Szombat előfizetés 2017

Az idegen

Írta: Archívum - Rovat: Archívum

Schiller-Szombat_banner-02_700x100px_Corsa_20160223

Jacques Derrida, a neves francia filozófus megkapta a Héber Egyetem tiszteletbeli doktora címet. Ebből az alkalomból beszélgetett vele a Ha’arec munkatársaa zsidóságról, a közel-keleti konfliktusról, folyton a halál körül forgó gondolatairól, és szüntelen idegenségéről.

„A Héber Egyetem tiszteleg Jacques Derridának szüntelen erőfeszítéseiért, amelyeket a hagyományos nyugati gon­dolat újfajta megvilágításáért tett – mondta május 25-én az egyetem rekto­ra, Menahem Megidor professzor. – Derrida egész munkássága során a leg­magasabb fokú nyelvészeti és az úttörő filozófiai struktúrák összekapcsolásán dolgozott.”

Derrida egyebek között kiállt az embe­ri jogokért, fellépett az apartheid és a csehszlovák értelmiségiek kommunista üldözői ellen, ugyanakkor soha nem volt Izrael-ellenes. Ezt a véleményét 2003-ban is fenntartja. „Büszke vagyok a tisz­teletbeli doktori címre, amelyet izraeli barátaimtól kaptam. Azért is örültem, mert ellenzem némely európai egyetem és a nemzetközi tudósközösség tavaly bevezetett azon politikáját, hogy a terü­leteken történt események miatt bojkottálják Izraelt. Szerintem a bojkott – az iz­raeli egyetemek támogatásának leállítá­sa, és valamennyi, már meghirdetett ösztöndíj visszavonása – óriási baklö­vés. Idejövetelem a tudományos bojkott elleni tiltakozásom kifejezése. Tudom, hogy az itteni egyetemeken dolgozó kol­légák, akik közül néhányat ismerek is, izraeliek és palesztinok egyaránt, a bé­kéért és egy új politikáért dolgoznak.

Úgy véltem, most kell Jeruzsálembe jön­nöm, s kifejeznem szolidaritásomat és reményemet, hogy Izrael Állam továbbra is biztonságban fennmarad. Persze a je­lenlegi izraeli politika iránti fenntartá­saim nem múltak el.”

Az egyetem legnagyobb előadóterme zsúfolásig tele van, és az aznap Izraelbe érkezett francia külügyminiszter, Dominique de Villepin is a díszemelvényen ül. De Villepin előadást tart Derrida filo­zófiájának fontosságáról és a bukovinai születésű neves zsidó költő, Paul Celan munkásságával fennálló kapcsolatá­ról. Néhány versszakot hallunk Celan Todesfuge című költeményéből. Derri­da előadást készül tartani Celan miszti­kus verséről, amely Ábrahám áldozatá­ról szól.

A ceremónia után vacsora az egye­tem Meyersdorf-termében. Számos kö­szöntő hangzik el, de a politikát csak Derrida érinti beszédében. „Azért jöt­tem Jeruzsálembe, hogy tisztelegjek az igazság híveinek, akik a megbéké­lés útját választják, bármely oldalon álljanak is. Akik szeretik az életet, a jövőbe tekintenek, és lefogják a lelki­ismeret nélküli öngyilkos merénylők kezét. Annál is inkább köszönöm a tiszteletbeli doktori címet, mert egy olyan országban kapom, amelyet sze­retek és segítek, amely szenved az erőszaktól, és amelyben az általam olyan nagyra becsült Jichak Rabin is élt és dolgozott.”

Izraeli utazásairól

„Negyedszer vagyok Izraelben, utoljá­ra 1998 januárjában jártam az ország­ban. Általában egyetemi konferenciákra hívnak. Eleinte palesztin kollégákat is meghívattam, hogy mindkét féllel tud­jak beszélgetni. Egyszer pedig azt kér­tem, hadd látogassak el Ramallahba és a Bir Zeit Egyetemre. Bár Ramallahban éppen kijárási tilalom volt, több palesz­tin professzorral is sikerült találkoznom, és hosszan elbeszélgettem velük a ne­héz helyzetükről, amit az izraeli meg­szállás okoz. Mostani látogatásom so­rán azonban csakis az Izrael iránti ősz­inte érzéseimet kívánom hangsúlyozni.”

Gyermekkoráról

„Algériai szefárd családból szárma­zom, őseim a nagy kiűzetés után, 1540 körül érkeztek Spanyolországból vagy Portugáliából, és több évszázada El-Biarban, Algír zsidó külvárosában élnek. Dédszüleim már 1870-ben megkapták a francia állampolgárságot, de azt 1940-ben a Vichy-kormány visszavette tőlük. 1941-ben az iskolából is kitettek a töb­bi zsidó gyerekkel és tanárral együtt. Ek­kor az algériai állástalan zsidó tanárok új iskolákat alapítottak, és én az egyik ilyen zsidó iskolába iratkoztam be. Csak zsidók voltak körülöttem, és én bezártnak éreztem magam. Egyrészt felhábo­rított az antiszemitizmus és a fajüldö­zés, másrészt zavart a zsidók bezárkó­zása. Ma sem szeretem, ha antiszemitiz­musba botlom, de csak zsidók között sem érzem igazán otthon magam.

„Zsidó neveltetésem nagyon hiányos volt, és azt is gyorsan elfelejtettem, amit a bár micvómra megtanultam, an­nál is inkább, mert a rabbi nem magya­rázta el a haftara szavainak jelentését. De ez nem zavart, mert főként a foci ér­dekelt, és arról álmodoztam, hogy lab­darúgó leszek. Gyors voltam és elég jó jobbszélső, de végül mégiscsak francia intellektuel lett belőlem.”

A közel-keleti békéről

„A spontán megbékéléssel kapcsolat­ban nem vagyok optimista. Azt megér­tem, hogy az izraeli kormány polgárai­nak biztonsága és a terror megfékezése érdekében kénytelen lépéseket tenni. De egy gyakran elmosódó határt na­gyon nehéz megvonni. Hol ér véget a terror elleni harc, s hol kezdődik a pol­gári lakosság elnyomása? Kinek és mi­nek a biztonságát kell védeni: az izraeli állampolgárokét, vagy a területekét? Ami a területeken szolgálatot teljesíteni vonakodó katonákat illeti, teljes mérté­kig egyetértek velük. Ők az igazi bát­rak. Az izraeli baloldal összezsugorodá­sa nagyon elszomorít. Ez óriási veszte­ség, és az ok kétségtelenül a paleszti­nok azon frakciója, amely az öngyilkos merényleteket kiagyalta. Remélem, hogy az izraeli baloldal egyszer még feltá­mad poraiból.”

A halál megszállottja

Az 1970-es évek elején Muki Ron – jelenleg a Héber Egyetem összehason­lító irodalom tanszékének vezetője – volt az első diákok egyike, aki Derrida műveit Izraelben olvasni kezdte. Ron így emlékezik: „Kávézókban beszél­gettünk, akkor még lehetett. Nem vet­ték szorosan körül a hódolói, mint ma. Derrida melegszívű, közvetlen ember, nem fennhéjázó, inkább sze­rény. Egész életében melankolikus és depresszióra hajlamos volt. Meglepő, hogy ezzel együtt ekkora az életműve. Természeténél fogva szomorú ember. Néha írt melankóliájának okairól, a családjáról, és a zsidókhoz való viszo­nyáról.”

Filozófiája főleg az európai és ameri­kai egyetemekre volt nagy hatással. Bár Derrida elődei olyan nagy francia el­mék, mint Sartre, Michel Foucault és Roland Barthes, ő mindig idegennek érezte magát. Úgy látszik, ez a sorsa az olyan francia értelmiségieknek, akik nem Franciaországban nőttek fel.

Derrida jelenleg Párizs egyik külváro­sában lakik Margarettel, aki a struktura­lizmusról szóló műveinek orosz fordító­ja. Két fiuk van: egyikük költő, a másik filozófiával foglalkozik. Derrida minden évben két hónapot az Egyesült Álla­mokban tölt, kongresszusokon vesz részt, egyetemi szemináriumokat vezet és szövegeket oszt ki a diákjai között, hogy fejtsék meg azokat, amint ő tette Paul Celan verseivel. Derrida szereti az amerikai nagyvárosi életet, különösen New Yorkét, ahol szívesen jár moziba, jazz- és komolyzenei koncertekre, vagy néz dokumentumfilmeket a tévében.

Életrajzi esszéjében, amelyet anyja haláláról irt néhány évvel ezelőtt, olyan gyermeknek határozta meg magát, aki ok nélkül is képes sírva fakadni. Szüle­tésétől kezdve a halál élménye vette körül. Fivére egy évvel az ő születése előtt meghalt, öccse pedig akkor, ami­kor ő még tízéves sem volt. Az élet gyötrelmeinek átélését anyjától, Esthertől örökölte, „akinek halálos aggodal­mát minden alkalommal éreztem, ami­kor beteg lettem”. Egyszer a The New York Timesnak azt nyilatkozta, hogy ahányszor autóba ül, egy halálos sze­rencsétlenség képe jelenik meg előtte. Minden könyve a halállal foglalkozik. „Ha van célom az életemben, akkor az a megbékélés a halállal. Ha egy köny­vem nem erről szól, akkor kudarcot vallottam. Bár minden pillanatban gon­dolok a halálra, tudok nevetni, moso­lyogni. De közben folyton az jár a fe­jemben, hogy egy perc vagy egy má­sodperc múlva halott lehetnék. Ez va­lós élmény, és megszállottan rabja va­gyok a saját halálomnak és mások ha­lálának.”

A világ nem más, mint dekonstrukció

Derrida 22 éves, amikor el kell hagy­nia szülőföldjét. Párizsba költözik, és a találkozás a helyi értelmiséggel levert­séggel tölti el. Majdnem összeroppan, de szerencsére a nagy múltú intézmény, az École Normale Superieure felveszi és megkezdheti filozófiai tanulmányait. Utána négy évig tanít a Sorbonne-on, majd 1965-ben visszatér tanítani az ÉNS-be. 1968-ban a diákmegmozdulá­sok arra indítják, hogy ne védje meg a doktorátusát, ezt csak 50 éves korában teszi meg. Nem követ mintákat, a saját mintája szerint él.

1962-ben jelenik meg első könyve, Edmund Husserl német filozófus mér- tanról szóló könyvének francia fordítá­sa. Az igazi áttörés 1967, amikor egy­szerre három könyvét is kiadják. Ezek A hang és a jelenség, Az írás és a kü­lönbség és A grammatológiáról. A következő öt év alatt még három könyve jelenik meg. Újdonság, hogy olyan filo­zófusok műveit veszi alapul és magya­rázza, mint Platón, Rousseau, Nietz­sche, Heidegger és Levinas.

Derrida górcső alá veszi többek kö­zött a nyelv és a filozófia között fennál­ló kapcsolatot, a nyelv felépítését, a kétértelműséget, a szójátékokat, és új megközelítést ad a szövegek olvasatá­hoz, amit dekonstrukciónak nevez el. A módszer feltűnést kelt, és nagy vitákat vált ki. A kutatott szöveg lehet vers, vagy akár a Függetlenségi nyilatkozat is, sőt kép is. Fő elméletéről így beszél:

„A dekonstrukció lényegét nehéz né­hány mondatban elmagyarázni. Platón­tól kell elindulni, az ő ideáit kell a fejük tetejére állítani, majd Husserl fenome­nológiáját és Heidegger metodológiáját kell alkalmazni. Munkáim tárgya nem az elhangzott szó, hanem a szöveg, az írás. Igazság szerint először verseket akartam írni, sőt ma is az a leghőbb vá­gyam, hogy költő legyek. Amikor jelent­keztem az egyetemre, irodalom szakra akartam menni, de ott a görög nyelv­tudás feltétel volt. Ezért aztán végül a filozófia szakot választottam. Amikor már 22 éves voltam, végül megtanul­tam görögül, de csak annyira, amennyi­re egy filozófusnak muszáj.

Idővel a fő kérdéssé számomra az a rejtély vált, hogy mi az írás és mi az írott szöveg jelentése. A dekonstrukció nem negatív fogalom, nem lebontást jelent, hanem a fogalmak és fogalom­rétegek új jelentésének felkutatását. Vannak természetes fogalmak és mes­terséges fogalmak. Az utóbbiak struk­turáltak, jelentést hordozó rétegekből állnak. Elemeztem Platón, Descartes, Kant, Husserl és Heidegger írásait, Ce­lan, Mallarmé és más francia költők verseit. De a dekonstrukció nem mód­ szer és nem doktrína, hanem egy elmé­let. Azt szoktam mondani, hogy a de­konstrukció az, ami történik.

A világ nem más, mint dekonstruk­ció. Az elemzett szöveg lehet politikai, gazdasági, jogi vagy teológiai, a rejtett fogalomrétegek minden területen fel­tárhatók. Állandóan történnek nem várt, dekonstruktív dolgok. Például ha hirtelen megérkezik egy vendég, meg­történik a dekonstrukció.”

Elmélete magyarázóiról

„Minden elmélet magyarázatra szo­rul, hiszen elmélet és nem tény. Min­den kommentár és disszertáció ilyen magyarázat. Vannak közöttük érdeke­sek, és vannak közöttük bántóak. Az én dekonstrukcióim sem mások, mint kommentárok, magyarázatok egy-egy szöveghez, zeneműhöz, vagy akár épí­tészeti megoldáshoz. A dekonstrukció nem kinyilatkoztatás és nem ortodox dogma, amelyet tiszteletben kell tarta­ni. Mozgásról beszélünk, történésekről, sőt egyesek szerint minden ember de­konstruktív. Sok helyen, például Né­metországban vagy az Egyesült Álla­mokban az elméletem nagy érdeklő­dést vált ki, viszont Franciaországban alig. Izraelben csak lassan reagálnak, nagyon lassan.

Tudjuk, hogy Izraelben ellenérzése­ket vált ki a modern német filozófia, különösen Martin Heideggeré, és in­kább az angol analitikai irányzatok az elfogadottak. Ezek viszont allergiásak a dekonstrukcióra. Ez a helyzet most las­san változni látszik, és műveimnek már létezik néhány héber fordítása is.”

Idegenségéről, sikereiről, szüleiről

„Nem vagyok filozófus. Olyan tudós vagyok, aki az európai filozófiát a kívül­álló szemszögéből vizsgálja. Ez valószí­nűleg azért van így, mert nem vagyok valódi, született európai. Bár Párizsban jártam egyetemre, de a szívemben, a kultúrámban még mindig algériainak érzem magam. Idegen vagyok. Kívül­álló vagyok a filozófiában, és filozófiai kérdéseim az idegen álláspontját tükrö­zik. Talán emiatt az idegenségem miatt vélik úgy, hogy változásokat kell elő­idéznem a filozófia terén.

Apám 1971-ben, anyám 1991-ben halt meg. Tudták, hogy műveim sikere­sek, de egyet sem olvastak el közülük, hiszen nem érdekelte őket a filozófia. Az igazat megvallva, nem értelmiségi családból származom.”

Derrida apja először üzemben dolgo­zik, majd a háború után ügynök lesz, ánizsos szeszes italokkal kereskedik. Meg kell állnia minden szállodánál, ká­véháznál, fűszerüzletnél, hogy eladjon. Egész idejét az autó kormánya mögött tölti, a ruhájából estére dől a likőrszag. Úgy érzi, hogy feláldozza magát a csa­ládjáért, és ezt otthon gyakran fel is emlegeti, hangsúlyozva, hogy a család­ja nem elég hálás neki ezért. Innen származik a megalázott apa élménye. Az ember, aki teljesíti ugyan a kötele­zettségét, de térdre rogy a teher alatt.

Derrida így is emlékszik vissza apjá­ra. Egyik régebbi művében megemlíti, hogy saját magát olyan önmarcangoló kereskedelmi utazónak tekinti, aki ott áll szellemi áruval teli bőröndjeivel va­lamilyen akadémiai vagy kulturális pia­con. Ma már egy kicsit másként gondol­kodik erről: „Lehet, hogy a siker egy ki­csit bosszú az apám szenvedéseiért, azaz apám bosszúja. Azzal a szellemi áruval, amit én öntöttem rá erre a piac­ra, sikerült felforgatnom az egész eddi­gi kereskedelmet.”

Amikor kitört a háború, Algériában az antiszemitizmus, amelyet maga az ál­lam szított, a tombolásig fokozódott. Ennek ellenére Derrida apját a jószívű tulajdonos nem bocsátotta el, amiért az rendkívül hálás volt, és ennek nap mint nap jelét is adta a munkahelyén. Ilyen jeleneteknek Derrida többször is tanúja volt, és keserűen nézte apja meg­alázkodását mások előtt.

Derridának nincs honlapja az interne­ten és e-maileket sem küld. Használja ugyan a számítógépet, de csak modern­kori írógépként. Nem kedveli a rögtön­zést: előadásaira gondosan felkészül. Előtte számos szöveget átnéz, illetve el­készít, majd a tervezett előadást leírja, megtanulja, és elmondja az első szótól az utolsóig. Nem felolvassa, hanem el­mondja. Az interjút készítő újságírótól a következőképpen búcsúzik: „Nem sze­retem az interjúkat. Rögtönzések, tehát túlságosan felületesek. Inkább hallgas­sa meg az egyik előadásomat, vagy ol­vassa el az egyik cikkemet. Azokból sokkal többet profitál, mint az itt el­hangzottakból. Mert azokat leírtam.”

A Ha’arec 2003. június 5-i mellék­letében megjelent cikket fordította: Rajki András

Címkék:2003-11

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás

Hírek

Hírek VEGYI FEGYVER IZRAEL ELLEN? Az izraeli hadsereg szakértői szerint a közeljövőben a Hamasz vegyi vagy baktériumfegyverekkel támadhatja a Gázai...

Berlusconi zsidó kitüntetése

Berlusconi zsidó kitüntetése Ez év októberében az Anti Defamation League (ADL), az amerikai zsidóság legismertebb jogvédő szervezete a „Kiemelkedő államférfi''...

Close