Szombat előfizetés 2017

Az élet játék

Írta: Gennady Estraikh - Rovat: Archívum, Irodalom

Schiller-Szombat_banner-02_700x100px_Corsa_20160223

Nem egy, nem kettő, nem három…

Így szokta egykoron Edik nagymamája kiszámolni, hogy hány tányért kell tennie az asztalra. A tányérok száma mindig változott – előfordult, hogy a fiúk közül néhány nem volt ott­hon. No meg a vendégek. Akkoriban, az ötvenes években normális volt nem dührohamot kapni, ha egy látogató – egy rokon, barát vagy ismerős – váratlanul betoppant. Persze hogy is lehetett volna, merül fel a kérdés, előre bejelentkez­ni, amikor a környéken senkinek nem volt telefonja, távira­tot küldeni meg – ahogy Somerset Maugham hősei teszik Londonban -, itt a Dnyeper mentén nem volt szokás.

Nem egy, nem kettő, nem három…

A végeredmény gyakran szép nagy szám lett, különösen vasárnap, mert amíg Lea nagymama élt, mindvégig sokan megfordultak a házban: Edik összes nagynénije és nagybá­csija, sógorok, sógornők, rokonok és pszeudorokonok, azok sógorai és sógornői, még a süketnéma Motl Berdzsigal is, épp csak hogy a kocsis ostorának a nyele nem.

Aztán meghalt a nagymama és mindenkinek lett telefonja – a leghatásosabb eszköz embertársaink elidegenítésére.

Amikor Edik jó pár évvel később egy vastag dohányfüsttel körülvett sorban állt és lépett egy lépcsőfokot, hirtelen eszé­be jutott a nagymama mellőzhetetlen „nem”-je. A sor eleje valahol a harmadik emeleten volt, a vége pedig befordult az ötödiken egy lakáshoz, melynek ajtófélfájára az volt írva: „Hí­vatlan vendégek! Hatósági végzés nélkül tilos az átmenet.” Lejjebb pedig, a műbőr részre ragasztva egy cetli: „Itt ma egy purimi játékot adunk elő.”

Kinyílt a lakás ajtaja és egy kékesszürke hajú, testes asszonyság kiadta a parancsot:

Harminc ember!

És szorosan maga mellett elkezdte engedni a sor elején ál­ló harminc jegyigénylőt, miközben számolt:

Egy, kettő, három… huszonkilenc, harminc. Állj.

Edik felesége a harmincegyedik volt. Az ajtó az orra előtt zárult be.

A harmincvalahányadik, sőt talán a negyvenvalahányadik sorban álló hangosan odaszólt, hogy zsidókat nem szokás számolni, és különösen nem Pulimkor.

A szocializmus diszkont – idézte Lenin szavait a harminc- harmadik, egy magas, esőköpenyes fiú.

Sem Edik, sem Marina, a felesége nem láttak még purimi játékot. Sőt, korábban még csak nem is tudták, mi az, nem is hallottak ilyesmiről. Most is csak véletlenül keveredtek oda az előadásra, néhány héttel korábban betoppant hozzájuk Shurik Elkin, akivel tavaly nyáron ismerkedtek meg a pernui1 strandon, és akivel azóta is tartották a kapcsolatot. Shurik a város egyéb szenzációival együtt lelkesedve mesélte, hogy a kedd esti társaságával színre vittek egy csodálatos purimi já­tékot és a látványosságban ő maga is aktív szerepet játszik: ha a Mordekhait játszó színész megbetegszik, ő a tartalék!

Aztán Shurik mesélt még a purimi játék szereplőinek ül­döztetéséről. Egy éve a rendőrség letartóztatta magukat a szí­nészeket, valamint azokat az embereket, akik lakásukban helyet adtak az előadásoknak, sőt még néhány nézőt is.

Ezért elhatároztuk – és a többes szám hangsúlyozására Shurik itt rövid hatásszünetet tartott -, hogy ennek megelő­zésére erről a témáról nem beszélünk telefonon, és a laká­sok címét az utolsó percig titokban tartjuk.

Ekkor mintha két árnyék suhant volna el a Nepáli Királyság nagykövetségére néző ablak előtt, melyek Zaszulics és Zseljabov2 alakjára emlékeztettek. Edik sértve érezte magát.

Nem Marina elragadtatott pillantása hozta ki a sodrából, ha­nem az, hogy érezte, ő maga is tágra nyílt szemmel csodálja Shurikot.

És akkor honnan lehet megtudni, hogy mikor és hol lesz az előadás? – dadogta Edik. A részletek kevéssé érdekelték, inkább azt akarta bebizonyítani, hogy őt bizony nem tántorít­ja el a letartóztatás perspektívája.

A zsinagógánál. Aki el akar jönni, ott megtudhatja majd a címet.

Egy hét volt még Purimig, amikor Ediket felkereste Minenkov, a tervezőiroda Komszomol-vezetője.

Figyelj ide, Edik – kezdett turkálni sűrű szakállában -, az irodánk kapott egy lehetőséget, hogy valakit felvegyen a párt­ba. Olyan vélemények vannak, hogy most a te jelentkezésed lenne leginkább esélyes – húzta szélesre a száját, elővillant­va szinte hibátlan fogsorát. – Most aludj rá egyet, és aztán holnap keress meg engem; akkor odaadom neked a papíro­kat és elmagyarázom, mit kell csinálni. Rendben? – és azzal el is tűnt.

Az a vélemény bizony helytálló volt, Edik rendesen kiérde­melte. Már öt éve dolgozott keményen a Komszomol-bizottságban, támogatta a termelő szektort. Kidolgozta azt a többé- kevésbé logikus, de annál híresebb elvet, mely szerint az iro­da különböző részlegei és a laboratórium közötti szocialista verseny eredményei alapján messzemenő következtetéseket lehet levonni. Elsőként a főigazgató értékelte Edik újítását.

Kiderül, hogy ez a Weisman nem is bolond – mondta a nagydarab párttitkárnak. – Ha valaki érthetően el tudja ma­gyarázni ezt a… – és a teljesen racionális férfi igen csúnya szóval utalt a szocialista termelési mód legeslegszentebb formájára.

Edik módszere egy bizonyos ideig (egy fűtési szezonon át) nagyon népszerű volt, ezüstérmet kapott a népgazdaság eredményeit bemutató kiállításon, alkotóját pedig felkérték, hogy ennek alapján írja meg disszertációját. Erre akkor ne­met mondott, pedig a Plehanovról elnevezett intézet pro­fesszora biztosította őt, hogy náluk, a tudományos szocializ­mus tanszéken három éven belül kandidátus lehet.

Ő azonban arról álmodott, hogy egyszer majd a matemati­kai vagy fizikai tudomány kandidátusa, netán doktora lesz. Ez olyan komolyan hangzott, mondhatjuk olyan becsülete­sen – ellentétben az úgynevezett társadalomtudományokkal, melyek csak szánalmat keltettek benne. A társadalmi front segédmunkásaihoz fűződő különleges viszonya összekapcsolódott egy diákköri élményével: egy, az őrületig szenvedé­lyes asszonnyal folytatott, két napig tartó románccal. A férje, valamelyik kharkovi főiskola tudományos szocialistája min­den évben szabadon engedte a bestia feleségét, hogy az ak­kumulálhasson kellő mennyiségű élményt és így felkészülve kibírja a közös életet férjével, a fejlett szocializmus eme gyenge fizikumú teoretikusával. Ez az élmény Ediket fizikai­lag taszította el a javasolt munkahelytől, pont úgy, ahogy Zinovij nagybátyja képtelen volt akárcsak ránézni a narancsra, mert egykor, munkanélküli lodzi menekültként ez volt az egyetlen étel, amit meg tudott venni magának Izraelben.

Az, hogy Edik lemondott erről a politikailag meghatározott karrierről, még nem jelentette azt, hogy ideológiailag ne lett volna teljesen fejlett. Sőt, az egész Weisman család meg volt róla győződve, hogy senki nem lehet hozzájuk hasonló, mert ők nem a könyörtelen kapitalista világban születtek, hanem Brisktől és Csaptól keletre. A plakátművészet egy is­meretlen mestere találóan jelenítette meg Edik meggyőző­dését, amikor irodájának ajtaja fölé azt írta: „A KOMMUNIZ­MUS ELKERÜLHETETLENÜL GYŐZNI FOG”, és a jelmondat mögé nem tett írásjelet. Épp így, pont, felkiáltójel vagy ne adj’ Isten, kérdőjel nélkül gondolta az egyetemet végzett Edik Weisman, amikor Purim előestéjén azt ajánlották neki, hogy lépjen be a pártba.

Edik először nekiült, hogy elolvassa az SZKP XXV. kong­resszusának anyagait – Minenkov figyelmeztette, hogy a pártbizottságon gyakran igen komoly kérdéseket is feltesznek, főleg a tizedik ötéves terv statisztikai adataira vonatkozóan.

Épp megpróbálta memorizálni, hogy a nehézipar termelése 38-42%-kal növekedett, amikor megszólalt a telefon. Shurik Elkin kiáltott bele a kagylóba:

Edvard! Ugye nem felejtetted el, hogy holnap talán abban a megtiszteltetésben lesz részed, hogy láthatsz engem a szín­padon?!

Miféle színpadon? – értetlenkedett Edik teljesen őszin­tén.

Egészen megfeledkezett a purimi játékról, nem is beszélve Shurik szerepéről az előadásban. Most hirtelen eszébe jutott a konspiráció, melyet Shurik korábban a tudomására hozott, és sokatmondóan folytatta. – Ja, igen! Eszembe jutott!

Gyere Mariannával együtt! – kiáltotta Shurik valahol egy telefonfülkében, ragaszkodva azon fura szokásához, hogy minden nevet külföldiesen ejt ki.

Feltétlenül – biztosította őt Edik.

Elérkezett az ideje, hogy néhány szót szóljunk Edik külsejé­ről. Ha nem akarunk apró részletekbe bocsátkozni, sem pe­dig megelégedni általánosságokkal, akkor azt mondhatjuk, hogy Edik egy csikóhoz hasonlít. Erre a megállapításra több év különbséggel több különböző ember is jutott, köztük Edik állattantanárnője, a tervezőiroda személyzetise és Marina any­ja. Ez az animalisztikus analógia pedig nemcsak azon alapult, hogy Edik orra lehetett volna sokkal kisebb is, két szeme kö­zelebb egymáshoz, és egyáltalán, az arcát nem kellett volna annyira megnyújtani, hanem azzal is összefüggött, hogy Edik tartása olyasféle szolgálatkészséget sugárzott, amilyet a lovak és a szamarak szoktak, különösen, ha hagyják őket állni a tű­ző napsütésben; a szerencsétlen pára teljesen kimerül, fejét lehajtja és úgy várja, hogy gazdája végre rántson egyet a gyep­lőn, amikor is az agyonfárasztott állatnak ismét el kell indul­nia a gyeplő és az ostor által jelzett irányba…

Ez a szolgálatkészség vitte Ediket a moszkvai nagytemp­lomba, hogy megkapja a lakás címét, mely valahol a Vernadszkij sugárút közelében van, ahol ő és Marina tolongani fognak majd a lépcsőn, és abban a megtiszteltetésben lesz részük, hogy megnézhetik Shurikot Mordekhai szerepében.

Ott állt a sorban harminckettedikként, és nem tudott sza­badulni a félelemtől, mely közvetlenül Shurik telefonhívása után lett rajta úrrá. Megpróbálta maga előtt is eltitkolni a dolgot, mert szégyen lett volna bevallani, hogy reszket a félelemtől. Ki tudja, hogyan fog végződni ez a purimi játék! Nem, egy ilyen badarság miatt, csak azért, hogy élvezze a játék különlegességét, kockáztatni a kilátásba helyezett párttagságot, ami pedig gyakorlatilag azt jelenti, hogy normális tudósjelöltté avatják! Nemhiába mondta Zinovij nagy­bátyja, hogy a párttagság manapság aranyat ér, akár még az ötödik pontot3 is képes ellensúlyozni. De nem lehetett nem elmenni, mert Marina családja valamikor régen (ki tudja, talán a nagyapa idejében, aki maga megbecsült anarchista volt) megfertőződött egy vírussal, mely furcsa cselekedetek­re késztette őket. Ezek persze mára mumifikálódtak és be­épültek a múlt század regényeibe.

Edik még jobban megrémült, amikor meglátta, hogy a kér­déses ház előtt két rendőr ácsorog. Lehet, hogy későn fedez­ték fel a lakást és most az erősítést várják, hogy aztán min­denkit felrakjanak egy teherautóra. Igaz ugyan, hogy Edik zsebében ott volt a saját és Marina útlevele, mert Shurik, aki tapasztalt volt ilyen helyzetekben, azt mondta neki, hogy aki­nél vannak papírok, annak csak felírják a nevét és eleresztik. De neki már az is elég, ha csak felírják a nevét! Mert ezek nem csak azért írnak, mert szeretnek írni! Biztos informálják majd a munkahelyét, és ott majd magyarázkodnia kell a pernui ismerősről, Shurik Elkinről, aki adott nekik jegyet az első szereplésére…

Ediknek hirtelen az jutott eszébe, hogy az élet játék. Ezen aztán nagyon megdöbbent. A meglepetést nem maga a pszeudofilozofikus gondolat okozta, hanem az a tény, hogy neki ilye­nek jutnak eszébe. Hiszen Ediktől olyan távol áll, hogy a világ minőségéről bármiféle absztrakt dolgot gondolna! Hiszen ő ki­mondottan technokrata típus, aki egész nap csak speciális ké­zikönyveket és monográfiákat olvas, és csak ha nyaralni megy a tengerpartra, akkor viszi magával nagy néha Valentin Pikul4 egyik-másik regényét. És erre tessék – filozófia.

Később, nyolcvan tavaszán, egy szalonképtelen felirattal ellátott ajtó előtt állva, Edik Weisman tényleg nem tudta el­képzelni, milyen kártya jut majd neki. Ő – egy átlagos szov­jet mérnök – csak egy párttagkönyvről tudott álmodni. Akko­riban ez számára nemcsak a társadalmi ranglétrán való elő­rejutást jelentette volna, hanem bizonyságul szolgált volna arra is, hogy közel van a hatalomhoz, melyben ő sokkal job­ban bízik, mint a többi polgár.

Edik persze nem volt se jós, se próféta, álma mégis valóra vált. A purimi játék békében lezajlott, leszámítva azt az aprósá­got, hogy Edik és Marina a tömött nézőtéren erősen leizzadtak, és ahogy az előadás végeztével kiléptek az utcára, a hűvös már­ciusi szélben torokgyulladást kaptak, illetve a hivatalos termi­nológiával élve erős légúti megbetegedést szereztek. Egy hó­nap múlva, tehát Pesachkor elfogadták Edik jelentkezését a pártba, és körülbelül egy év múlva teljes jogú párttag lett. Há­rom év múlva sikeresen megvédte kandidátusi értekezését, és valamikor akkortájt a tervezőirodában is fontos pozíciót kapott.

Bár a „prognózis” szó szerepelt Edik disszertációjának bo­nyolult címében és mindkét cikkében, melyeket a „Prikladnaja matematika” című folyóirat közölt, ennek valójában sem­mi köze nem volt a hétköznapokra vonatkozó profetizmushoz („július elsejétől emelkedik majd az arany és az alkohol ára”, „Brezsnyev még a következő pártkongresszus előtt el­megy nyugdíjba”, „a zsidókat mostantól akár a titkos ügyosz­tályokon is alkalmazni fogják, hogy utána ne lehessen őket kiengedni Izraelbe”…). Edik persze nem tudhatta előre, hogy olyasmi is meg fog történni, hogy nyolcvanhétben kap egy új, fehér Moszkvicsot, pedig az egész tervezőiroda összesen csak hármat kapott; hogy nyolcvannyolcban a „Vissaja skola” kiadó megjelenteti Edik kézikönyvét, hogy a honoráriumból befizet majd egy társasutazásra Marinának és magának, és 14 nap alatt körbeutazzák az egész Balti-tengert; hogy nyolcvankilencben beadják az Izraelbe történő kiutazáshoz szük­séges papírokat, hogy a „Moszkva” áruházban véletlenül kap­nak 3 gurítható bőröndöt, hogy aztán Olaszországban várnak majd 6 hónapot, hogy megkapják a beutazási engedélyt az Egyesült Államokba, annak ellenére, hogy ő kommunista volt, a felesége pedig csak apai ágon zsidó; hogy a kilencvenedik év május húszadikán a Kennedy repülőtéren találkoz­nak majd Zinovij nagybácsival és Arkagyij Berzsigallal, a né­ma Motl Berzsigal legkisebb fiával, akit Lea nagymama min­dig a lóostorral vert.

Azt meg pláne nem tudta elképzelni, hogy Brighton Beachen az első ember, akivel összefut majd, a jókedvtől kicsat­tanó Shurik Elkin lesz, és Shurik azonnal átöleli és megcsó­kolja majd őt. Marinát, sőt még a kísérőiket is, mintha csak közeli rokonok lennének, és rögtön azt javasolja:

– Azonnal menjünk el egy étterembe! Oké? No és csak a rend kedvéért, hányan is vagyunk? Egy, kettő, három…

És akkor Ediknek, rövid, eddig mindössze negyven éve tar­tó élete során másodszor is majdhogynem filozofikus gondo­lata fog támadni az élettel kapcsolatban, történetesen, hogy az játék.

Szabó Veronika fordítása

Jegyzetek:

Gennady Estraikh 1952-ben született Ukrajnában. Elektromérnökként dolgozott, 1974-ig szülővárosában, Zaporozhye-ban, utána pedig Moszkvában. 1988-1991-ig a Sovyetish heymland című jiddis nyelvű fo­lyóirat szerkesztője (amely ma Di yidshe gas címmel jelenik meg). 1991 óta az Oxfordi Egyetem doktori programjának diákja, kutatási terüle­te a jiddis irodalom. Társszerkesztője a Di pen című jiddis nyelvű folyó­iratnak, amelynek első száma 1994 augusztusában jelent meg Oxfordban. 1985 óta jelennek meg írásai jiddis folyóiratokban. Kötetei: Di royte balke (A vörös szakadék – novelláskötet, 1988, Moszkva, a Sovye­tish heymland melléklete), Rövidített jiddis-orosz szótár (az 1914-ben Minszkben kiadott jiddis-orosz nagyszótár rövidített változata, Moszk­va, 1989, 1990), Moskver purim shpiln (Moszkvai purimi játékok – no­velláskötet, Britain, 1993, Three Sisters Press).

A novellát a Moskver purim-shpiln kötetből vettük. A fordító köszöne­tet mond Mikhail Krutikovnak a speciális szovjet-jiddis kifejezések le­fordításához nyújtott segítségéért, amelyek egyetlen jiddis szótárban sem szerepelnek.

1 Pernu: üdülőhely Észtországban

2 Forradalmi terroristák

3 Nemzetiség, tehát a zsidó feltüntetése a személyi igazolványban

4 Népszerű történelmi regények szerzője

Címkék:1996-03

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás

Nézz vissza haraggal?

Egyenlőség, 1896. március 6. Nem kérünk az új hazából Válasz dr. Herzel Tivadar röpiratára Lapunk más helyén egész terjedel­mében közöljük...

A „mezítlábasok” utódai

„Mezítlábasok” - így nevezte magát (pontosabban: így nevezte őket Wahrmann Mór) az a kis csoport, amely 1890 körül zsidó részről...

Close