Az óra

„S távoztával letűnt a világ” – doktor Baumann ujjai ezeknél a szavaknál engedtek, a könyv megcsusszant, utána összeolvadtak a sorok és értelmetlen zagy- vasággá egyesültek. De a doktor ezt már nem találta furcsának, elszenderedett. Kockás ingének bő ujjából szőrös, barna pettyes karja soványan bújt elő a könyék tájon, s folytatódott a csontos, eres kézben, mely pontosan csak annyira tartotta a nyitott könyvet, hogy az le ne pottyanjon.

Baumann fontos ember volt, tudós, sikeres tudós, kissé könyvtárszagú, aki mindenféle eredményét példa nélkül való szorgalmának köszönhette. Beosztotta minden percét, teendőit gondosan megtervezte. Ezért aztán sohasem rohant, életét zsebórája igazgatta; napirendje volt. Ebben a mérnöki pontosságú rendszerben minden délutánra kötelezővé tette a maga számára a pihenést, egy órácskát, hogy erőit összefogja, így még késő este is cikkeket tanulmányozhatott olvasólám­pájának erős fényénél, vagy másnapi előadására készült, mikor melyiket engedte meg a naptárja. Szerzetes-szerű világában a sikereken kívül az volt a legkedvesebb pillanata, mikor sziesztája után valamelyik tanítványát fogadta. Ilyenkor pompás perceknek nézett elébe.

Olykor egyetemi óráit is kedvelte; úgy-ahogy tűrhetően adott elő, a hallgatók megérezték benne valami rend- kívüliséget, ami megkülönböztette őt a fásult tanároktól, s szellemből is több volt benne. Néha még az is megtörtént vele, hogy nagyszerű ötletekkel sziporkázott elő, csevegett és nem szónokolt. A dobogón igazán ki tudta teljesíteni ifjúkorában szerzett vágyát, hogy odafigyeljenek rá. Pazar tudása segítette ebben, s egyszer azt sem átallotta bevallani a hallgatóságnak, mennyit alakított neveltetésén az Oxford Enciklopédia, melyet gyermeki fejjel olvasgatva vég nélküli regénynek képzelt. A közönség persze derült az efféle történeteken, és belső elismeréssel nyugtázta a professzor eredetiségét. Ám ő maga ezekből az előadásokból hiányolta a meghittséget, az intimebb légkört, mely a térből talán keveset enged élvezni, de a gondolatnak nagyobb lendületet ad. Hatalmas teremben csaknem száz ember hallgatta, s ha valaki történetesen arra jár, azt érezte volna: íme, a tekintély és tudás. E száz tekintet sok volt neki. Nem bírta. Titkon, valahol mélyen, életének tökéletes jelképét sejtette meg eb­ben. Emberek százait tudta magával ragadni anélkül, hogy közülük akárcsak egyvalakit is tűrhetően ismerne. Tisztában volt képességeivel vagy inkább lehetőségeivel, ezért is alakította napirendjét úgy, hogy magánórákon foglalkozzék egy-egy különlegesen tehetséges diákjával.

Ez a délután is „magánórás” volt, így nevezte s így is jegyezte föl zsebnoteszébe; mintha csak azt mondta volna, ehhez az ebédhez príma desszert lesz. A doktornak az volt a szokása, hogy pihenője előtt, mielőtt fülébe tömködné a viaszdugócskákat, melyek a külső lárma ellen védik, olvas egy keveset. Alkalmankint megengedett magának kis kitérőket, némi szórakoztató olvasmányt, most is – talán a „magánórás” délután miatt – egészen más természetű köny­vet olvasott, mint aminők tudományának gyakorlásához szükségeltettek. Azaz, hogy az olvasáson már túl volt, szeme lecsukódott, a könyv eldűlve hevert; halványan derengett is egy foszlány abból a mondatból, amely valami elsüllyedésről szólt, de az elmúlt percek oly távoliakká változtak, mintha valamikor az ősidőkben egyik előző életéhez szolgáltak volna keretül. Pedig számára a valóság megfordítva működött. Az álom, az ellenőrizetlenül föltörő, a kéretlenül megmutatkozó jelentette az igazi visszatérést. Vissza, régi életének egyikébe, mely ekként ad hírt magáról, mint valami régen letűnt civilizáció. A doktor lassan átcsúszott múltjába, miközben valahol még a közeli valóságba kapaszkodott, egy lebegő szóba, melyet az imént még olvasott, de képzelete máris a sajátjának tekintette.

Százszor ismerős utakat járt be, kívülről tudott vidéket; házak közt csámborgott, melyek használati tárgyak voltak a számára, épp olyanok, mint a ceruzái. Tudta, bármikor rendelkezésére állnak, sietnek szolgálatára, a homlokzatok, a lépcsőházak, a politúrozott faajtók, s legfőképpen a mindent befogó csönd, mely átjárja a világot, szétterült az álomban, és nyugtot hozott.

E varázslatból éktelen csöngetés hozta vissza doktor Baumannt. Klein érkezett.

A hosszú és homályos előszobán át még volt alkalma eltűnődni azon, vajon mélyen aludt-e, vagy csak az ébrenlét és álom határán történt vele megint valami. Az asztalon álló sárgaréz zenélőóra – nagyapai örökség – választ adhatott volna a kérdésre, de ekkor már ott állt a sziluett, áttetszett a virágos rajzolatú katedrálüvegen. Lendülettel nyitotta, csak­nem fölrántotta az ajtót.

A fiú elkésett.

Tanítványát szelíden betuszkolta a szobába, mintha ezzel akarna behozni valamit a csekély időveszteségből, maga pedig gyorsan visszafordult a konyhába. Klein régóta járt Baumannhoz, ismerte ezt a szobát. A változás itt mindössze annyit jelentett, hogy néhány könyv kicserélődött az íróaszta­lon vagy az éjjeliszekrényen. A karosszékek, súlyos tömegek, lábukkal belesüllyedtek a szőnyegbe, látszott, helyüket soha nem hagyják el. Talán csak a dohányzóasztal üveglapjának karcai jelezték, hogy itt él valaki. A doktornál mozdulatlanság uralkodott. De Klein mintha mást is érzett volna, amit különben nem szokott; az éter feszítettebb volt, a szoborszerű tárgyak, a bútorok élesebben rajzolódtak a levegőbe. A szomszédos főutca zajai most fönnakadtak a zöld plüssfüggönyön. Baumann hozta a szokásos kávét, és Klein most megfejtett valamit a titokból, mikor tanárának mozgását figyelte, amint az az asztalra tette a csészéket, tányérocskákat, két miniatűr kanalat, a cukortartót, végül pedig az üvegkancsót, jó háromnegyedig forró kávéval. Ha először látta volna e rituálét, bizonyosan semmi különöset nem fedez föl, mint ahogyan nagyjából nem is volt benne semmi különleges. De dr. Baumann kissé ügyetlenkedett, s miközben a kávét töltötte, kissé az asztalra löttyintette. Klein figyelemre méltónak találta ezt az esetlen balmozdulatot, de legelőször is azt, hogy a doktor, tőle igen szokatlanul, valami illetlenséget mormogott e kis semmiség miatt.

Egyszer már előfordult, hogy diákja nem jött, s erről nem is értesítette őt időben. Tehát várta, sőt nyugtalankodott is egy keveset, és talán ez volt az oka annak, hogy akkor nem keresett hasznot hozó elfoglaltságot, nem matatott az elolvasatlan folyóirathegyek között, nem lapozta föl jegyzeteit sem, csak várt, ült a fotelban és várt. S mikor elmúlt a különórára kiszabott idő, csalódottan állapította meg, hogy Klein ma elmaradt. Nem az idejét sajnálta. Zavar-féle környékezte, s hogy mi volt érzésének forrása, annak nemigen mert utánanézni. Másnap a diák természetesen kimentette magát valami ürüggyel, jól használható kifogás­sal. A doktor ezt kénytelen volt elfogadni, s többet nem is beszéltek az elmaradt óráról. Baumann azonban eltette magában az esetet, mint valami bántó történetet, melyért még nem kapta meg a kötelező elégtételt.

Pedig senki semmiféle elégtétellel nem tartozott neki. Inkább fordítva állt a dolog; ő lehetett hálás tanítványának. Az utóbbi időben egyre gyakrabban tűnt fel Kleinnek, hogy a doktor elkalandozik tárgyuktól, és oda nem illő módon kezd beszélni. Minduntalan életével hozakodott elő, múltjával, s mindezt azzal a magától értetődéssel tette, mintha több száz éves volna, aki már nyugalommal fecseghet, noha éppen a kor hozta bölcsességnek kell az efféle könnyelműségeken úrrá lennie. Baumann bölcs ember volt, de kissé sebezhető, s még nem is igazán elég öreg, a hetvenet sem érte el. Igaz, szeme és szája körül ráncok húzódtak már, szemének kifakult szürkesége jócskán többnek mutatta. Magáról beszélt, s tanítványa tűrte ezt. Hálát érdemelt, professzorának unalmas történetei – melyek éppenséggel izgalmasak is lehettek volna – nem érdekelték különösebben, ha ugyan egyáltalán nem. Baumann beszélt, Klein pedig kénytelen volt megállapítani, hogy kezdi bosszantani e siránkozó hang.

– Két ember volt, akinek igazán örültem. – Örült nekik, még véletlenül sem mondaná azt, akiket szeretett, jegyezte meg magában Klein, mert rá tudott érezni a szavakra. – Nincsenek már. Az egyik a barátom volt. Sokat motorbicik­liztünk – s itt megakadt, mert nem tudta, mi többet is mond­hatna a motorbiciklizésről. Számára természetes történet volt ez, hozzátartozott, magával hordozta, s bárha régen esett is meg, múltjának még mindig fontos darabkáját jelentette. Klein azonban inkább groteszknek látta a mesét, és minthogy a professzor ifjúsága teljességgel távol maradt tőle, kénytelen volt a hetven felé járó Baumannt a motorbiciklire képzelni. Ettől erős nevethetnékje támadt, de arról, hogy akárcsak el is mosolyodjon, szó sem lehetett, mert a doktor okvetlenül magyarázatot követelt volna. Mentő ötletként szájához emelte csészéjét, melyről tudta, hogy üres, hiszen az imént itta ki kávéját, de hogy magát is megnyugtassa, és tűrhető okot is találjon a haszontalan mozdulatra, a bennmaradt kávécsöppet igyekezett a csésze belső falán legördíteni, miközben figyelnie kellett arra is, hogy nevetése ki ne látsszék csészéjéből.

• Hosszú utakra mentünk – folytatta Baumann. – Nekiin­dultunk, sokszor azt sem tudtuk, hová érkezünk, olykor az éjszaka kellős közepén száguldottunk eloltott lámpával. Aztán megálltunk, beszélgettünk. Sokat beszélgettünk. Ma­gunkról, nőkről. Romantikus világot éltünk. Ismeri ezt az érzést?
• Hát, azt hiszem, igen – felelte bizonytalanul Klein, és nem mondott többet. Unta a beszélgetést.
• Egyik rokonához indult egyszer, gyorsan hajtott, túlon­túl megbízott magában és gépében. Egy autónak rohant. Másnap meghalt. Soha nem derült ki, hogyan történt. A motorjának jó volt a fékje. Harminc éve ennek. Istenem!
• És ki volt a másik?
• A feleségem. Elszívta a szívét. Három doboz cigaretta naponta. Annyit cigarettázott, hogy végül nem bírta. Ez később történt. Néhány évvel később. Napokat töltöttem az ágya mellett. Sokszor gondolok arra, talán én csináltam valamit rosszul. Mert két ilyen véletlen?! Hisz maga az efféle véletlenekben?
• Sorszerűnek nem mondanám – és ezzel végtére is beval­lotta, hogy talán nem hisz bennük, de itt most azért gyanítja valami titokzatos, metafizikus erő létezését. – De tényleg elgondolkodtató – és ezen a ponton, ahogyan erről beszélt, mélyebben is beleérzett a férfi életébe. Egy szempillanatig tartott ez a számára is meghökkentő, gyors utazás, ez az ismeretlen átlényegülés. Erre a pillanatra, mint az éjszaka lesújtó villám fényernyőjében, meglátta a bicikliző barátot és a füstcsigákban úszó feleséget. Majd ahogy a világosság kimúlt, ő újra ott volt a szobában, enyhe szédülést érzett, de másodpercek múltával helyreállt a rend. Hogy efelől teljes bizonyosságot tudjon, okvetlenül mondania kellett valamit.
• És miért nem nősült meg újra?
• Nem akartam. Féltem. Nem tudom, mitől, talán attól, hogy akkor már én következem, talán attól is, hogy még mindig van előttem valaki. Kerültem a társaságot. Bezárkóztam. Ide soha nem jött senki, nem hívtam embere­ket. Csöndesen éltem és sokat dolgoztam. Ez tett szorgal­massá. Azóta magam vagyok.

A telefon belecsöngetett Baumann elbeszélésébe, de a doktor nem akart tudomást venni róla. Akárha nem is hallotta volna, magyarázott, hosszasan, egyre lendületesebben, s csak akkor lett enyhén ideges a kitartó, akaratos zajra, amikor diákja a készülékre mutatott. Klein örült az ajándékszünet­nek. A doktort nézte, ahogyan alacsony termetéhez mérve kevéssé érthetőn lassú léptekkel ment a telefonhoz, utána pedig energiával teli mozdulattal valósággal letépte a kagylót a villáról. Türelmetlenül, szaggatottan beszélt. A fiú eközben azzal szórakozott, hogy magában filmre vette az öregembert. Óriásira kinagyította a kezét, melyen vastagon duzzadtak ki az erek, ujjai közül pedig szemüvege lógott lefelé. Azután a kép lesiklott, s igen mulatságos volt, ahogyan a két cipő, egymást sebesen váltogatva, topogott. A nyakát figyelte, a bőr a szorosan záródó inggallérra türemkedett; mint egy kiöltözött ősgyík – legalábbis így gondolta Klein. S mikor az ugráló ádámcsutkát nézte, megütközött a rikácsoló hangon, mely a hegyes porc mögül tört elő, átszakítva a sejteket, izmokat és zsíros szöveteket. Eddig, úgy látszik, elkerülte a figyelmét, hogy professzorának eléggé kellemetlen az akusztikája. De itt elszakadt a film, Baumann a lehető leg­gyorsabban letette a kagylót, fénylő fejét vakarászva közeledett, végre ismét elterült a fotelban. Sóhajtott.

Klein volt az egyetlen tanítványa, akinek többet merészkedett mondani, mint amennyit az óra tárgya szigorúan megengedett. Különben sem kért pénzt ezekért az órákért – ez volt az ő luxusa -, úgy gondolta, azok előadásának folytatásai, így való rendjén, egyébként is diákjainak épülését szolgálják. Szép, önzetlen gesztus volt ez a doktortól, dicséretére is vált, ugyanakkor kétségtelennek látszott, hogy e délutáni elfoglaltságok pótoltak valamit az életében, amit máskülönben nem kapott meg. Kedvelte ezt a fiút, csodálta értelmét, de megérzett benne némi közelebbről nehezen meghatározhatót is, ami végül arra indította, hogy megnyíljék előtte, anélkül, hogy ez igazából szándékában állott volna. Most végleg elillant belőle szigorú önfegyelme, mellyel kívülről ellenőrizte önmagát, ahogyan az rendesen szokása volt.

Mesélt, mintha előadást tartana; fesztelenül és nyugodtan, mintha valaki odasúgta volna, még nem késő történeteit előhívnia a múltból, s gyorsan átadnia, mielőtt nem történik valami megváltoztathatatlan, ami azután majd vele együtt eltemeti e históriákat. Klein nem volt teljesen meggyőződve afelől, hogy amit most hall, csakugyan megérdemelné-e az öröklétet, bár el kellett ismernie, némely eleme, gyors pilla­natok, elragadták figyelmét. Tehát hallgatott. Baumann dok­tor pedig már messze járt, sodorta útja a múlt felé, hogy utolsó pillanataiban visszahozzon még valamit, valami keveset. Mesélt.

Így telt az óra. E délutánon pompázatos világosságban lebegett a nap, de minthogy már az est is közeledett, a sugarak csak éles szögben érkeztek a szobába. Még így is elegendő erejük volt ahhoz, hogy betöltsék a teret, s az ódon tárgyakról visszaverődő fények nagy-nagy nyugalommal terültek szét mindenütt. Klein kezdte fullasztónak érezni a levegőt. Foj­togatta Baumann szorosan záródó gallérja és pántként ráfonódó selyem nyakkendője. A fotel karfáján matatott, a kárpitból fölszökő több évtizedes por gőze bántotta az orrát. Indult volna. Nagyszerű jövő, öt perc múlva kinn lesz innen, a térben, az utca zajában.

Ekkor Baumann fölállt, ezzel közölte az óra végét, és hogy valamiképpen kiengesztelje tanítványát elvesztegetett ide­jéért, gyorsan búcsúzott tőle.

– Mára nem tartóztatom tovább – s kezét nyújtotta. A hosszú előszobán végigballagva néhány érdektelen szót szólt még, majd újra kezet fogott vele, és a fiatalember után be­csukta az ajtót.

Klein kettesével vette a lépcsőket. A legutolsó fokról szinte már ugrott. A szűk udvaron szórakozva elnyújtotta lépteit, s kiiramodott a kapun. Világos volt még. Megkönnyebbülten lélegzett, úgy érezte, mintha hosszú percek után éppen most bukkant volna föl a víz alól. Az utcán rákapcsolt, siettében hasította a levegőt, aktatáskáját lengette; játszott. Ha Baumann most kinézett volna az ablakon, biztosan eltölti valami szomorúság.

De a doktor, szerencséjére, nem nézett ki az ablakon.