Az első udvarlóm

Írta: Katz Katalin - Rovat: Archívum

Az első udvarlóm

Katz Katalin 1956-ban, tízévesen alijázott szüleivel Budapestről. Pszicholó­gusként végzett, hosszú évek óta a jeruzsálemi Héber Egyetemen tanít, a Szociálismunkás-képző szakon. Rend­szeresen jár Budapestre szakmai ren­dezvényekre. Szűkebb szakmája mellett a roma holokausztot kutatja. Elkö­telezett emberjogi aktivista.

Apu amilyen jó orvos volt, olyan po­csék üzletember. Bár új ólé korunkban jó munkahelyet kapott a „Kupat Cholim”-ban (az izraeli SZTK), elfogadta a „vatik” (aki már régóta él Izraelben) nagybátyám tanácsát, vállaljon csak há­romnegyed állást, hogy lehessen privát praxisa is. Jöttek is a páciensek: a szomszédos, szegény jemenita zsidók negyedéből, a jeruzsálemi jesivákból a szegény bóherek, egyszer meg a rendőrség vitte ki éjszaka a sugárútra, hogy igazolja egy elgázolt ember halá­lát. Apu egyiktől sem fogadott el hono­ráriumot.

1959-ben, tizenhárom éves korom­ban „már” három éve éltünk Izraelben. Egy forró nyári délután, úgy kettő felé, épp, hogy hazaértem az iskolából, mi­kor kopogtak az ajtón. Egy tizenhat-ti­zenhét éves jesiva-bóher állt az ajtó­ban. A gőzölgő hőségtől felhevülve, zsí­ros, kopott kalapját zavartan forgatta iz­zadó kezei között. Az eredetileg fehér, most már szürkésbarna inge alig lát­szott ki a nyakig gombolt kaftán és a mellig érő pajesza alól. Aput kereste, fájt a füle.

  • Nincsenek itthon a szüleim – mond­tam. – Apám csak kedden és csütörtö­kön rendel.

  • Mikor jönnek haza? – tekintett el a bóher a közlésem második felétől.

  • Csak késő este. Netanjára utaztak, rokonokhoz.

  • Nem baj, megvárom – álldogált to­vábbra is az ajtóban.

Nem volt szívem elküldeni, na, meg a kíváncsiság is csiklandozott: még so­ha nem beszéltem személyesen egy igazi ortodox zsidóval, bár amikor Pes­ten megtudtam, hogy Izraelbe megyünk, azt hittem, ott mindenki pajeszos, és nagyot bámultam, amikor ki­derült, hogy csupa normális ember mászkál a haifai kikötőben.

A srác leült a kanapéra, és maga elé bámult. Megpróbáltam beszélgetni.

  • Honnan jöttél?

  • Jeruzsálemből – mondta, és a szőnyegre szegezte a tekintetét.

Tanácstalanul átmentem a saját szo­bámba. Hallgatóztam, próbáltam kita­lálni, mit is csinálhat, nem mozdult.

Négy óra felé már nagyon sajnáltam: szegény, még meghal unalmában! Besomfordáltam a nagyszobába, és be­kapcsoltam a rádiót. Éppen a napi Bib­liaolvasás volt műsoron, kommentár­ral. Aggódva néztem rá a vendégemre, mit szól hozzá, hogy ilyen nem ortodox értelmezést fűznek a Szentíráshoz. A fiú szemmel láthatóan érdeklődéssel hallgatta, majd maga elé mormolt:

  • Mesügesz, mesügesz…

Megijedtem.

  • Zárjam el? – kérdeztem.

  • Nem, dehogy, nálunk nincs rádió! Érdekes.

Szóval, náluk rádiózni sem szabad, nem csak lányra nézni, értettem meg. De őt azért érdekli. Talán mind a kettő. De a beszélgetés azért csak nem ment. Visszamentem a szobámba, de azért folyton a nagyszoba fele füleltem. Sem­mi, csak a rádió. Aztán rájöttem, hogy nem csak a kíváncsiság gyötör, hanem az éhség is. Ja persze, hiszen el is felej­tettem ebédelni! De hát most mit csö­rögjek a konyhában az edényekkel, hátha zavarja? Rágódásaim közben ju­tott eszembe, hogy hiszen ez a fiú sem evett már jó ideje, hátha ő is éhes, plá­ne meg milyen éhes lesz még estig, míg Apu meg Anyu hazajönnek! De most már nem kockáztattam meg a beszél­getést. Egyenesen a konyhába men­tem, és készítettem két óriási szendvi­cset, paradicsomot is vágtam mellé. Egy nagy tálcán vittem be a nagyszobá­ba az uzsonnát.

  • Ne félj, kóser, nálunk minden kóser – tettem elé a tányért. Végre rám né­zett.

  • És vettek belőle maaszert? – bökött a paradicsomra.

Hogyne, persze! – hazudtam, és iszkoltam vissza a konyhába. Tudtam, mi az a maaszer, tanultuk az iskolában: minden gyümölcs, zöldség és gabona terméséből tizedet kell leadni a szegé­nyek javára.

Gyorsan kikaptam a jégszekrényből egy gyönyörű, érett, nagy paradicso­mot, és bedobtam a szemétbe. Közben megpróbáltam elintézni a dolgot Isten­nel: „Ne haragudj rá, ő nem követett el semmi bűnt, ha ez mégis bűn, akkor én vagyok a bűnös. De azért rám se ha­ragudj, csak jót akartam!”

Mire visszamentem a nagyszobába, egy morzsa sem maradt a tálcán. Mind­ketten meg voltunk elégedve.

A szüleim este nyolckor értek haza, és elképedve hallották, hogy a fülfájós páciens már hat órája vár Apura.

  • Semmi komoly – mondta Apu, mi­kor a pajeszos fiú elment. Egy-két nap alatt meggyógyul.

Egy hétre rá, újra szerdán, újra ket­tőkor, megint kopogott a bóher az aj­tón. Én nyitottam ki:

  • Most itthon van az apám – invitál­tam be.

Apu behívta a rendelőbe, majd pár perc múlva máris búcsúzott tőle:

  • Nem látok semmi problémát, nem tudom, hogy miért fáj még mindig a fü­led, fiam. Biztos, hogy rövidesen elmú­lik.

A következő héten Anyu nyitott neki ajtót. Én a szobámból hallottam, mikor azt mondta neki, hogy Apu itthon van, de ma nem rendel.

  • És a lánya nincs itthon? – szaladt ki a száján.

Anyu szólt Apunak, ő meg ismét megvizsgálta a bóher makkegészséges fülét. Én a fürdőszobába menekülve, a kulcslyukon keresztül kukucskálva néz­tem és hallgattam, amint Apu kedvesen megveregette a búcsúzkodó fiú vállát:

  • De most már igazán nem szükséges újra eljönnöd, fiam. Ha lógni akarsz a jesivából, találj ki már valami újabbat! Isten veled.

Címkék:2002-10

[popup][/popup]