Szombat előfizetés 2017

Az izraeli filmhétről

Írta: Archívum - Rovat: Archívum, Film, Izrael

Schiller-Szombat_banner-02_700x100px_Corsa_20160223

Félközelben

Ha valaki az elmúlt években a magyar mozik kínálata alap­ján próbált volna arról tájéko­zódni, hogy mi is zajlik a ki­lencvenes évek izraeli filmjében, kön­nyen azt gondolhatta volna, hogy az izra­eli film nem is létezik – a tévében elvét­ve bemutatott egy-két film inkább csak a tévhitet megerősítő kivétel volt. Az izra­eli nagykövetség, a Magyar Filmintézet és a Szombat szervezésében a budapes­ti Örökmozgóban januárban rendezett izraeli filmhét ezt a hiányt próbálta pó­tolni. Egyben jól illeszkedett abba a kül­földi fesztiválokon évek óta megfigyel­hető hullámba, amely mind nagyobb fi­gyelmet és teret szentel a kortárs izraeli filmeknek. Azt, hogy ez a figyelem nem pusztán a nagyobb fesztiválok politikai­lag is kicentizett műsortervének köszön­hető, a filmhéten bemutatott alkotások többsége bizonyította.

A hatvanas évek első felében megin­dult izraeli játékfilmgyártás intézményrendszere az elmúlt évtizedekben foko­zatosan épült ki és erősödött meg (nem utolsósorban a mind hatékonyabb álla­mi támogatásnak köszönhetően), a ki­lencvenes években már tucatnyi film ké­szül évente. Ezek többsége ugyan a ha­zai piacot célozza meg, néhány alkotás azonban már komoly nemzetközi sikere­ket is elért (így például Uri Barbashtól a Falak mögött vagy Ráfi Bukaee filmje, a néhány éve a magyar tévében is vetített Avanti Popolo). A mostani filmhét ugyan alapvetően az elmúlt évtized terméséből válogatott, de néhány korábbi film is szerepelt a programban, mint például az izraeli film egyik vezető alakja, Dan Wolman 1980-as munkája, a Bújócska.

A sorozat nyitófilmje, a Szent Klára (rendezői Ari Folman és Ori Sivan) 1996 legnépszerűbb és legtöbbet díjazott izra­eli filmje volt. A fiatalokról szóló gro­teszk szerelmes film története Pavel Ko­hout cseh író hatvanas években szüle­tett regényének motívumain alapul. A könyv 1987-ben jelent meg Izraelben, a rendezőpáros 1993-ban határozta el, hogy megfilmesíti. Három éven át tartott a munka: Kohout groteszk, erősen kelet­-európai kötődésű figuráinak átmentése izraeli közegbe. A Szent Klára a közeljö­vőbe érő jelenben játszódik, valahol egy izraeli lepusztult ipari városban, ahol örökös köd és vegyszerrel átitatott szmog borítja a tájat. A környezet bár­mely kelet-európai apokaliptikus világú filmből ismerős lehet, Tarkovszkij Zóná­ja Izraelben születik újjá, ám ez csak a háttér a meglehetősen őrült, egyszerre mulatságos és tragikus történet számá­ra. Mert a Szent Klára alapvetően nem más, mint kortárs mese, felnőni nem akaró fiatalokról, akik otthontalanul ér­zik magukat szüleik világában, iskolájukban, a fafejű és agresszív ta­náraik között. Nem tűrik a kato­nás fegyelmet, a rendet, titokban nem veszik be nyugtató pi­ruláikat. A főszereplő, Klára,

13 éves orosz emigráns lány természetfeletti képességek­kel rendelkezik. Telepati­kus erejét leginkább arra használja, hogy osztálytársai­nak segítsen, megjósolja ugyanis a matematikadolgo­zat kérdéseit. A tanár természetesen gyanút fog, és lázadást sejt a történtek mögött. Klára, hogy képességeit bizo­nyítsa, a következőkben a lottószámo­kat jósolja meg, káoszba forduló esemé­nyek sorozatát elindítva ezzel. Miközben mindenki a várható hatalmas nyere­ménnyel van elfoglalva, nem törődnek a lánnyal, aki a várost fenyegető földren­gésre próbál figyel­meztetni. A ka­landok azon­ban lassan összehozzák Klárát egyik osztálytársával, az excentrikus, zabolázhatatlan rosszfiú­val, Tikellel; és a lány végül meg sem próbál szembeszállni a feltartóztathatat­lan káosszal – élete legelső szerelmét vá­lasztja. A két fiatal a zűrzavar tetőfokán kéz a kézben moziba vonul, hogy ott vé­szeljék át a szürreális pusztulást.

A Szent Klára szentimentális-humo­ros történetét a jól megírt figurák teszik igazán átélhetővé: atmoszférikus szu­perfikcióba, a valóságtól mesebelien elrugaszkodott világba kerülünk, amelyben mégis pontosan felismerhe­tőek az őrült mediterrán és a groteszk kelet-európai gyökerek. A főszereplő lány ellenállhatatlan bája és titokzatos kisugárzása a színészválasztás telitalá­lata, bár a csodálatos (és a filmben illő) véletlen műve: a rendezők tíz hónapos ered­ménytelen keresés után már- már reménytelenül veszte­geltek a döglesztő 40 fokos kánikula idején egy közleke­dési dugóban, amikor egy rolleres lány (filmjük leendő főszereplője) szólította meg őket, fekete rózsákat kínálva eladásra… Meglátni, megsze­retni és leszerződtetni egy pillanatba telt csak, innen már nem volt megállás, a mesebeli fordulatot egy ba­rátságosan eszement film el­készítése követte.

A korábban már említett Dan Wolman a Bújócska mel­lett legújabb filmjével is je­len volt a programban. A Távolban azonban a várakozás ellenére csaló­dást okozott. Az 1994-ben játszódó tör­ténet építész hőse az Egyesült Államok­ban él amerikai feleségével és leányá­val. Szülei régóta hazavárják, de Oded csak apja súlyos betegségének hírére látogatja meg őket. Az idős házaspár­hoz időközben az Oroszországból me­nekült Szvetlána költözött be fiával. A csendes, segítőkész nő lett mára a szü­lők egyetlen támasza. Oded hazaláto­gatva szembesül ezzel a helyzettel. Kezdetben barátságos a nővel, amikor azonban megtudja, hogy a szülők ko­moly (40 000 dollár) garanciát akarnak vállalni, hogy Szvetlána letelepedését segítsék, közbelép. A terv meghiúsul, Szvetlána megtörve elköltözik. Oded későn döbben rá arra, hogy olyan éle­tekbe avatkozott be kívülről, amelyek­hez immár kevés köze van; ekkor azon­ban már hiába magyarázkodik. Búcsúja szomorú és végleges, mert szüleivel együtt neki is rá kell döbbennie arra a távolságra, amely őt az otthoniaktól el­választja, ez a szakadék nem generációk, de értékrendek és gondolkodásmó­dok között húzódik. Wolman aprólékos jelenetekből építi fel filmjét, az érzé­keny és fontos téma azonban, éppen a feldolgozásmód keresetlensége miatt, elveszíti feszültségét. Többnyire drámaiatlan epizódok zajlanak, a majdnem dokumentarista, egyszerű kamerahasz­nálat és jelenetezés nem tudja közel hozni a nézőt a karakterekhez, a prob­lémák így csak a súlyukat vesztő dialó­gusokban jelennek meg, de nem „ölte­nek testet”, nem lesznek átélhetőek.

Julie Shles dokumentumfilmje, a St. Jean azonban éppen feszessége és drámaisága miatt volt a filmhét egyik leg­nagyobb élménye. St. Jean egy lakóko­csikból felépített menekülttábor neve, ahol főként a volt Szovjetunióból és Etiópiából érkező emigránsok élnek. Letelepülésük előtt itt, ebben a tábor­ban kell eltölteniük hónapokat. A film a falanszterre emlékeztető egyforma, si­vár tábor mindennapjaiba kalauzol, öt lakó sorsára koncentrálva. Többségü­ket reménytelenné, hitehagyottá tették a kietlen körülmények, az összezártság – hiába lóg egybe az itt lakók élettere, szinte mindenki magányos. Az előítéle­tek is megosztják a tábort, hamar kiala­kult a fehérek és feketék rasszista elszi­geteltsége. A menekültek vágyakkal és reményekkel telten érkeztek, Izraelben töltött első hónapjaik azonban kiábrándítóak voltak, megsebesítették álmai­kat. A St. Jean, kritikus és politikus be­állítottsága ellenére, mégsem csak ko­mor benyomást kelt. Sorsokra talál ugyanis a táborlakók körében, emberi arcokat mutat be, akikkel együtt lehet és együtt kell érezni. A film végén a szereplők álmaikat, vágyaikat mesélik el, ez a néhány perc drámai és érzel­mes ellenpontja a megelőző óra pon­tos és kemény tényeinek – életben hagyja a reményt, és talán ez a legtöbb, amit egy filmes ilyen helyzetben tehet.

A napjainkban játszódó történetek mellett más filmek a korábbi évtizedek Izraeljébe vezettek vissza. Az ötvenes évek kibuc-világában játszódik a Sztá­lin unokái (Madav Levitan, 1987) cse­lekménye, amely az elkötelezett balol­dali gondolkodást és értékvilágot szem­besíti a kor politikai-ideológiai traumái­val – a kibuc zárt, közösségi világa ide­ális terepet nyújt ehhez. A film fősze­replője három idős férfi. Mindhárman ortodox sztálinisták, a bölcs vezér halá­la megdöbbenti őket, de elveiket a kö­vetkező években, az „olvadás” korsza­kában sem hajlandók (nem képesek?) feladni. Hiába derülnek ki a sztálini ter­ror tényei, hiába kerül egyik, Csehszlo­vákiába látogató barátjuk koncepciós per után börtönbe; csökönyös hitük csak megrendül, de nem omlik össze. A kibucban eközben zajlik az élet, az ideológiai csatározásokat csak a szerel­mi csatározások és légyottok tudják megzavarni. A zárt közösség felbomlani látszik, de az öregek ezt sem veszik észre. A film végén bebörtönzött barát­juk is hazatér (1956-ot írunk), majd az ünnepségre összesereglett kibuclakók teljes megrökönyödésére hitet tesz a szocializmus győzedelmes igazsága mellett. Csak a három öreg hallgatja őt könnyes szemmel – számukra a világ­rend szilárd: a záró képen összefogózkodva még a holdat is sarlónak (és ka­lapácsnak) látják az égen. A Sztálin unokái kedves, kisrealista története nem tartogat túl sok csattanót, és messzire kerüli az eredetiséget is, még­is emberi léptékű és kifejezetten sze­retnivaló történetet kerekít esendő, vakhitű hősei köré.

Azt, hogy a holocaust témája megke­rülhetetlen az izraeli film számára, leg­erősebben Asher Tlalim világot bejárt dokumentumfilmje példázta. A Ne bántsd a holocaustomat! egy színházi előadásra épül, az akkói színház Arbecht Macht Frei című darabjára. A sok­koló, akció színházi és happening-elemeket felvonultató előadás adja a film gerincét, ezt betétként tagolják a színé­szekkel és a darab rendezőjével készí­tett interjúk, valamint a filmrendező Tlalim önvallomása. A társulat tagjai között izraeliek, palesztinok, irakiak és marok­kóiak egyaránt voltak, közös pontjuk, hogy mindannyian másod- vagy harmad­generációs tanúi-túlélői a holocaustnak – még ha néhányan korábban azt sem tudták, mire utal az előadás címe. Az előadások egyre mélyebbre vezették őket a történelembe, olyan reflexeket és élményeket hoztak elő belőlük, amelyek segítségével családjuk sorsát, de legin­kább saját magukat érthették meg. A film egyszerre dokumentálja és kom­mentálja a darabot, így teszi érzékletessé annak a kettős utazásnak a történetét, amely térben és időben játszódott. A társulat Izraeltől Marokkón és Cseh­országon keresztül Németországig turnézott az előadás­sal, darabjuk egyszerre volt felkavaró szembesülés a né­zők és a színészek számára azzal a történettel, amelyben mindenki egyaránt érintett.

A sorozat alapján úgy tű­nik, az izraeli filmek többsé­ge számára meghatározó a témaválasztás – még a kifejezetten kö­zönségnek szánt darabokban is felfe­dezhető a politikai-társadalmi problé­mák iránti érzékenység. A címében az amerikai „testvérfilmre” (a New York-i történetekre) utaló szkeccsfilm, a Tel-avivi történetek három epizódja három nő egy-egy napját meséli el, három, egyszerre függetlenségre és érzelmi tá­maszra vágyó nő küszködését a férfiak­kal, a nehezen befolyásolható körülmé­nyekkel. A harmadik epizód (A válás), főhőse rendőrnő, akit öt éve elhagyott a férje. Gyermekeit egyedül neveli, a férfi azóta teljesen felszívódott, elválni pedig nem volt hajlandó. A nő a szigo­rú vallási előírásokat betartva nem ke­reshet új férfit magának, már-már meg­adja magát a sorsnak, amikor egy nap szolgálat közben észre nem veszi fér­jét. A férfi azonban másnak adja ki ma­gát, német útlevele van, és éppen el­hagyni készül az országot. A nő, hogy igazát bebizonyítsa, le akarja tartóztat­ni a férfit, aki azonban megszökik, nincs más megoldás, az elkeseredett feleség (szolgálati fegyverét használva) túszokat szed, és kollégáit zsarolva pró­bálja igazát érvényesíteni. A történet eddig egyszerű és szentimentális akció­sablonon alapul, a következő csavar azonban már tipikusan izraeli, „helyi ér­dekű”. Az egyik túsz ugyanis egy rabbi lesz, aki, miután megtudja a történetek hátterét, egy kölcsönkapott mobiltele­fonon (!) keresztül hív segítséget, és rabbitársai közreműködésével előkeríti a férjet. A férfi ekkor már belemenne a válásba, a nő azonban hirtelen megvál­toztatja véleményét („Ez így nem ér” – mondja). Mégis szabadon adja meg ma­gát a letartóztatásnak, mert időközben rájött, hogy egy másik túsza személyé­ben a börtön után megértő és szerető férfi várja majd, ez pedig minden vallá­si előírásnál többet ér.

Talán érdemes volt hosszabban el­időzni ennél a történetnél, mert ponto­san mutatja az izraeli filmek egyik erős­ségét: nem feltétlenül a történet-sémák újszerűsége, hanem azok pontos loka­lizálása teszi figyelemre méltóvá ezeket a darabokat. A helyi színek használata olyan kötődést, olyan originális megol­dásokat eredményez, ami nemcsak az izraeli közönség, de a külföld érdeklő­dését is felkeltheti. És amennyiben ez így van, a kortárs izraeli filmek kitörési pontot mutathatnak, követhető példát jelenthetnek akár a nemzetközi sablo­nok uralkodóvá válása ellen küzdő eu­rópai film számára is. Egy filmhét ter­méséből persze nem lehet általánosíta­ni. Hogy a fenti optimista jóslat és látle­let igaz-e, azt majd csak a következő merítés, egy újabb izraeli filmhét kíná­lata döntheti el.

 

Címkék:1997-03

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás

Rapai Ágnes németül

Az ORTE című svájci folyóirat Rapai Ágnes költé­szetét méltatta a közelmúltban megjelent számá­ban. Ebből az alkalomból közöljük a költőnő egyik...

1985. április 19-e

Még jóformán alig léptünk be a varsói gettó negyvenkettedik év­fordulóján a parkba, amikor a fi­am szeme máris egy arra cikázó...

Close