Az izraelita vallás egyenjogúsítása és a zsidó szervezetek
Száz év múltán egy törvényre emlékezünk, ám általa arra is, hogy itt, Magyarországon a progresszió igenis győzedelmeskedni tudott: a liberális demokráciának komoly erői voltak, voltak és vannak nemes hagyományai – minden ellenkező híreszteléssel szemben. A progresszív gondolkodás és politikai akarat annak idején oda vezetett, hogy rövid néhány esztendő múltán Magyar- ország felzárkózott Európához – elérte a legfejlettebb nyugati államok gazdasági, tudományos, kulturális és politikai színvonalát, sőt az 1910-es évek elején sok tekintetben meg is előzte azt.
A pozitív hatású politikai döntések között kiemelkedő jelentőségű ez a most ünnepelt 1895. évi XLII. törvénycikk, amely kimondja: „az izraelita vallás törvényesen bevett vallásnak nyilváníttatik”. Mindez jelentős mértékben erősítette azt, hogy a magyarországi zsidóság számarányát messze túlhaladóan vett részt az ország gazdasági és kulturális felemelkedésében. Egyetlen példa erről: az 1885. évi országos kiállításon táblázat készült a résztvevőkről. A 8218 kiállító közül 1155 volt zsidó (14 százalék), míg alig több mint tíz évvel később, a millenniumi világkiállítás magyar résztvevői és illusztris személyiségei között ez az arány már közel negyede volt.
A zsidó vallás elismertetésére, az úgynevezett recepcióra voltaképpen megkésve került sor: köztudomásúlag már 1849-ben – a szabadságharc idején – Szegeden kimondták a zsidó emancipációt (Közép-Kelet-Európában elsőként itt), de törvényerőre már nem emelkedhetett. 1867-ben (röviddel a kiegyezés után) valósult meg végül a zsidó lakosság egyenjogúsítása, ám csak egyénileg, a közösségé, a vallásé nem.
Érdekes (és természetes), hogy a zsidóemancipáció azonnal beindította a zsidó szervezetek és -képviseletek szerveződését (az 1868/69. évi zsidókongresszus három nagy országos zsidószervezet létrejöttéhez vezetett), ám ugyanakkor kialakultak a kulturális, oktatási és tudományos egyesületek, intézmények is, köztük az (akkor még Ferenc József nevét viselő) Országos Rabbiképző Intézet.
Jellemző, hogy a zsidó szervezetek élén olyan egyéniségeket találunk, akik a társadalmi életben is nagy elismerést nyertek: a vallási intézmények maguk is fontosnak tartották ilyen személyek bevonását a hitélet erősítésébe, másrészt a társadalmi kapcsolatok – különösen a kezdeti, szerveződő korszakban – erősítették a hitközségi vezetők szerepvállalását. Wahrmann Mór (mellesleg az első pesti rabbi, Wahrmann Izrael unokája) 1869-től haláláig (1892 novemberéig) a budapesti V. kerület (Lipótváros) országgyűlési képviselője és egyúttal a Pesti Izraelita Hitközség elnöke. Mezei Mór ügyvéd a Magyar Izraeliták Országos Irodájának elnöke, s egyúttal – Wahrmann halála után – két cikluson át (1893-1901) ugyanott országgyűlési képviselő is.
A kiegyezés után – mivel nálunk még nem szerveződtek meg – az emancipációt nem a zsidó szervezetek szorgalmazták mint sok más országban, hanem a helyi magyar pártok és szabadelvű körök sőt – furcsa módon – éppen az ő munkájuk vezetett el e zsidó szervezetek kialakulásához vagy megerősödéséhez. Ezzel szemben az 1895. évi recepció elérésében kétségbevonhatatlanul nagy érdemei vannak az addigra megizmosodott zsidóintézményeknek.
Már 1869-ben az akkori zsidókongresszus – Mezei Mór, várhelyi Rósa Izsó, Fenyvessy Adolf és Simon József indítványa alapján – követelte az izraelita vallás egyenjogúsítását. A kezdeményezés nem sok sikerrel kecsegtetett, hiszen akkor még a különféle protestáns vallások is harcolni kényszerültek a teljes jogegyenlőség érdekében.
Miután a zsidó hitközségek (úgynevezett községkerületek révén) országos szervezetbe tömörültek, újra felmerült az igény a vallási recepció elérésére: a községkerületi elnökök 1883-ban beadványt fogalmaztak meg és juttattak el a kormányzathoz, hogy a zsidó vallás számára biztosítsák mindazokat a jogokat, amelyek „az országban létező törvényesen bevett vallásfelekezeteket megilletik”. A kérés válasz nélkül maradt, hiszen abban a történelmi pillanatban – a hírhedt tiszaeszlári per hangulatában felajzott országban – sem a parlamenttől, sem a kormányzattól pozitív döntést várni nem lehetett.
A zsidó szervezetek, -intézmények és a vallásos zsidóság lapjai a kérdést napirenden tartották, hogy a kellő pillanatban a jogos rendezést el lehessen érni. Erre azonban csak akkor került sor, amikor már a protestáns egyházak is hasonló igénnyel léptek fel. nevezetesen az úgynevezett „elkeresztelések” miatt panaszkodó protestánsok szükségesnek vélték a vallásfelekezetek teljes egyenjogúsítását, illetve az egymás közti viszonosság következetes kialakítását. Nem szólva arról, hogy a modem államigazgatás, a progresszív politika szintén a kérdés rendezését involválta.
1891-ben Irányi Dániel (alakulásakor a nemzeti alapon álló, ám ugyanakkor liberális elveket valló Függetlenségi Párt elnöke) a költségvetési vita tárgyalásakor határozati javaslatot nyújtott be a törvényhozás elé: „A képviselőház utasítsa a kormányt, hogy a vallás szabad gyakorlatáról és a polgári házasságról törvényjavaslatokat terjesszen elő.” A közhangulat hatására a kormány valóban fontolóra vette az egyházpolitikai reformtörvények előkészítését.
Noha a vita most már nem az izraelita vallás kérdéséről szólt, a zsidó szervezetek teljes mértékben felléptek a reformok mellett, s éppen ezért és csak így érhették el céljukat. 1892, január 6-án az izraelita országos nagygyűlés a pesti hitközség dísztermében ünnepélyesen elfogadta Vázsonyi Vilmosnak a képviselőház számára írt memorandumát a zsidó vallás egyenjogúsításának törvénybe iktatásáról.
Szapáry Gyula miniszterelnök november 9-én bejelentette a törvényhozásban: „A kormány előkészítette a törvényjavaslatokat az általános polgári anyakönyvvezetésről, az izraelita vallás törvénybe iktatásáról, valamint a vallás szabad gyakorlatáról, és ezen törvényjavaslatok beterjesztésére megnyerte a korona jóváhagyását.”
Tudjuk, a törvényjavaslatot végül (1893-ban) már Wekerle Sándor kormánya nyújtotta be, s csak Bánffy Dezső miniszterelnöksége idején került – hosszas huzavona után – elfogadásra. A király 1895. október 1-jén szentesítette azt.
Számunkra azonban mindennél tanulságosabb az, hogy a törvény – a millennium előtt – megszülethetett, s egy addig soha nem látott fejlődést segíthetett elő mind a magyarországi zsidóság, mind – részint közreműködésükkel – az egész ország és nemzet javára.
A zsidó vallás egyenjogúsítása nemzeti üggyé lett, s így is valósult meg, ahogyan azt már jóval korábban, a zsidóemancipáció idején Löw Lipót szegedi rabbi (mellesleg korábban a szabadságharc tábori lelkésze, aki ezért fél évet ült Haynau rémuralma idején a Neugebäudéban) megfogalmazta: „Hazánkban a zsidóügy soha nem volt elkülönített tárgya a hazafiúi elmélkedésnek, a törvényhozási tanácskozásnak, a napi sajtó vitájának: hanem mindig alkotó része vala az általános közügyi fejlődésnek és alakulásnak, melynek létesítésében szólották, buzogtak, fáradoztak, tűrtek, szenvedtek hazánk legbölcsebbjei, hazánk legjobbjai.”
Az eredmény persze visszahatott a zsidó szervezetek belső életére is: azok a szervezetek (elsősorban az úgynevezett kongresszusi vagy neológ zsidóságéi), amelyek támogatták, sőt előmozdították a fejlődést, megizmosodtak általa, míg az ortodoxoké, amely passzívan vagy éppen idegenkedve figyelte a folyamatot, akkor még igen jelentős számarányától függetlenül lassan háttérbe szorult.
Végezetül két tanulságot is leszűrhetünk:
1. A zsidó szervezetek saját jogos érdekeiket akkor érvényesíthetik legjobban, ha az ország fejlődését szolgáló folyamatok keretében kívánják azokat megvalósítani;
1. a nemzet vezetői csak akkor szolgálják híven népüket, ha az ország minden polgárának egyenjogúságát és szabadságjogát kívánják töretlenül biztosítani.
Az Országgyűlés kongresszusi termében rendezett tudományos emlékülésen 1995. november 24-én elhangzott előadás.
Címkék:1996-01