Szombat előfizetés 2017

Az évszázad műkincsrablása

Írta: (Rajki András - Várai Emil) - Rovat: Archívum

Schiller-Szombat_banner-02_700x100px_Corsa_20160223

Úgy tűnik, hogy a jóvátételért folyó harc 50 év múltán végre a zsidók ja­vára dől el. Siker siker után: először az alvó számlák, majd a rabolt és tömbökbe beolvasztott arany, majd az életbiztosítások és a Volkswagen-gyár kényszermunkásai… dol­lár százmilliók cserélnek gazdát, ezúttal az igazságosság irányában.

A háború előtt dr. Arthur Feldmann ügyvéd és gyáros volt Brünnben, és vagyonát rész­ben arra fordította, hogy fest­ményeket és rajzokat vásároljon egyre gyarapodó házi gyűjteményébe. Élete so­rán mintegy 800 képet gyűjtött össze. Volt ezek között Tiziano, Dürer, Watteau, Van Dyck és sok más régi mester műve, köztük Leonardo egy tanítványának rajza is. A németek 1939. március 15-én kora reggel vonultak be Brünnbe. Kész listával rendelkeztek a gazdag zsidókról. Már reg­gel 10-kor elvitték Arthur Feldmannt és feleségét, és zárolták a villájukat. Helyet­te kényszer-lakhelyet jelöltek ki számuk­ra a városban, de nemsokára innen is to­vább vitték őket, a hírhedt Spilberk-erődbe. Arthur Feldmann a szörnyű kínzáso­kat nem bírta tovább és szívrohamban meghalt. Feleségét néhány évvel később Auschwitzban pusztították el.

Arthur Feldmann unokája, Uri Peled Tel-Avivban él. A gyűjtemény egy része katalogizálva volt, a katalógust ma is őr­zi. Az egyes képek átlagos ára mai áron körülbelül 800.000 dollár. A katalógus­ban 590 kép szerepel … Peled apja már az ötvenes években elkezdte a kutatást a képek után. Kiderült, hogy a nácik „el­adták” a gyűjteményt az általuk kreált „Cseh-Morva Protektorátus” kulturális hatóságának, amely 129 képet átadott a brünni Morva Képtárnak megőrzésre. A képek ma is megvannak. Peled ügyvédei tanácsára megszerezte a cseh állampol­gárságot, hogy legalább ezeket vissza­kaphassa. A cseh kormány ennek ellené­re visszautasította kérelmét.

Claude Monet híres, 1904-ben festett képe, a „Vízililiomok” a caeni múzeum tu­lajdonában van és nemrég kölcsönadták a bostoni Szépművészeti Múzeumnak. A kiállítás óriási siker, eddig 550 000 láto­gatót vonzott. A háború előtti tulajdonos, Paul Rosenberg utódai azonban most bejelentették igényüket a festményre. A kép becsült értéke 10 millió dollár. (Paul Rosenberg, aki 1959-ben hunyt el, a há­ború előtti Párizs legnevesebb műgyűjtő­je és műkereskedője volt. Öt Monet volt a tulajdonában, amelyeket 1941 szep­temberében elkoboztak tőle a németek, több száz más műkinccsel együtt.)

Most egy éve nyílt meg a londoni Kirá­lyi Művészeti Akadémia kiállítása, ahol a Monet-festmény lett volna az egyik fő att­rakció, de a londoni művészetimádók – nagy csalódásukra – ezt a képet ott már nem láthatják. A „Vízililiomok” visszake­rült a caeni múzeumba mindaddig, amíg a végső döntés meg nem születik.

Az új idők szelei

A háború után mintegy ötven évig „szunnyadt” az elrabolt műkincsek ügye. A birtokon belül lévők természete­sen nem szóltak, az érintett zsidók pe­dig vagy nem éltek már, vagy a szovjet uralom alatt álló területeken tengették életüket. Néhány évvel ezelőtt azonban ezen a téren is nagy változások történ­tek. A Zsidó Világkongresszus (ZsVK) képviselői elkezdték piszkálni az ügyet, és megkezdődött a jogos kárpótlásért való küzdelem.

1998 telén hallatlan dolog történt. Robert Morgenthau, Manhattan kerüle­ti ügyésze lefoglaltatott két Egon Schiele-festményt, amelyet egy helyi – a Mo­dem Művészetek Múzeumában megren­dezett – kiállításra küldött el egy osztrák múzeum. A jogi aktusra két amerikai család bejelentése nyomán került sor, akik azt állították, hogy a két festményt szüleiktől rabolták el a háború alatt. A per még folyik.

1987-ben egy chicagói milliomos, Da­niel Searle vásárolt egy szép Degas-festményt és felakasztotta irodája falára. Nem volt szerencsés lépés: egy holland bankár, Fritz Guttmann lánya az irodá­ban felismerte a képet, amely a háború előtt az apjáé volt és beperelte a milliomost. A salamoni döntés a bíróságon kí­vül született meg: a művet egy múzeum­ban helyezik el és alatta feltüntetik a volt és a mostani tulajdonos nevét is …

Az egyik leghíresebb detektív az ügy­ben a Németországban született amerikai Willi Korte. Mind a Schiele-festmények, mind a Degas-vászon eredetének felkuta­tásában ő segédkezett. Körte és a hason­szőrű „detektívek” szorgoskodása aggo­dalmat ébreszt a világ műkereskedőiben, akik között – mily kínos – számos zsidó is akad. A múzeumok eddig a műkincsek eredetének firtatása nélkül vásároltak műveket, de ennek a gyakorlatnak mára vége. Egyesek azt javasolják, hogy min­den mű maradjon abban a múzeumban, ahol van, de mellette tüntessék fel, hogy a háború előtt és alatt kinek a tulajdoná­ban voltak és mi lett a további sorsuk. Mások szerint minden művet vissza kell juttatni a jogos tulajdonosnak – annak, akitől azt a németek egykor elrabolták.

Az USA külügyminisztériuma által kez­deményezett és egy évig tartó előkészí­tés után rendezett decemberi világta­nácskozás A holocaust korszakának va­gyoni kérdései címet viselte, ezzel egyér­telművé tette egyes államok képviselői­nek próbálkozásával szemben, hogy a népirtás áldozatairól van szó, nem pedig általában a hitleristák törvénytelenségei­ről vagy a kommunista diktatúra káro­sultjairól. Ilyen széles körű, negyven­négy ország részvételével tartott konfe­renciát még nem rendeztek vagyonjogi kérdésekről.

A tanácskozást az amerikai külügymi­niszter, Madeleine Albright nyitotta meg a washingtoni Külügyminisztérium épületében. Figyelmeztette a több mint 40 ország képviselőit; a XX. századot úgy kell lezárni, hogy a holocaust még nyitott pénzügyi kérdései végre megoldást nyer­jenek. Meg kell nyitniuk levéltáraikat, vissza kell adniuk a zsidó tulajdont, és minden bejelentett igénnyel foglalkoz­niuk kell. „A haláltáborokban elpusztított családok életbiztosításait ki kell fizetni, a varsói múzeum falairól letépett festmé­nyeket fel kell kutatni, a porig rombolt csehszlovákiai zsinagógáért kárpótlást kell fizetni. Mindez a ma élő nemzedé­kek erkölcsi kötelezettsége” – mondta Albright asszony. Nem felejtett el meg­emlékezni a holocaust által elpusztított nagyszüleiről sem.

A konferenciára érkező delegációk kö­zül többet miniszter vezetett, s a szak­emberek mellett jó néhány küldöttség­ben helyet foglalt az adott ország zsidó­ságának képviselője is. Meghívtak zsidó nemzetközi szervezeteket is. A Zsidó Vi­lágkongresszus tizenhárom tagú küldött­ségében ott volt Israel Singer főtitkár, Edgar Bronfman elnök és Ronald S. Lauder. Utóbbiak fontos feladatot is kaptak: Bronfman azt a bizottságot veze­ti, amely ebben az évben felkutatja az Egyesült Államokba került, egykor zsi­dóktól elorzott vagyonokat, Lauder pe­dig annak a bizottságnak áll az élén, amelyhez minden érintett ország bekül­di majd a műkincsekkel kapcsolatos vizsgálatok eredményét, s ezeket együt­tesen hozzák nyilvánosságra.

Szakbizottságban, plenáris ülésen fog­lalkoztak az 1933-45 között kötött, de soha ki nem fizetett vagyon- és életbizto­sításokkal. Ezek feltárása ugyan általá­ban kezdeti stádiumban van, biztosítási szakemberek szerint azonban a kártala­nítás nem marad el, mert a várható kötelezettségek jelentéktelenek, mint példá­ul a trieszti Generali, a Dresdner Bank, vagy a holland biztosítók esetében.

Tárgyaltak a holocaust történetének oktatásáról, és a tragédiában alig érintett svédekről kiderült, hogy a felvilágosítást igen hatásosan végzik; a román küldött­ség pedig bejelentette az azóta már élet­be lépett rendelkezést, amelynek alap­ján az általános iskoláktól az egyetemekig szerepel a tantervben a Soá megis­mertetése.

S mivel a fenti témával, valamint a német hadiüzemek kényszermunkásai­nak kárpótlásával idő hiányában nem foglalkoztak kellő súllyal, javaslat hang­zott el, hogy 1999-ben vagy 2000-ben e kérdésekről rendezzenek újabb kon­ferenciát. A lengyel küldöttek bejelen­tették, hogy nemzetközi párbeszédet szorgalmaznak az egyházak és hitköz­ségek elkobzott vagyonának visszaszol­gáltatásáról, a svájciak pedig arról kí­vánnak eszmét cserélni, hogy az inter­neten folyó antiszemita uszításnak mi­ként lehetne útját állni.

Oroszország a fekete lyuk?

Amikor a szovjet csapatok megszáll­ták Németország és Európa keleti felét, a nácik gondosan felhalmozott műkin­cseit válogatás nélkül elszállították Moszkvába és Leningrádba. Azzal érvel­tek, hogy a mintegy félmillió szobor és festmény „hadizsákmány”, azaz valame­lyes jóvátétel azokért a mérhetetlen ká­rokért, amit a németek esztelen tombolása okozott a Szovjetunióban 1941 és 1944 között.

Az oroszok alaposan meglepték a washingtoni konferenciát, amikor kül­döttjük bejelentette: Moszkva teljes mértékben együttműködik és hajlandó felkutatni és visszaadni azokat a műkin­cseket, amelyeket a Vörös Hadsereg a náciktól szedett el, és amelyek egykor bizonyíthatóan a nácik áldozatainak a tulajdonában voltak. Stuart Eizenstat amerikai külügyminiszter-helyettes, a konferencia szervezője maga is elismer­te: az orosz bejelentés „valódi áttörés”.

De a szakértők óvatosságra intenek. A duma 1998 áprilisában törvényt foga­dott el, amely szerint az ilyen irányú igé­nyeket csak kormányok nyújthatják be, egyének nem. Ráadásul minden egyes aktust a dumának kell jóváhagynia, kü­lön törvényt alkotva minden egyes esetre. A törvény különbséget tesz a valaha Németországhoz tartozó műkincsek és a más országokból elrabolt műkincsek kö­zött is. Az igények benyújtásának határ­ideje 1999 novembere, bár az oroszok a jelek szerint ezt hajlandóak meg­hosszabbítani. A washingtoni konferen­cián Oroszországot Valerij Kulisov, az orosz művelődési minisztérium jóvátételi osztályának vezetője képviselte. Ku­lisov szerint „sok mű eredeti tulajdono­sa ismeretlen, azaz nem feltétlenül volt a holocaust áldozata. A műkincsek listá­ja még különben sem készült el.” Az orosz múzeumokban és gyűjtemények­ben körülbelül 200 000 „hadizsákmány” műkincs pihen.

Eközben a moszkvai magyar nagykö­vetség kultúrtanácsosa, Mayer Rita be­jelentette, hogy Magyarország beadja igényét azokra a műkincsekre, amelyek a háború előtt jeles zsidó családok tulaj­donában voltak és jelenleg Oroszország­ban találhatók.

Mayer Rita szerint az örökösök élnek: vagy egyének, vagy a magyar zsidóság egésze. A műkincsek egy része a Magyar Nemzeti Bankból vitték el, ahová a ma­gyar zsidóknak 1944-ben le kellett adniuk értéktárgyaikat. Igen sok értékes da­rab Adolf Eichmann gyűjteményéből származik, aki 1944 végén távozott Ma­gyarországról.

1933 és 1945 között Franciaország szenvedte el a legnagyobb veszteséget: a rabolt kincs zöme innen eredt Az olyan nagy gyűjtök, mint Paul Rosenberg, David David-Weill, Adolf Schloss, vagy a Rothschild család gyűj­teményei a Jeu de Paume képtárba ke­rültek, ahonnan 1941-1942-ben csak Göring 600 művet emelt ki a saját gyűj­teménye részére. A zsidóktól elkobzott „degenerált” – értsd: impresszionista, modem, vagy zsidó festőktől származó – műveket a nácik eladták svájci műke­reskedőknek, akik nem kérdezték sem­mit. Minek is kérdezték volna, hiszen tudták jól… A németek a háború alatt közel 100 000 műkincset raboltak el francia zsidóktól. Ezek közül 61 257 a háború után visszakerült Franciaország­ba. 45 441 tételért jelentkezett a tulaj­donos vagy örököse, akik azokat vissza is kapták, 2.058 tételt francia múzeu­mok vettek át megőrzésre és 13 758 té­telt elárvereztek.

A francia elnök, Jacques Chirac sze­rint ha egy művet nem követel vissza senki, akkor annak mindenképpen az or­szágban kell maradnia. Párizs régi zsidó­negyede, a Marais ad otthont a Judaika Múzeumnak, ahol többek között 27 olyan mű is látható, amelyet bizonyítha­tóan a németek koboztak el tulajdonosa­iktól 1940-ben, de amelyekért eddig sen­ki nem jelentkezett. A francia zsidók kép­viselője szerint az lenne a legjobb meg­oldás, ha a francia állam megvásárolná a műveket és a vételárat kifizetné a párizsi hitközségnek, amely azt egy alapítvány­ba helyezné, amelynek feladata lenne a fiatal nemzedékek felvilágosítása a nácik által elkövetett szörnyűségekről, a holo­caust történetéről és az emberi jogok vé­delmének szükségességéről.

A Rembrandt-ügy nyomán most a cseh kulturális minisztérium is elrendelte, hogy júliusig mérjék fel, hány úgynevezett „gya­nús” eredetű műtárggyal rendelkeznek. (Azt a minisztérium nem állítja, hogy a műtárgyakat vissza is adják az esetleges igénylőknek.) Az új idők jeleként hajlan­dóak voltak érdemben foglalkozni a fent említett Uri Peled kérelmével is. A cseh zsidóság szóvivője szerint amennyiben nincs élő örökös, a művek maradjanak a múzeumban, csak írják melléjük ez a mű egy olyan zsidó tulajdona volt, akit a holo­caust során gyilkoltak meg.

Amikor 1996-97 fordulóján tetőzött az elhallgatott bankszámlák botránya, Svájcban először kezdték feszegetni, va­jon van-e az országban nácik által rabolt műkincs. Akkor bízta meg a kulturális minisztérium Thomas Buomberger tör­ténész-újságírót egy átfogó vizsgálattal, amelynek egyes eredményeit Washing­tonban a svájci delegáció közzétette.

Egy héttel a konferencia után jelent meg Buomberger összefoglalója könyv alakban, Svájc és a lopott kulturális érté­kekkel folytatott kereskedelem a II. világ­háború idején címmel. A szerző a várako­zásokkal ellentétben a svájci közgyűjte­ményekben egyetlen igazolatlan szárma­zású műre sem bukkant, bár azt is megír­ja hogy sok közhivatal, így a szövetségi bíróság irattára zárva maradt előtte.

Felsorolja azonban azokat a zürichi, luzerni, lausanne-i, genfi galériatulajdo­nosokat, akik a nácikkal, többek között Hitler és Göring beszerzőjével üzletel­tek a háború alatt. Szerepel a könyvben egy bizonyos Adreina Schwegler Tor­re, aki 1944-ben Berlinből hét vagon képzőművészeti alkotással érkezett Svájcba. Buomberger szerint ezeket az asszony a háború kezdetén azzal csalta ki tulajdonosaiktól, hogy megőrzi szá­mukra, majd áldozatait feljelentette a Gestapónál. A festményeket Svájcban 1947-ig zárolták, akkor felszabadították, s azokkal Schwegler Torre Zürichben ha­láláig kereskedett, nyomuk azonban nem maradt. A könyv írója a háború óta működő műkereskedők anyagával, könyvelésével is meg akart ismerkedni, de az érintettek – egy kivételével – ez elől elzárkóztak.

A londoni The Daily Times Buombergertől eltérő megállapításra jutott: szak­emberek felmérése szerint Svájcban a gyanús eredetű műkincsek értéke tízmilliárd font.

Ausztriában a háború utáni kormá­nyok minden felelősséget elhárítottak az Anschluss utáni korszak törvénytelensé­geiért. Nem átallották még azt is kijelen­teni, hogy a panaszokkal a „Német Biro­dalomhoz” kell fordulni. Csupán az in­gatlanokat, földbirtokokat, az esetleg épen maradt gyárakat adták vissza tulaj­donosaiknak.

Ez az elutasító álláspont évtizedeken át változatlan maradt, míg a ’90-es évek elején meg nem nyíltak a közgyűjtemé­nyek az állományok eredetét firtatók előtt. A washingtoni konferenciára ké­szülve pedig törvény született a kutatás elősegítésére, sőt a parlament egy ezzel foglalkozó bizottságot állított fel. A tör­vény szerint a tíz tartomány és minden közintézmény köteles megnyitni archí­vumát, és súlyos büntetéssel fenyegeti azokat, akik dokumentumokat semmisí­tenek meg.

Létrehoztak egy nemzeti alapítványt, amelybe az elrabolt, de tulajdonos nél­kül maradt műkincsek kerülnek, s amely alapítvány fölött az osztrák hitköz­ségnek, a ZSVK-nak, a Zsidó Restitúciós Világszervezetnek (WJRO) és a Claims Conference-nek felügyeletei joga lesz.

Az Ausztriai Zsidó Hitközségek Szövet­sége a törvényt üdvözlő nyilatkozatában fenntartásait is hangoztatta. Az osztrák zsidóság elválja, hogy a kutatók rend­szeresen hozzák nyilvánosságra az árjásításkor elrabolt műkincsek utáni kuta­tásaik megállapításait. Tartsanak akár a kutatóbizottságban, akár a hitközség székházában félfogadást, ahol az érde­keltek számára információkat adnak, s meghallgatják azok útbaigazításait a ku­tatáshoz. A nyilatkozat helyteleníti, hogy az elárvult műkincsek állami alapítvány­ba kerüljenek, mert az a zsidó közössé­get illeti meg.

Rablás Magyarországon

Washingtonban nyolctagú delegáció képviselte Magyarországot. Okkal voltak ott, hiszen az itteni műgyűjtők, köztük nagyszámú zsidó, pótolhatatlan károkat szenvedett. Az iparosításban meghatáro­zó szerepet játszó és meggazdagodott zsidóság jeleskedett a műgyűjtésben. A legértékesebb galériával báró Herzog Mór Lipót rendelkezett, akinek tulajdo­nába Corot, Courbet, Manet, Degas, Renoir, Cézanne, Gauguin alkotásai mellé hat Greco- és öt Goya-kép is került.

A II. világháború kitörésekor meg­kezdték a képzőművészeti alkotások, antik ékszerek, érmék, faliszőnyegek, ötvösremekek menekítését; biztonsá­gosnak a bankok, pénzintézetek páncélterme látszott. Azokban valóban a mű­kincsek ezrei vészelték át a háborút és a német megszállást.

1944-ben jelentős zsákmányra tett szert a Szépművészeti Múzeumban ta­nyázó, zsidó műkincseket rekviráló ma­gyar kormánybizottság. Az oda szállított keleti tárgyakat továbbadták a budapes­ti Kelet-ázsiai Művészeti Múzeumnak, míg a begyűjtött többi értéket (pontos leltára ma is megvan az Országos Levél­tárban) a múzeum saját anyagával együtt Ausztriába hurcolták. 1945-ben, alig megsarcolva, az egész szállítmány hazatért. Ezek többségét tulajdonosaik visszakapták, akik azonban akkor aka­dályozva voltak, azok vagyonát az el­pusztultakéval egyetemben a múzeum bekebelezte.

Kivételes szerencse kísérte a Kelet­-ázsiai Művészeti Múzeumba került anya­got, az ugyanis épségben átvészelte a vi­haros időszakot. A zsidóktól elorzott tár­gyak ma is az Andrássy úti palotában lát­hatók. Az 1944-es eredeti leltár rendel­kezésre áll!

A legnagyobb veszteség a háború vé­gén következett be. Különleges szovjet katonai osztagok hatoltak be a bankok­ba, és elhurcolták az azokban talált leté­teket (lásd Szombat, 1996/6.: Kétszáz tóra mint hadizsákmány; 1997/2.: Újabb „hadifogoly” műkincsekre buk­kantak).

Nemrégiben hagyta el a nyomdát dr. Mravik László művészettörténész kata­lógusa, amelyben az elveszett műkin­csek következetes kutatója a Magyaror­szágról a Szovjetunióba került (ezeket részben Németországban szerezték meg, Eichmann kommandójának buda­pesti zsákmányából) műkincseket mu­tatja be, megnevezve egykori tulajdono­saikat. A 48 károsult közül 34 zsidó. Az albumot januárban számos példányban kiküldték Washingtonba, a Lauder-bizottság számára.

1972-ben, egy Brezsnyev-látogatás után 15 festmény érkezett vissza Moszk­vából, s került a Szépművészeti Múze­umba és a Nemzeti Galériába. Az utóbbi akkori főigazgatója, Pogány Ö. Gábor értesíteni akarta a Magyarországon élő tulajdonosokat, köztük Laub Gyula fő­orvos, a budapesti hitközség egykor be­folyásos személyiségének özvegyét, de gesztusát a felügyelő miniszter letiltotta. Ma az remélhető, hogy már a legköze­lebbi jövőben Andrássy Gyula gróf örö­kösei négy, báró Hatvany Ferenc jog­utódja egy festményhez jut.

Washingtonban a magyar delegációt dr. Visy Zsolt, a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériumának helyettes ál­lamtitkára vezette. A világtalálkozón el­hangzott felszólalásában ismertette a magyar kárpótlási törvényeket, majd be­számolt az 1992-ben létesült ma­gyar-orosz restitúciós bizottság tevé­kenységéről, amelyben a magyarok cél­ja a hadizsákmánynak nem tekinthető műkincsek és más elhurcolt tárgyak, például a Sárospataki Kollégium könyvtárának visszaszerzése. (A konferencián Ronald S. Lauder azonban a magyar közgyűjtemények zsidó eredetű darabjaira is emlékeztetett.)

A washingtoni tanácskozás után né­hány héttel felkerestük a helyettes ál­lamtitkárt, hogy megtudjuk: a konferen­cia kezdeményezéseinek megfelelően milyen intézkedések történnek. Visy professzor elmondta, hogy felgyorsítják a restitúciós bizottság munkáját – az utoljára 1997-ben ülésezett. Remélhető, hogy az oroszokra is hatott a konferen­cia, delegációjuk vezetője, Valerij Kulikov ottani találkozásukkor ígéretet tett a műkincsek után kutatók munkájának megkönnyítésére.

Itthon a múzeumoknak és képtárak­nak március végéig ellenőrizniük kell a gyanús, nem bizonyítottan törvényes eredetű festményeket, szobrokat. En­nek elvégzésére öt-hat személyt főállás­ban alkalmaznak. Tavasszal felállítanak egy bizottságot, az értékeli majd az összegyűlt anyagot és kijelöli a további tennivalókat. Az utóbbi hónapokban mind többen jelentkeznek különféle lis­tákkal, kérik vissza állítólagos tulajdona­ikat, a kutatás nekik is választ ad.

Azzal a hírrel kapcsolatban, hogy a több minisztérium hatáskörét érintő ku­tatás összehangolására kormánybiztost neveznek ki, a helyettes államtitkár kö­zölte: erről még nincs döntés.

Megkérdeztük dr. Gecsényi Lajost, az Országos Levéltár főigazgatóját is, hogy valóban nyitott-e az intézménye, vagy vannak-e még tilalmak a kutatással szemben. A főigazgató a legteljesebb tá­mogatását ígérte, de felhívta a figyelmet arra, hogy sok dokumentum még a Pénzügyminisztérium irattárában van, s nem tudományos kutatásra van szük­ség, hanem csupán feltáró munkára, amelynek legjobb ismerői maguk a le­véltárak munkatársai, tehát őket kell a feladattal megbízni.

Sokan feltették a kérdést, hogy a téma legjobb hazai szakértője miért nem volt Washingtonban a magyar delegáció tag­ja? Mravik László pesszimista. Szerinte az itthon fellelhető gazdátlan műkincsek sorsának rendezését is sokan és sokféle módon akadályozzák, és nem vár gyor­sabb előrehaladást Moszkvában sem.

Az amerikai külügyminisztérium meg­hívott vendégeként vett részt a konfe­rencián és tartott előadást a biz­tosításokkal foglalkozó bizottságban dr. Földi Tamás közgazdász, a Politikai Tanulmányok Intézete Alapítvány igaz­gatója. Ő optimista. Szerinte a konfe­rencia megrendezésével az amerikai kormányzat nem tekinti feladatát befe­jezettnek, hanem az ügyet a nemzetkö­zi fórumokon ébren tartja, morális nyo­más várható, a Lauder-bizottság szá­mon kéri a kutatási eredményeket, és közzéteszi az elorzott műkincsek listá­ját… Véleményét támasztja alá az a meg nem erősített hír, hogy Eagleburger volt államtitkár a közeljövőben fel­keres számos országot a vissza nem adott műtárgyak ügyében. Látogatása Budapesten is várható.

Rajki András – Várai Emil

Címkék:1999-02

  • Endrődi László

    A Mazsihisz impotens. Nem ismeri és nem tesz évek óta semmit a jogosultak AJB-1891/2012. ombudsmani jelentés alapján az örökösök kártalanitása igénye érdekében. Nem is válaszolnak.

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás

“Zsidó betegségek”

„Zsidó betegségek”? A Magyar Pszichiátriai Társaság elnökeként nagy örömmel vállaltam a Szombat folyóirat szerkesztőségének felkérését, hogy segítsek egy olyan összeállítás...

A zsidóság körében előforduló néhány gyakoribb betegség és ezek jellemzői

A zsidóság körében előforduló néhány gyakoribb betegség és ezek jellemzői Dystoniák Massachusetts-i kutatók csaknem tel­jesen azonosítani tudták az egyik ideggyógyászati...

Close