Szombat előfizetés 2017

Az intifáda egy éve

Írta: Gadó János - Rovat: Archívum

Schiller-Szombat_banner-02_700x100px_Corsa_20160223

Az intifáda egy éve

A New York-i merénylet mindennél vi­lágosabban megmutatta, hogy a világ, amiről a Szovjetunió összeomlása után azt hittük, egypólusúvá vált, változatla­nul kétpólusú. A diadalmas nyugati világ a maga agresszíven terjeszkedő fogyasz­tói társadalmával szembetalálta magát a modernizáció veszteseivel, akiknek a kapitalizmus megjelenése saját orszá­gukban inkább jelentett átkot, mint ál­dást. A törzsi létből nemrég kilépett tár­sadalmak (mindenekelőtt Afrikában) re­ményveszetten vergődnek a számukra felfoghatatlan új viszonyok között. Van­nak azonban olyan társadalmak, melyek egy nyugattal vetélkedő régi nagy civili­záció örököseiként képesek kialakítani egy egyszerű, ámde koherens ellenideológiát. Ez a szerep a XX. század végén az iszlámnak jutott. Az iszlám országaiban a szovjet ideológia bukása után az „arab szocializmus” helyét nem a demokrati­kus ellenzék foglalta el (mint Magyaror­szágon és Kelet-Európában) hanem a nyugatellenesség új, potens formája, az iszlám fundamentalizmus.

Mint minden nyugatellenes ideológia, bűnbakként ez is éppúgy megtalálta magának Izraelt, mint korábban a Szov­jetunió és csatlósai. A kommunista ala­pon folytatott „anticionista harc” kiful­ladt, ám szorosan a sarkában ott nyo­mult az új ideológia, Izrael vallási ala­pon álló gyűlölete. Míg az izraeliek re­ménytől eltelve figyelték a béketárgyalá­sokat, a palesztin társadalomban a gyű­löletkampány csöppet sem halkult, csak éppen a kórusban az iszlámé lett a vezérszólam. „Népi felszabadítás” he­lyett ma dzsihádot üvöltöznek a gép­pisztolyokat rázó tüntetők Ramallah, Hebron, Dzsenin és a többi palesztin nagyváros utcáin.

A „békefolyamat” nyolc éve alatt a Pa­lesztin Autonómia területén lázas tem­póban épült ki a katonai apparátus, míg a polgári életre való felkészülésre jóval kevesebb energiát fordítottak. A palesz­tin parlament nem alkotott törvényeket az adórendszerről, a vállalkozási jogról stb., ehelyett tizenhárom különböző rendőri és biztonsági szervezet jelent meg a színen (amiben nincsen benne a Hamasz, az Iszlám Dzsihad és a Tanzim, lévén ezek „nem hivatalos” fegyveres szervezetek). A fegyveres apparátus ki­építése mellett folyt a harcias propagan­da: Arafat angolul a békéről beszélt, arabul dzsihádról szónokolt. A nyugati közvélemény és nagypolitika, valamint az izraeli baloldal mindezt nem óhajtot­ta tudomásul venni.

A két külön vágányon haladó folya­mat – a béketárgyalások a nyugati világ logikája szerint és a dzsihád-előkészületek az arab világ logikája szerint – a Camp David-i találkozón futott össze ki­kerülhetetlenül. Az erősebb ütötte a gyengébbet. Arafat tudta, hogy a szünet nélkül konfrontációra uszított paleszti­nok és az arab világ elé nem állhat oda egy kompromisszumon alapuló megáll­apodással. (A tárgyalások miatt már amúgy is sokan tekintették árulónak.) Ők csak olyan békét fogadtak volna el, amit az ellenség legyőzéseként tálalnak elébük. Mivel erre nem volt esély, Arafat elutasította az izraeli békeajánlatot, va­lósággal elmenekült Camp David-ből, és az első adandó ürüggyel kirobbantotta az új intifádát.

A visszaesés törvényszerű volt. A di­namika ellenkező irányba fordult. A konfliktus intenzitása és Izrael újabb el­szigeteltsége láttán, jelenleg úgy tűnik, harminc évet hátráltunk az időben. Hogy Izrael – és ettől elválaszthatatlanul a zsidók – gyűlölete milyen mértéket öl­tött, azt a durbani tanácskozáson kibon­takozó Izrael-ellenes hisztéria félreért­hetetlenül mutatta.

„A palesztinok is belefáradtak már az intifádába” – biztatják magukat olykor az izraeliek. Kétségtelen: az amúgy sem erős palesztin gazdaság a padlón hever. Ám a nyomor és a nélkülözés keltette indulatok számára csak egy irányban nyit csatornát a palesztin állam: az Izrael-ellenes harc irányába. Aki a vezetést kritizálja, az áruló. A hatalom ellenőrzé­sének gyenge kezdeményei – egyes új­ságok autonómiája, bátrabb parlamenti képviselők, politikusok felszólamlásai – mára felszívódtak. A korrupt apparátus ezért nagyobb részt érdekelt a háború­ban: amíg a cionisták ellen folyik a szent küzdelem, nem kell félniük a szá­monkéréstől. A palesztin társadalom­nak nincsenek lehetőségei arra, hogy a háború okozta nyomorúságot saját ve­zetőinek fölhánytorgassa.

Az amúgy is zsenge demokratikus csí­rák eltűnésével Arafat hatalmának egyet­len számottevő riválisa maradt: a Hamasz valamint ennek kisebbik testvére, az Iszlám Dzsihád. A hagyományos isz­lám karitatív intézményekre épülő (vagy azt mintául használó) Hamasz sokkal kö­zelebb áll a társadalomhoz, mint Arafat korrupt apparátusa. Az iszlám fundamentalizmus – melynek a Hamasz helyi zászlóvivője – épp azért olyan népszerű mindenütt, mert a helyi hagyományokra is épít. így alakítja ki szociális hálózatát, amely sokkal jobban alkalmazkodik az emberek igényeihez, mint a hivatalos, szovjet típusú államapparátus. Az embe­rek szívéhez jóval közelebb álló – épp ezért Arafat számára veszélyes – Hamasz viszont a megalkuvást nem tűrő harc szószólója, az öngyilkos merényle­tek szilárd bázisa. Ilyen ma a palesztin társadalom: Arafattal szemben a Hamasz a demokratikus alternatíva.

Ezek a béke esélyei Izrael számára: a palesztin társadalom béna, az apparátus háborúpárti, az egyetlen szervezett alter­natív politikai erőt pedig a fanatikus zsi­dógyűlölet mozgatja. Egyetlen olyan cso­port van, amelytől a békekezdeménye­zés elindulhatna: ez maga Arafat és kö­re, mivel ő az egyetlen, aki ezt magára nézve végzetes következmények nélkül megteheti. Erre azonban a közeljövőben aligha kerül sor: a Raisz (elnök) az intifádával eddig egy csepp engedményt sem bírt kicsikarni, üres kézzel pedig még­sem állhat oda agyongyötört népe elé. így újra és újra próbálkozik, eleddig si­kertelenül: a durbani konferencián, szá­mára a lehető legkedvezőbb körülmé­nyek között, a többséget a háta mögött tudva sem tudta elfogadtatni Izraelt el­ítélő határozatokat. Az izraeliek többsé­ge már nem bízik Arafatban: azt remélik, halála után egy újabb vezető engedéke­nyebb lesz. Erősen kétséges azonban, hogy a féktelen gyűlöletbe hiszterizált palesztin társadalom egy ilyen vezetőt ki tud-e termelni.

Gadó János

Címkék:2001-10

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás

A nagy üzlet

Novák Attila A nagy üzlet Antiszemitizmus mint politikai áru Magyarországon Felvezetés: ha egy üzlet beindul... Orbán Viktor miniszterelnök még a...

Milyen Fesztivál?

Milyen fesztivál? A Nyári Zsidó Fesztivál ideje alatt számtalanszor felmerült bennem az az egyszerű kérdés, hogy tulajdonképpen kinek, illetve kiknek...

Close