek újabb választások, és egyre gyakrabban azt jelzik: nemso­kára itt a szüret, mind megehetjük vég­re azt a sok gyümölcsöt, aminek mi ve­tettük el a magját. Mi, és csakis mi: bármilyen közel vagyunk hozzá, még­is nehezen megfogható, mert mi a Semmin alapszunk, a mások megsem­misítésén. Népzenénk, Mozart-imádatunk és keringőző fehér lovaink pora végeérhetetlenül, újra meg újra, bete­met bennünket. Identitásunk az idegen identitás felszámolásán alapszik. Ha pedig kedvenc csemegéink – a Sacher-torta, a tejszínhab, az almás rétes – kö­zött a hűtőben kutakodva megpróbál­juk előásni, mindig csak egyvalamit találunk: semmit, mert mindeme szép dolgok, amelyek révén mások közül kiemelkedni igyekszünk, abban a pil­lanatban érvényüket vesztik és semmi­vé foszlanak, mivel mások a mi bű­nünk miatt már nem léteznek – „a sem­miből a semmibe. Csak a semmi és semmi közt” (Kleist).

Az osztrákok határtalan ártatlanság iránti kollektív akarata oda vezet, hogy a bűnt – amely nyilván nem le­het más, mint természettől fogva adott, tehát születéssel szerzett, ere­dendő bűn, mi aztán nem tehetünk ró­la! – folyamatosan másokra hárítják, hogy kirekeszthessék, elüldözhessék, megsemmisíthessék őket. Az idegenellenesség és az antiszemitizmus, úgy látszik, természetes adottság Ausztriá­ban: szinte szerves egységben és ma­gától értetődően jutnak újra meg újra együtt napvilágra még viszonylag ár­tatlan alkalmakkor is (mint például akkor, amikor a hivatalban levő okta­tási miniszter asszony azzal fenyeget, hogy a Schiele-festmények lefoglalása New Yorkban zavart okozhat a zsidó közösséggel fennálló jó viszonyban…) – és mind a kettő egy tőről fa­kad. Valami látszólag megmásíthatat­lan adottság ismétlődik meg bennük. Hiszen az osztrák antiszemitizmus mindenekelőtt a katolicizmusból, az osztrák államvallásból ered (soha nem tapasztaltam nagyobb gyűlöletet Ausztriában, mint egyszer, évekkel ezelőtt, a pápalátogatáskor, amikor valaki részegen üveget dobott a szent utazó konvojára).

Mivel ártatlanok vagyunk, nyilván mindig is azok voltunk. Ez logikus. Az osztrák állami doktrína, azaz ha­zugság, így hangzik: mi voltunk a Hitler által megszállt első ország, mi voltunk az első áldozatok, azok pedig, akiket mi tettünk áldozatokká, nem számítanak. Franz Vranitzky kancel­lár csak I99l-ben (!) ismerte el kor­mánynyilatkozatban és egy izraeli ál­lami látogatás során az osztrák bűnré­szességet a náci német bűntettekben.

Alig vált tehát reálissá a lehetséges, hogy újra ártatlanként támadjunk fel – még ha ezúttal már nem is romokból -, máris porfelhők kerekednek, a jól ismert fehér lovak ezredszerre is be­táncolnak, ellejtik piruettjeiket, pipis­kédnek a halottak fölött: összfényt rá­juk! ide a fényszórókkal, hadd világít­sanak még jobban! A bécsi Heldenplatz [Hősök tere] új neve pedig „Platz der Freiheit” [tehát „a szabadság te­re”] lesz majd, ám előbb még jöjjön egy kis kamarazene meg ausztropop, hadd játszadozzunk egy kicsit a téren, zime-zumm: legyen ez a „szabadság ünnepe” Ausztria felszabadulásának ötvenedik évfordulója alkalmából. Bravó! Hajói emlékszem, másnak is szentelték már a Hősök terét minden idők általunk, osztrákok által exportált legnagyobb vezére óta, mégpedig először egy egész más hősnek, termé­szetesen egy sízőnek, Karl Schranznak, akit elvetemült emberek annak idején kizártak az olimpiáról. A tér te­hát nem most vált először ártatlanná. Ennyiszer még Poncius Pilátusnak sem sikerült volna mosnia kezeit, le­kopott volna a bőre. De hát mi örökké népzenénk porában fetrengünk, a por pedig mindig újra felszáll, és beburkol bennünket. Otthon aztán megnézzük a tévében, a tévé pedig visszanéz ránk, akik laposak vagyunk, mint a képek, így hát bármikor újra elő lehet venni bennünket a falról vagy a polcról, és fel lehet állítani ott, ahol szükség van ránk. Sajnos pillanatnyilag nem sokat látunk, mert olyan sokan tülekednek a téren, de talán jobb is, hiszen így mi sem látszunk.

Thomas Bernhard Heldenplatz című darabjában az ablakon kiugrott zsidó matematikaprofesszor anyja lentről egész idő alatt hallja az emberek ordibálását, míg arccal a levesbe nem esik holtan. És mivel elkerülhetetlen, hogy a történelmi tragédia, amelyből senki sem akart tanulni, komédiaként ismétlődjék meg, a tömegek ordítoztak is rendesen, mégpedig ugyanolyan hangosan, ami­ kor azt a sízőt kizárták. Hogy itt ki lesz kizárva, azt majd mi magunk döntjük el! Ezek a „mások”, akiket egyetlen el­fogadott megjelenési formában, turista­ként vagyunk képesek megtűrni ma­gunk között, már akkoriban sem ismer­ték el ártatlanságunkat, és megpróbál­ják a mai napig folyamatosan a sze­münkre vetni bűnünket. Ezért aztán ne­künk folyvást el kell űznünk őket. Eze­ket a másokat már az bűnössé teszi, hogy egyáltalán léteznek, itt vannak, és ráadásul még nálunk is akarnak marad­ni. Mi ugyanis hosszú távon csak saját magunkat bírjuk elviselni. És ez így megy tovább a végtelenségig: mi előb­bre valók vagyunk másoknál, a saját előbbre való az idegennél. Az osztrák tudat, mely szerint soha nem voltunk egységesek, hanem mindig valami he­terogén dolog, népek keveréke, amely­ben mindig a német volt a legagresszívebb elem (már Karl Kraus is utalt a harmincas évek elején arra, hogy az ak­kori, főleg szudétanémet hangoskodók még mindannyiunk szerencsétlenségé­vé válhatnak), nos, ez a tudat, a sosem létezett egység akarása utóbb az idegenséggel szembeni teljes elhatárolódáshoz vezetett. A szerencsétlen Waldheim- kampány volt a kezdet a maga „Wir sind Wir” [„Mi vagyunk Mi”] és „Jetzt erst recht!” [“Csak most igazán!” „Csak most jön a jobb!”] jelszavaival – és ez tett lehetővé mindent, ami azóta bekövetkezett.

Így hát az együvé tartozás ma már pusztán a haza földjén való együtt la­kást jelenti, és ez hivatott helyettesíte­ni mindazt, amit a költő, Hugo von Hoffmansthal „szellemi hovatartozásnak” nevez, ami által „a közösséghez kötődünk”. Ezt Bruno Walter, a kar­mester szavai szerint „Ausztria elbőnadrágosodása” váltotta fel. Köz­ben egyre nyilvánvalóbbá válik, hogy mi csak úgy itt vagyunk, és rátukmál­juk magunkat, illetve inkább a ma­gunkról alkotott képet a számos fi­zetőképes idegenre, hogy elűzhessük a többieket, a másokat, akik nem enged­hetik meg maguknak, hogy jegyet vált­sanak a „Salzburgi Üzleti Játékokra” [Salzburger Fetzenspiele] (Ernst Jandl). Mi vagyunk mi, és mi mara­dunk itt. Egyetlenként. Mivel tehát ártatlanok vagyunk, nyilván mindig is ártatlanok voltunk, legfeljebb félreér­telmeztek bennünket. Az osztrák álla­mi doktrína, a hazugság, így hangzik: mi voltunk a nácik által megtámadott és megszállt első ország, ezért aztán mi nem lehettünk az a valami, ami a Hősök terén ujjongott. Azok mások voltak. Valószínűleg külföldiek! Nem­csak a valóságos valódi, hanem az is valódi, amit megvalósítunk és valónak vallunk. De milyen hatással van ez ránk valójában? Egykori jókora Mi-érzetünk. amely kibontva olyan szép nagy volt, most megint gondosan összehajtogatva hever a fiókban, de bármikor elő lehet venni újra, ha szük­ség lesz rá a szabadtéri színpadon. Csak most jön a jobb! Mi vagyunk mi. Az önmeghatározások, amelyek min­dig csak saját magunkra utalnak, a vámpír üvöltése, aki csakis a vér és föld jogára alapozza létét: a földére, ahol csendben-rendben nyugszik, csak hogy majd idejében feltámadjon, és beleharapjon másokba, az ártatlanság örökös hangoztatása, miközben az állunkról csöpög a vér – ezek teszik a mi gonosz fajtánkat rémisztő köztes lé­nyek nemzetségévé: vértartalékainkkal együtt ott lakunk lent a földben, a haza drága földjében, de mindig felkelünk újra. És ami otthonos, az a többiek tá­volléte, azoké, akiket már nem lehet hazahozni.

A legszívesebben pedig azok hivat­koznak az ősi föld, a biztos talaj jogá­ra, akik a többiektől ugyanezt megta­gadják. Akik még a szláv helységnév­táblákat sem tűrhették Karintiában, vagy éppen a szlovén népcsoport létét tagadják Stájerországban: mivel nem szabad, hogy létezzenek, nem is létez­nek! Mock (és Genscher) méltányossági politikája véleményem szerint döntően hozzájárult a Balkánon bekö­vetkezett tragédiához. A jogtalanul hangoztatott németség és az úgyneve­zett „közép-európai” szlovénekkel és horvátokkal hazudott szolidaritás mö­gött leplezetlen brutalitás rejlik. A szlovén és horvát kisebbséget Karinti­ában, Burgenlandban és Stájerország­ban, mint említettem, önálló népcso­portokként még csak el sem ismerik (a levélbombák közül többet e kisebbsé­gek képviselőinek és védelmezőinek címeztek, nem is beszélve a csőbom­báról, amely négy burgenlandi romát szaggatott darabokra), sőt akár nyel­vük és kultúrájuk kiirtásáig is elmen­nek létezésük tagadásában. Ez a bruta­litás nagyon hamar nyilvánvalóvá vált például akkor, amikor a fiatal szlovén államtól hangos zúgolódás közepette megtagadták, hogy a Fürstensteint mint szláv szimbólumot használja bankjegyein – hiszen a Fürstenstein német, mint ahogy mi mindannyian mindig is azok voltunk és azok is akartunk lenni, még akkor is, ha egy­általán nem is tudunk jól németül. És milyen gyorsan engedelmeskedett an­nak idején ez az új kis ország a felsőbbrendű németosztrák uraknak! Így is van rendjén. Majd mi megmu­tatjuk nekik! Peter Handke Az álmo­dozó búcsúja a kilencedik országtól című jelentékeny esszéjében arról be­szélt, hogyan kezdődik a kirekesztés. És hol végződik.

A mi identitásunk az idegen identitás felszámolásán alapszik. És ha mély­hűtőinkben kedvenc csemegéink – fa­gyasztott Sacher-torták, almás rétesek és gőzgombócok – után kutatunk, min­dig csak saját magunkat találjuk, akik szintén jól elálltunk, nem igaz? E cso­dás specialitásokon keresztül akarjuk magunkat a legjobb oldalunkról mutat­ni valamennyi cimboránknak, főleg a fizető turistáknak. Így jól kiemelkedhe­tünk a többi országok közül. A halottak viszont nem emelkednek fel velünk együtt. Ausztriának élnie kell, és él is valóban, gyakorta halljuk, mennyire élő a mi kultúránk. Mi, osztrákok, való­színűleg csak álmodtuk, hogy bűnré­szesek vagyunk a történtekben – az élet álom Calderontól Grillparzerig és az álomból újra felébredvén leporoljuk kabátunkat, ismét teljesen a régiek va­gyunk; hisz ilyen az álom: az ember idegenben járt, de csak átmenetileg vál­tozott meg tőle. Úgyis megint el fog múlni, hogy rólunk van szó, hacsak va­lamikor le nem foglalnak egy-két képet Amerikában.

Ez a határtalan ártatlanság iránti kol­lektív akarat ahhoz vezet, hogy bűnün­ket, ami nyilván nem származhat más­honnan, mint a természettől (akárcsak az eredendő bűn!), folyton másokra hárítjuk, nekik kell értünk vezekelni­ük: a németeknek, hisz egyedül ők vol­tak a bűnösök. Mi nem. Mi, Ausztria, a boldog ország, vagy csak ünnepelünk, vagy egyenesen lakodalmat ülünk. Ná­lunk mindig (alattomos, álságos) jám­borságunk valótlan volta nyilvánul meg, miközben elveszettjeink tovatűn­nek. Néha azonban mégis ott lebegnek fölöttünk üdvözült szellemekként, már ha megsemmisítésük vagy elüldözésük előtt még sikerült egyáltalán híressé válniuk. Sigmund Freud a kényszerű emigrációba vezető útján úgy néz ki a vonat ablakán, mintha épp csak a Semmeringre utazna – és a Bécsi Ünnepi Hetek évekkel ezelőtt buzgón reklá­mozta magát ezzel a fotóval. Hiszen ő még örülhetett, hogy életben hagytuk! Idős nővéreit elgázosították.

Állítólag ez a német az a nyelv, ame­lyen a legkevesebben tudnak Ausztriá­ban valóban beszélni és írni (és minél esetlenebbül fejezik ki magukat, minél durvábban hagyják el ajkukat a helyi akcentus torokhangjai, annál mohób­ban kapaszkodnak a németségbe, mintha a német szellemben keresné­nek menekvést, ők, a gonosz szellem urai – még akkor is, ha ezért alá kelle­ne szállniuk a földbe, oda, ahol azok a halottak fekszenek, akiket ők maguk öltek meg, de akik ott fekszenek, azok a nem-halottak, és mindig újra elő kell hozni őket, hogy velük saját magukat is életre keltsék). Mintha a bálványo­zott német nyelv mindig új életet ad­hatna, ha megérintik. „A nyelv a halot­tak nagy birodalma, mérhetetlenül mély; ezért kapjuk belőle a legfensé­gesebb életet.” (Hoffmannsthal) És ha igaz, hogy a nemzeteket halott nagyjaik egyesítik, akkor nálunk a nemzet egyesítői azok a halottak, akiket mi ál­lítottunk elő, a szláv mezők fölött szál­ló hamu, a meggyilkoltak csontjai. Bennünket valójában a Semmi egyesít. Ezért a miénk MINDEN. Még ellopott tulajdonukat sem akartuk visszaadni a túlélőknek: csak most, nem is olyan ré­gen árverezték el a halottak javait a még élők között, amikor már tényleg nem sokan vannak életben közülük. Addig a túlélőknek még csak MEGNÉZNIük sem volt szabad a tőlük egy­kor ellopott holmikat! Hisz akkor jö­hetne bárki! Nem, inkább mégiscsak hagyjuk tágas raktárainkban a dolgo­kat, a karthauzi Mauerbach-kolostorban például, ami idilli hely Bécs mel­lett, nem messze onnan, ahol lakom. Hisz egyébként simán besétál valaki, és esetleg visszakéri a nagyapja fény­képét! Visszakövetelhetne persze vala­mi értékeset is, de azt mi már korábban eltávolítottuk.

Hát igen, egyszer talán újra felnő az idő (Karl Kraus persze ismerte akkor is, amikor még egészen kicsi volt!), és akkor abba a szép, nagy időbe megint egész könnyen beleringatjuk magun­kat, ha majd egyszer ismét kedvezőbb lesz a szél, olyan, ami megindít ben­nünket, és a „tisztességesek” irányába, a többiek szemébe fúj. Lehet, hogy si­kerül megint valami szép mozgalmat kerekítenünk belőle.

Isotopia, 1998/12.

Sarankó Márta fordítása

Címkék:2004-12

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás

Egy kultúrát akartak felszámolni

Egy kultúrát akartak felszámolni Kellemes szeptember eleji napsüté­ses vasárnap dél, a csendes zsidó­negyedben. A Gozsdu udvar rácsos kapuján fiatal pár...

Elfogultságok

Elfogultságok A palesztin élő legendát helikopter vitte Ramallahból Párizsba, gyógykezelésre, ami­kor a BBC riporternője, Barbara Plett élő adásban közölte a...

Close