Szombat előfizetés 2017

Az izoláció ellen

Írta: Vári György - Rovat: Archívum

Schiller-Szombat_banner-02_700x100px_Corsa_20160223

Vári György

Az izoláció ellen

Ezt a szöveget egyéves svédországi ösztöndíjam inspirálta, a stockhol­mi Paideia Intézet hallgatója voltam. Az intézet szellemisége segített észrevennem és megfogalmaznom, mi az, amitől úgy érzem, hogy a „zsidó reneszánszáról szóló, halkuló ujjongások hátterében egyre látha­tóbbá lesz a magyar zsidóság mély­ségesen mély válsága, önismereté­nek majdnem teljes hiánya, bizony­talansága, félelmei.

Két közelmúltbeli esemény adja ennek az írásnak az apropóját, az egyik a Marom zsidó ifjúsági szervezet által kitalált és lebonyolított, Gödör-beli vita, a másik pedig Pécsi Katalinnak a Szombat 2005. áprilisi számában megjelenő ri­portja. Meggyőződésem, hogy a ben­nük megjelenő problémák nem esetle­gesek, egy közösség súlyos válságának tüneteiként, tükreként olvashatók. Mar itt szükségesnek tartom tisztázni, hogy azoknak, akikkel vitatkozom, közös­ségépítő munkáját nagyra becsülöm, írásom nem személyek elleni támadás, hanem elképzelésekkel folytatott vita.

A GÖDÖR-VITA

A Gödör-vita résztvevői közül néme­lyekről úgy tűnt, mintha azt gondolnák, hogy a magyar zsidóság egyetlen sú­lyos és megvitatandó problémája a pár száz fős reformzsidó közösség léte. A vita során jóformán senki nem érezte elsődleges feladatának, hogy saját állás­pontját ismertesse, a súlyos szereptévesztésben lévő Lózsy Tamás például profetikus hevülettel jövendölte meg Kelemen Katalin rabbinak és közössé­gének a Tóra elárulásának súlyos kö­vetkezményeit, ugyanakkor Radnóti Zoltán neológ rabbi beszélgetőtársának, Balázs Gábornak arra a kérdésére, hogy tulajdonképpen mi is volna a neológja sajátszerűsége, mi is ennek a történeti értelemben jól elkülöníthető irányzat­nak az aktuális mondanivalója, azt vála­szolta, hogy a neológ rabbi ki szeretné szolgálni gyülekezete igényeit, tisztá­ban van azzal, hogy gyülekezete egy szót sem tud a Talmudról, és ezért nem is gondolja, hogy erről kéne beszélnie nekik életük örömteli vagy tragikus for­dulópontjain, inkább mond nekik ma­gyarul pár vigasztaló vagy kedves szót. Radnóti kétségtelen jóindulatában már itt is érezhető némi elitizmus, ha valaki nem ismeri, akkor kár is neki beszélni róla, pedig ugyan mi egyéb lenne egy rabbi feladata, mint tanítani gyülekeze­tének a Tórát, ami Izrael legfőbb vi­gasztalójának szavait tartalmazza. Rad­nóti később az egyik kérdező hozzászó­lását – ebből a perspektívából persze igencsak érthetően – a tudatlanság kér­désének minősítette, amiből világosan látszik az az előfeltevése, hogy van egy zsidó tudományos arisztokrácia, amelynek foglalkoznia kell a Tórával, a többi­ek pedig jobban teszik, ha nem beszél­nek bele. Ez a talmid haliam feladatával szögesen ellentétes elképzelés, a zsidó hagyománynak tudtommal semmilyen áramlata nem támogatja, még az ezote­rikus sem, legalábbis a téma nagy kuta­tója, Gershom Scholem szerint.

Köves Slómó, a Chabad-haszidizmus szemléletének képviselőjeként és az új­jáalakult Statusquo Ante hitközség rab­bijaként egy ízben azt találta mondani, hogy „ha a reformközösségekben a lá­nyok hordhatnak taliszt, akkor a fiúk­nak nyilván el kell menniük a mikvébe havonta”, mintha ők is menstruálná­nak. Világos, nem? A lányok dolga az, hogy menstruáljanak, szüljenek és fo­gadják kellőképp megtisztelve a bölcs írástudó alkalmankénti közeledését, a Tórával majd elbabrálgatnak a srácok. Ez a „vicc”, túl azon, hogy mérhetetle­nül ízléstelen és tanúsága szerint szerzője képtelen egy alapvető társada­lomtudományi megkülönböztetést vég­rehajtva disztingválni a társadalmi és biológiai „nem” közt (sex és gender), az ortodoxia álöltözetében a legsöté­tebb pogányságot csempészte be a be­szélgetésbe. Mert vagy értelmetlennek kell tekintenünk Köves mondatát, hi­szen melyik biológiai folyamat az, ame­lyik a menstruáció analógiájára meg­akadályozhatná a nőket a talisz viselé­sében vagy a tfilin parancsának végre­hajtásában, vagy azt kell gondolnunk, hogy Köves nem tudja vagy el akarja felejteni, mi a különbség a menstruáció, a biológia törvénye, valamint a kinyilatkoztatott törvények között. Aki ezt a különbséget nem ismeri fel, az azono­sítja a természetet a kinyilatkoztatással, vagyis a kinyilatkoztatást eltünteti, ta­gadja.1 A mitikus világmagyarázatok a természet jelenségeit azonosítják az is­tenekkel, az istenek jelen vannak a ter­mészetben, míg Isten, a Seregek ura transzcendens, a természet teremtője. Illés próféta arra biztatja a Baál prófétá­it, hogy kérjék meg bálványukat, te­gyen csodát, függessze fel a természet normális menetét. A mitikus istenek azonban ezt nem tehetik meg, mert ők maguk éppen a természet normális me­netével azonosak, az ő hatalmuk épp a természet működésében nyilvánul meg. A természeti rend felfüggesztésére csak az képes, aki kívüle és felette áll: aki te­remtette. A néma, mozdulatlan oltár, a normalitás: a Baál, míg a mennyből le­zúduló tűz, a csoda: a Seregek Istene. A tűz, a víz, a folyó istenei a mitikus isten­ségek, az Örökkévaló viszont nem a ter­mészet, hanem a történelem és a benne megjelenő, Isten által szólított ember – Ábrahám, Izsák és Jákob – Istene, atyá­ink Istene (Királyok 1, 18, 20-39). Aki pedig összekeveri a teremtést a kinyilat­koztatással, a menstruációt a cicit (szemlélőrojt) parancsával, az, akármit is hisz magáról, ezzel a kijelentésével nem az Örökkévaló, hanem a Baál oltá­rát ugrálja körül.2

Radnóti Zoltán az asszimiláció ve­szélye kapcsán arról beszél, hogy Moses Mendelssohn lefordítja a Szentírást németre, leszármazottai pedig elhagy­ják zsidóságukat. És ez – teszi hozzá – történelmi tény. Radnóti példázatának tanúsága körülbelül úgy foglalható össze, hogy eredeti műveletlenségünk elvesztése, azaz a teremtett világra irá­nyuló nyitottság, a Felvilágosodásnak ez a programja menthetetlenül és szük­ségszerűen vezet el az asszimilációhoz, úgyhogy e szent műveletlenséget úgy kell óvnunk, akárha a szemünk fényéről volna szó. Radnóti nem veszi észre, hogy állítása nem egy történelmi tény, hanem legalább két – nagyon vitatható – történeti interpretáció. Az egyik interpretatív lépés az, hogy a két esemény között ok-okozati összefüggést teremt, pusztán abból ugyanis, hogy az egyik esemény, a Biblia-fordítás, időben me­gelőzte a másikat, az asszimilációt, nem szükségszerűen következik, hogy az egyik a másik oka. A másik, az elsőnél még sokkalta kevésbé indokolható ér­telmező lépése az, hogy ezt a történetet kiterjeszti az egész történelemre, mindenféle lehetséges nyitás szükségszerű következményét kívánja vele modellál­ni. Pedig „történelmi tény”, hogy Maimonidész ismerte Arisztotelészt és ebből a Tévelygők útmutatója keletke­zett, nem az asszimiláció; hogy Rási számos világi tudományban volt jártas (közbevetőleg: a lányai tfilint raktak, arról viszont tudomásom szerint nem szól forrás, hogy Izráel tanítója ettől kö­telességének tartotta volna, hogy leg­alább néhanapján menstruáljon vagy hogy kísérletezett volna ilyesmivel, úgyhogy remegve állhat az utókor, Kö­ves ítélőszéke előtt) és így tovább. Va­lamint történelmi tény, hogy később két nagy német zsidó gondolkodó, egyikük (Franz Rosenzweig) túl a zsidóságot választó egzisztenciális döntésen, a kikeresztelkedés elutasításán, másikuk (Martin Buber) cionistaként, mindket­tejük zsidó vallásfilozófusként, szintén eldönti, hogy lefordítják németre a Szentírást, éppen azért, mert valami mást akarnak mondani vele, mint amit Moses Mendelssohn mondott előttük. Szóval még arra is van példa, hogy va­laki, aki lefordítja a Szentírást, nem az asszimiláció szekértolója. És ez még akkor is így van, ha egy valószínűtlen ünnepen, a cinikus történelem perifériá­ján, a holokauszt, a németül olvasó eu­rópai zsidóság majdnem teljes elpusztí­tása után a már említett Gershom Scholem joggal kérdezi a fordítást rég halott barátja nélkül, egyedül befejező Búbért, hogy kinek is szól majd ez a most befe­jezett szöveg. Mert lehetetlen nem ész­revenni, hogy a haszkala mennyi hite bizonyult illúziónak, lehetetlen nem ész­revenni mindazt, amit újra kell gondol­nunk belőle; nem hagyhatjuk, hogy a halakha minden rendelkezését az ész ítélőszéke elé rángassák, hiszen az nem mindig illetékes bírája, de azért nem mesélhetjük el egyetlen gigantikus ki­siklásként sem a zsidó felvilágosodás egész történetét. Roppant feltűnő ugyanis, hogy ezek az érvek mind egy izolacionista érzület megnyilvánulásai, amelyek Radnóti utolsó példájánál a provincializmus karakteres vonásait öl­tik magukra. Feltűnő továbbá az is, hogy Radnóti nem hivatkozik a világi műveltség, egyáltalán, a világra való ki- sandítás elutasításánál a hagyományos szövegekre, pedig könnyűszerrel talál­hatna olyat, amely igazolná vagy iga­zolni tűnne álláspontját.

Ez a bezárkózás és bizalmatlanság ugyanis nem a hagyomány tiszteletéből fakad, nem valamilyen új jámborság ki­fejeződése, hiszen gyakran operál, mint láttuk, hagyomány ellenes kijelentések­kel, és ha igazolja a tradíció, akkor sem mindig idézi. A hagyomány ugyanis, ha odafigyelünk rá, valami másról beszél. A világtörténelem első zsidója Ábra­hám, akit az Ur közvetlen szólítása tesz zsidóvá. Indulj el, hagyd el apád házát, szól hozzá a parancs, és menj arra a földre, amelyet mutatok neked. Nagy néppé teszlek téged, megáldalak, áldás leszel, és általad nyer áldást a föld min­den népe. Azáltal, hogy Ábrahám elin­dul, hogy eljusson önmagához mint zsi­dóhoz, Isten szolgájához, épp azáltal in­dul el a népek felé. Szólítottsága és választottsága feladat, az ő dolga az, hogy benne nyerjen áldást az „ember minden családja”. Az elindulás és kimozdulás parancsa, az, hogy hitünk gyakorlása, a Törvény betartása ne lehessen mechani­kussá és visszhangozzék benne a szem­élyes megszólítottság, Ábrahám megszólítottsága, valamint az, hogy benned áldja magát a föld minden népe: az ál­dás közvetítőjének szerepe kizárja az elszigeteltségre való törekvést. „Isten számomra sem Törvény-adó. De paran­csol. Pusztán a neki való engedelmes­ség módján múlik, hogy az ember ön­nön tehetetlenségétől (tunyaságnak, mozdíthatatlanságnak is lehetne fordí­tani – V. Gy.) vezetve a parancsolatokat törvénnyé változtatja, jogi rendszerré paragrafusokkal, annak felismerése nél­kül, hogy ’Én vagyok az Úr’, ’Félelem és reszketés’ nélkül, annak tudata nélkül, hogy az ember alá van vetve Isten parancsoló hatalmának.”3 Így érvel Ro­senzweig Buber ellen, aki tagadja, hogy a megszólító-kinyilatkoztató Isten tör­vényadó volna, hiszen a törvény szük­ségképpen általános, a szólítás pedig szükségképpen személyes. A törvény betartása nem más, mint a tunyaság, mozdulatlanság elleni küzdelem, a ha­laidra embere nem a bezárkózó megme­revedés, a bizalmatlanság és a fantázia­hiány embere – Rosenzweig szerint.

AUSCHWITZ GYEREKEI, UNOKÁI?

A rabbivita résztvevőinek szavaiban szóló izolatív tendenciát látom össze­kapcsolódni – paradox módon – a fel­világosodás irracionalitás és partikula­ritásellenes tendenciáival Pécsi Katalin riportjában. Azok a fiatalok, akik a modernitás gyermekei (mint mi, mind­annyian), amikor a zsidósághoz kíván­nak visszatérni, már nem találnak sem­mi olyat, amihez visszatérhetnének. A felvilágosodás a zsidót mint embert asszimilálta, a zsidót mint népet eltün­tette. A vallási hit kényelmetlennek, ér­telmetlennek, bizonyos értelemben rö­hejes ócskaságnak tűnik a „visszatérni” szándékozók számára, egyszerre parti­kulárisnak és irracionálisnak, ezenkí­vül alapjainak megtanulása megle­hetősen nagy munkával jár, e sorok író­ja például ebben a munkában van nya­kig elmerülve. A nemzeti közösséghez fűződő köteléket, a közös és folyton ala­kuló nemzeti narratívát, mint részben róla beszélő történetet szintén gyanú­val kezeli sok visszatérő, hiszen a csa­ládi emlékezetben ezt stigmatizálta a magyar etnicizmus, illetve a nácizmus mint gyilkos, az ő rokonait meggyilkoló eszmerendszer. Egy kedves gimnazista tanítványom egyszer azt nyilatkozta egy felmérésben, hogy a nemzeti identi­tás káros dolog, mert mindig gyűlölkö­désbe, gyilkolásba fut ki, ezért fel kéne vele hagyni. A cionizmus így megint nem járható út sokuk számára, már csak azért sem, mert aktivitást igényel, tevékeny részvétet és részvételt, akár egészen egy kialakulófélben lévő itteni egzisztencia feladásáig és egy megle­hetősen nehéz és idegennek ható élet vállalásáig, az alijáig menően. E fiata­lemberek visszatérését nem kis részben a bizalmatlanság mozgatja, nem vélet­len. hogy a zsidó, mint olyan, tovább nem értelmezhető, láthatatlan kategóri­aként jelenik meg számukra egy jól ki­rajzolódó, nem annyira nemzeti, mint etnikai tudatban, végső soron szárma­zásközösségként, annál is inkább, mert a származásközösségbe tartozni adott­ság, nem igényel részvételt, sem egy közös történet folytonos újragondolá­sát, ezzel szemben felkínál egy áldoza­ti narratívát, megerősíti az identitást. Ezt a lehetőséget azért nem tiltja le – sejtésem szerint – az aufklärista felettes én, mert egész egyszerűen „nem látja”. E sorok írója például gimnazista korá­ban anarchiajelekkel, internacionalista és vallásellenes jelszavakkal és Dávid- csillagokkal egyszerre firkálta tele vas­tagon az iskolapadot. (E sorok írójának egy ismerőse pedig úgy fogalmazott, fontos neki, hogy a gyerekei zsidók le­gyenek, mármint hogy nem ilyen na­gyon, hogy szombattartók legyenek – itt kissé megborzongott – meg ilyesmi, hanem olyan „normális” zsidók.) Ez a még csak nem is mindig tudatosított választás teheti ilyen roppant sikeressé azt a párkereső oldalt, amelyről Pécsi Katalin beszámol írásában. Az írás mellett közölt statisztika szerint az ol­dalt látogató fiatalok nagy részének ez az oldal az egyetlen kapcsolata saját zsidó identitásával, tehát a zsidóság be­vallottan üres kategória számukra, azonban ehhez az üres kategóriához körömszakadtáig ragaszkodnak egy életre szóló, nagy jelentőségű választá­sukban, a párkeresésben. Nem tudják megmondani, mi is az, amit szeretné­nek, de azt aztán tűzön-vízen keresztül. Közbevetőleg: a Szombat honlapján az áprilisi szám két cikke produkált rekor­dolvasottságot, az európai Soá-megemlékezésekről, Európa Soá- és Izrael-képéről szóló írás, és a párkereső szolgál­tatást működtető kedves, idős hölggyel, Györgyi asszonnyal készített interjú, s az utóbbit az előbbihez képest is több mint kétszer annyian olvasták. Sejté­sem szerint egy teljesen érthető félelmi identitás kialakulásának vagyunk tanúi, amit nem kötelező megerősítenünk, el­lenkezőleg, a gyengítésére kéne intéz­ményeket létrehoznunk. Felmerült ben­nem a kérdés a cikk olvastán, hogy szükséges-e a cikkben leírt intézményrendszer működtetése arra, hogy ezek­nek a fiatalembereknek a félelmi iden­titását bővítetten újratermeljük? Nevezhetjük-e ezt az asszimiláció elleni harcnak? A Szentírás azért tiltja az ide­gen népekkel kötött házasságot, mert az idegen népek elfordíthatják Izrael szívét Istentől. De ha e szív már régen elfordult a Seregek Istenétől, mitől és minek a számára mentjük meg őt, ha támogatjuk félelmi bázisú párválasztá­sát? A témáról szóló beszéd hátterében mintha az asszimiláció elleni harc soha nem problematizált előfeltevése mű­ködne és működtetné a diskurzust, ez alkalmasint olyan irtózatos kijelenté­sekben is megnyilvánul, mint például azok, amelyek a vegyes házasság és a Soá között vonnak párhuzamot. De mi­ért ne gondolhatnánk egyszer végig, hogy nem lenne-e jobb mindenkinek, ha ezek az emberek, akiknek valójában a zsidóság már nem jelent mást, csak örökölt félelmeiket, megszabadulhat­nának ezektől az örökölt félelmektől. Ha azt vennék feleségül, ahhoz menné­nek hozzá, akibe beleszeretnek? Ha asszimilálódnának, és boldog, felsza­badult magyar polgártársaink lenné­nek? Ezzel nem mondana le a közösség megtérésük avagy gyermekeik megté­résének reményéről. Tegyük szívükre a kezünket, mindannyian ismerünk ve­gyes házasságokból született gyereke­ket, akik visszatértek, vissza szándékoz­nak térni. A giur, a betérés lehetősége önmagában is jelzi, hogy a zsidóság, teológiai értelemben legalábbis, nem is értelmezhető származásközösségként, hogy vallási perspektívából ez a nép nem úgy nép, mint a többi, „nem szá­molja magát a népek közé” (Mózes IV, 23, 9), ahogy Bálám mondja, aki, bár átkoznia kellett volna Izraelt, megál­dotta Jákob sátrait. Mindezt tehát nem valamiféle „inkább kevés oroszlán, mint sok nyúl” elitista öntudata mon­datja velem. Azok, akikkel beszéltem a cikk elolvasása után, megtörtént ese­tekre hivatkozva azt mondták, hogy a zsidó származású partner keresése azért ésszerű, mert ő legalább nem zsidózhatja le társát egy veszekedés köz­ben. Ez a mondat végső soron azt tanú­sítja, hogy ezek az emberek nem képe­sek a bizalomra. Valóban előfordulhat, úgy tűnik, sokszor elő is fordult, hogy valaki lezsidózta házastársát, de szám­talan másik esetben nem fordult elő, azt pedig tudjuk, hogy az emberi kapcsola­tokban nincsenek garanciák a másik ki­számíthatatlansága, másik-sága okán. Ez azonban még nem ok arra, hogy ne is kísérletezzünk emberi kapcsolatok­kal. Ezért a lehetőségért eleve lemon­dani számtalan boldog kapcsolat es­élyéről, szintén nagy kockázat felváll­alása. Valóban racionális döntés csak azért nem szóba állni valakivel, aki esetleg az Igazi lehetne, mert – szárma­zási garanciák hiányában – elképzel­hető, hogy egyszer majd lezsidóz? Ezek a félelmek súlyosak, érthetőek, és feltétlenül foglalkozni kell velük, de megkockáztatom, hogy a társkereső weboldal mellett a Kút-alapítvány szol­gáltatásait is a kereső fiatalok figyel­mébe ajánlhatnánk. A másik javaslata beszélgetőpartnereimnek arra, hogy ra­cionalizálják e fiatalok társkeresését, az volt, hogy létezik egyfajta attitűdbeli hasonlóság a zsidó származásúak kö­zött, a társadalmi előítéletektől való fo­kozottabb mentesség, a többség által deviánsnak ítélt életformák iránti tole­rancia vagy érdeklődés, liberalizmus (mint attitűd), erős intellektuális ér­deklődés, jellegzetes humor. Ez az attitűd-meghatározás azonban olyan végte­lenül tág és képlékeny, hogy túlzott komolyan vétele gyanússá lesz. Azt felté­telezné, hogy ezekkel az attitűdökkel más nem rendelkezik, míg egy zsidó szükségképpen igen. Holott ez nem így van, és eleve gyanús az a nyitottság, mert így foglalható össze a legjobban e feltételezett közös attitűdhalmaz, ame­lyik kizárólag a hasonlóképpen „nyi­tott” származásúnkra kíván nyitott len­ni. Azt hiszem, a leginkább talán a „nem zsidóz le” magyarázóelv gyenge változata fogadható el, a családtörténe­ti hasonlóságok, hasonló traumák, töré­sek és félelmek azok, amik miatt bizo­nyos értelemben „eleve értik” egymást a zsidó származású fiatalok, még akkor is, ha a különbségek itt is nagyok lehet­nek. Kortársaim közül, azt hiszem, a többség valamivel távolabbi, kevésbé közvetlen traumaként éli már meg a Soát, mint én, akit édesanyjával közö­sen nagymamája, egy tetovált karú auschwitzi túlélő nevelt fel. Mégsem hiszem, hogy egészséges, ha ez a „kö­zösség” kizáró elvként működik, és anélkül, hogy bármilyen intézménytől elvárnám, hogy beleszóljon bárki személyes (pár)választásaiba, azt gon­dolom, ezekkel a kérdésekkel szembe­sülnie kell a magyar zsidó önmegértés­nek. Mert már ahhoz is feltétlenül szembe kéne szállnunk az izolacionizmussal, hogy egyáltalán értelmet ad­junk ittlétünknek. A zsidóságnak mint származásközösségnek a mintegy hall­gatólagos definíciója nyilvánvalóan elégtelen, sőt káros, egyáltalán, a hall­gatólagos definíciókat, amik evidencia­ként kezelnek valamit, ami nem az, fel kell hogy váltsa valami más. A folya­matos, lezárhatatlan (tehát definíciók­ban nem megadható, azokkal nem elin­tézhető) önmegértés kezdetei. Amennyiben ugyanis izoláltan zsidó életformát akarunk folytatni, semmi nem szól amellett, hogy ne menjünk ki Izraelbe vagy az Egyesült Államokba, ahol ez sokkal könnyebben megtehető, mint itthon. Ha itt akarunk maradni, akkor ki kéne találnunk a magyar zsi­dót,4 saját magunkat, annál is inkább, mert érzésem szerint még soha nem voltunk kitalálva. A zsidóból az eman­cipáció folyamán magyar lett, Mózes-hitű vagy immár Mózes-hit nélküli ma­gyar. A Mózes-hitű magyar azonban nem magyar zsidó, mert nemzeti és val­lási identitása nincs viszonyban egy­mással, megszületésének lehetőségfel­tétele volt a viszony szükségének és le­hetőségének tagadása. A Mózes-hitű magyar Mózes-hite nem játszhat sem­milyen szerepet akkor, amikor a Mó­zes-hitű magyar a polisz polgára, a ma­gyar politikai közösség részeként nem zsidó, ahogyan a magyar kulturális kö­zösség részeként sem. Csak a zsinagó­gában zsidó. Tudja, hinni a templom­ban kell. A magyar zsidó olyasvalaki lehetne, akinek kétféle identitása egy­másba hatolhat, valami eddig nem vol­tat hozhat létre. És azt hiszem, ez lenne a következő feladat. A magyar zsidó­ság egy része számára a zsidónak mint az emberi szenvedés megtapasztalójának, akit e tapasztalata tesz szolidáris­sá, a zsidónak, mint az egyetemes em­beri kiszolgáltatottság metaforájának, mint minden kizárólagosság és megkü­lönböztetés tagadásának az identitás- modellje kiürült. Ennek feltöltésére, a zsidó mint az univerzálisban fel nem oldódó sajátosság, különösség identitásmodelljének megteremtésére tett kí­sérletet, ajánlatot például e folyóirat, a Szombat. Ez nem azt jelenti, hogy az egyetemes modellt tagadja, csak éppen keretnek tekinti, és nem magnak.5 Vi­szont most meg kell tenni a következő lépést, második „frontot” kell nyitnunk. Az izolacionizmus ellen. Figyel­nünk kell arra az egyensúlyra, ami a Lekh lekhá heti szakaszban jelenik meg. Nem feledkezhetünk meg az Úr szaváról, amivel Atyánkat, Ábrahámot szólította. Hogy benned nyer majd ál­dást a föld minden népe.

Jegyzetek

A nők és a micvák kapcsolatát ortodox perspektívából tárgyaló könyvek (pl. Lisa Aiken: To be a Jewish woman) arról beszél­nek, hogy a cicit funkciója, hogy emlékez­tesse a férfiakat a micvákra, arra, hogy az idő – a judaizmusban – potenciálisan szent, ki kell féltenünk a micvák betartásával, a vi­lág megjavításával, ahogy a lúriánus kab­bala mondja. A nőket azonban erre, Aiken teóriája szerint, nem a cicit rojtjai, hanem a menstruációs ciklus figyelmezteti. „Egyik okaként annak, hogy a férfiaknak miért szükséges több időhöz kötött micvát betar­taniuk, mint a nőknek, azt lehetne megadni, hogy a férfiaknak több külső emlékeztető jelre van szükségük ahhoz, hogy észben tartsák az idő értékességét és külön megerősítést igényelnek ahhoz, hogy spirituá­lis célok szolgálatában használják fel. Bizo­nyos, az időre utaló külső emlékeztetők fö­löslegesek a nők számára, mert nekik van­nak belső, biológiai óráik, amik a napok, hónapok, évek szerint járnak.” (Lisa Aiken, To be a Jewish woman, 1992, 34. o.) Aiken azt is hozzáteszi, hogy a nők az idő poten­ciális szentségét a családi tisztasági szabá­lyok betartásával aktualizálják, tehát ő, bár­mit gondoljunk egyébként teóriájáról, nem keveri össze a Törvényt a Teremtéssel. Kö­ves talán ebből vagy egy ehhez hasonló gondolatmenetből „vezette le” nyomasztó kijelentését. Közbevetőleg Aiken hozzáteszi, hogy a nők számára a tálisz viselése ugyan nem kötelező, de nincs megtiltva.

Egy ennél is rémületesebb kijelentést, Lózsy Tamásét, miszerint Németországban gyakorlatilag nincsenek zsidók – ez külön­ben nem igaz -, aligha véletlenül, hiszen onnan indult a reformmozgalom, meg kom­mentálni is nehéz. Például Szabolcsban is sokkal kevesebb ma a zsidó, mint a máso­dik világháború előtt, de ezt sem ízléses, sem intelligens nem lenne a chaszidizmus és az asszimiláció közötti szoros összefüg­gésekkel magyarázni.

Ed. by N.n Glatzer, Franz Rosenzweig, On Jewish Learning, The University of Wiscosin Press, 2002.

Félreértés ne essék, ez nem „erkölcsi” vagy állampolgári kötelesség, ittlétünk lehetőségéért nem tartozunk többel, mint bármely másik magyar állampolgár, be kell tartanunk a Magyar Köztársaság törvénye­it. Amiről beszélek, csak ittlétünket értel­messé tehető lehetőség.

5 Minek és hogyan is tagadná, mikor az írás sem mond mást: „Ne bántsd és ne nyomd el a jövevényt, mert Ti is jövevények volta­tok Egyiptom országában.” (Mózes II, 22, 20)

Címkék:2005-06

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás

Hogy áll a háború? – Ciszjordánia

ARNON GRUNBERG Hogy áll a háború? Ciszjordánia A fegyveres konvoj mozgásba lendült. A sofőr fel­szólította az utasokat, hogy mindenki üljön...

„Nincs olyan sok hívő zsidó olvasóm”

„Nincs olyan sok hívő zsidó olvasóm” Arnon Grunberg holland íróval magyar fordítója, Wekerle Szabolcs beszélget Arnon Grunberg 1971-ben született Amszterdamban,...

Close