Szombat előfizetés 2017

Az egyszeri dramaturg esete a Bánk bánnal

Írta: Csillag György-Komlós János - Rovat: Archívum, Hazai dolgaink

Schiller-Szombat_banner-02_700x100px_Corsa_20160223

Kedves Kormány, Törvényhozók, Ér­dekvédők, Tollforgatók és Biciklisták!

A mostanság – szájöblögetés-szerűen – gyakorta emlegetett „közösségi kárpót­lással” úgy tetszettek járni, mint az egy­szeri öreg dramaturg a Bánk bánnal. Azt hitte, olvasta a darabot, s csak nagy so­kára döbbent rá, hogy ezt elmulasztot­ta… E sorok szerzői évek óta hallják, hogy a zsidó közösségi kártalanítás terén az e tekintetben elődeinél némileg jobb szándékú kormány és a hitközség, no meg más zsidó szervezetek miféle helyes, netán helytelen lépéseket tettek, ez utóbbiak lemondtak-e valamely, a zsi­dó közösséget megillető jogokról, ezt helyesen, helytelenül, illetékesen, ille­téktelenül tették-e stb., stb.

Jelen sorok írói, mint jóhiszemű kibicek, egyrészt úgy gondolják, hogy ami „közösségi kárpótlás” fedőnév alatt mostanság történik, az bár nem túlságo­san nagy ívű, mindazonáltal, a közre­működők állhatatos munkálkodását lát­va, mégis igen tiszteletre méltó. Ugyanakkor azzal a leleménnyel éltünk, hogy (nem akarván a kiérdemesült szín­házi öregúr sorsára jutni) elővettük az alapvető dokumentumokat. így minde­nekelőtt a zsidó közösségi kártalanítás­ról „mint olyanról” rendelkező párizsi békeszerződést, elolvastuk a tiszteletre méltó Alkotmánybíróság és a kormány ezzel kapcsolatos okfejtéseit is. Tettük mindezt annak rendje és módja szerint kellőképpen asszimilált édesanyánk nyelvét legalábbis közepes szinten bír­ván, s magunknak némi formállogikai készséget tulajdonítva. Rettenetesen megnyugodtunk, nyilvánvalóvá lett ugyanis, hogy az ún. közösségi kár­pótlás lényegét illetően az égvilágon semmi nem történt, így aztán senki – se jó, se rossz szándékkal – semmiről le nem mondhatott, mást le nem mondat­hatott. (nincs kétségünk afelől, hogy ha a közösség, a communitas kártalanítá­sáról egyáltalán valamikor szó esik is majd, az a „Varjak a vetésben? Varjon a rosseb!” mintájú dadaista félreértések folytán rendesen el lesz szúrva. Ám a közösségi kártalanítás még a szellemi restség és/vagy a szándékos feledékenység védelmet is adóan vastag gua­nója alatt rejtezik. Ha figyelni tetszenek alábbi okfejtésünkre, ezt a nyájas olva­só is bízvást be fogja látni.

Az 1947. évi XVIII. törvénnyel becikkelyezett, tehát az ország törvényei kö­zé iktatott párizsi békeszerződés 27. cikkelye értelmében Magyarország kö­telezettséget vállal arra nézve, hogy a „faji származásuk” vagy vallásuk miatt sérelmet szenvedett személyek javára meghatározott intézkedéseket fogana­tosít:

1. Mindenkinek (illetve örökösei­nek) haladéktalanul vissza kell adni azt a vagyont, amit tőle eloroztak, vagy ha az nincsen meg, az illetőt vagy örö­kösét teljes kártérítés illeti meg. 2. Ha a fasiszta zaklató rendszabályokkal érintett személyek vagy szervezetek vagy közösségek elrabolt vagyontárgya­inak tulajdonosa vagy örököse, jog­utódja nem lelhető fel, azokat át kell ruházni a zsidó közösséget képvise­lő szervezetekre, és ezt a vagyont a) egyrészt a közösség életben maradt tagjainak támogatására – a közösség tagjaiként őket ért mindenféle (tehát vagyoni és nem vagyoni) sérelmek rész­beni enyhítéseként, b) másrészt a szét­zúzott, megtizedelt, vagyonától, intéz­ményeitől megfosztott közösség helyreállítására kell fordítani.

No vegyük sorra ezeket:

1. A békeszerződés 27. cikkelyé­nek 1. bekezdése szerint Magyaror­szág kötelezettséget vállal arra nézve, hogy minden olyan esetben, amidőn magyar fennhatóság alá tartozó szemé­lyeknek Magyarországon lévő javai fel­etti rendelkezésüket e személyek faji származása vagy vallása miatt 1939. szeptember hó 1. napját követően kor­látozták, az említett javakat visszaad­ja, vagy, ha az lehetetlen, e tekintet­ben megfelelő kártalanítást ad. Az Al­kotmánybíróság egy 1993-ban kelt ha­tározatában meglehetősen sajátos mó­don, mégpedig az ún. kárpótlási törvények szellemének megfelelően hiva­tottnak érezte magát a párizsi békesz­erződés értelmezésére. A béke- szerződés szövegét vizsgálva egyértel­mű, hogy abban a kártalanítás „megfe­lelő” volta azt jelenti, hogy ha az elorzott vagyon visszaszolgáltatása nem le­hetséges (mivelhogy az elpusztult, felismerhetetlenné vált stb.), úgy annak ér­tékével azonos értékű más, de azo­nos funkciójú vagyontárggyal vagy pénzzel kell kártalanítani. A békesz­erződés ugyebár nemzetközi szerző­dés, amelynek értelmezésére az – ál­talunk valóban nagyra becsült – Alkot­mánybíróság nem, hanem kizárólag a békeszerződésben meghatározott eljá­rás során, végső soron a szerződő felek képviselőiből álló bizottság jogosult. (Melynek egy tagját ráadásul vita ese­tén az EHSZ főtitkára jelöli ki!) Enn­él fogva a magyar állam egyetlen, mé­goly legitim és nagy tiszteletnek örven­dő szerve sem bátoríthatja fel magát ar­ra, hogy az államot terhelő kötelezett­séget önkényesen értelmezze. Ha az ál­lam úgy véli – s szilárd meggyőződé­sünk szerint a zsidó kártalanítások ügyében úgy kellett volna vélnie -, hogy bármely okból, így például az or­szág teherbíró képessége szem­pontjából szükséges a párizsi béke- szerződés 27. cikkelyének értelme­zése, akkor ezt a szerződés előírásai­nak megfelelően kezdeményeznie kel­lett volna, nem állja meg tehát a helyét az Alkotmánybíróság 1993. évi határo­zatának azon megállapítása, hogy a magyar állam a kárpótlási törvények el­fogadásával eleget tett a békesz­erződésben foglalt, fent idézett kötele­zettségének.

Kétségtelen, hogy a rendszerváltást követően a Magyar Köztársaság az első és a második kárpótlási törvényben foglalkozott a zsidók egyéni kárpótlá­sával. De a társadalom más csoportjai­val lényegében azonos módon nem az eredeti állapot helyreállításáról, vagy kártérítésről, hanem – a zsidóktól elvett javakat a legutóbbi időkig is pofátlan orgazda módjára rejtegető, illetve azokat felélő állam korlátozott teherbíró ké­pességét jaj, de nagyon figyelembe vé­ve – ún. kárpótlásról rendelkezett. Az Alkotmánybíróság az államot terhelő kötelezettség ilyen egyoldalú módosítá­sát (tartalmilag a másik fél igényének a korlátozását) több határozatában is al­kotmányosan megengedettnek minősí­tette. Mi magunk is úgy véljük, hogy a békeszerződés végrehajtása e tekintet­ben, tehát a zsidóktól (a magukat an­nak vallóktól vagy a mások által annak tekintettektől) elvett vagyon mara­déktalan visszaadása vagy ahelyett a teljes kártalanítás gyakorlati okokból nem lehetséges. Nemcsak azért, mert az egymást váltó rendsze­rek kormányaiban erre hol a politikai készség, hol a bátorság hibádzik. (Amúgy a világ összes e tekintetben szóba jöhető más kormányával egye­temben évtizedek óta tevőlegesen munkálkodtak azon, hogy egyrészt a fa­siszták által elorzott vagyonnak végleg lába keljék, másrészt, hogy annak szá­monkérése is a lehetetlenség határát súrolja.) Még ha a zsidók számára bi­zonylatok, egyéb dokumentumok hiá­nyában egyáltalán lehetséges volna is bizonyítani, hogy tőlük vagy szüleiktől melyik vagy milyen értékű jegygyűrűt, rádiót, komódot, zongorát, lakást, gyá­rat, birtokot vettek el, összességében az elvett vagyon nagysága miatt egysze­rűen nincs miből teljes kártalanítást ad­ni. Más kérdés, hogy a teljes kártalaní­tás és az amúgy agyalágyult gondolat­menetű kárpótlási törvények adta, mu­latságosan snassz összegek igen messze állnak egymástól.

Ennek ellenére egy nem teljesen súly­talan nemzetközi szerződés (amely egy­szersmind hatályos magyar törvény), minden elvett jószág visszaadásáról vagy teljes kártalanításról rendelkezik.

2. A békeszerződés 27. cikkelyének 2. bekezdése a közösségi kártalanítás­ról szól akként, hogy a némely „sajná­latos események” következtében uratlanná vált jószágokat át kell ru­házni a „zaklatott” személyeket, szerve­zeteket vagy közösségeket Magyarorszá­gon képviselő szervezetekre, s azo­kat a javakat egyrészt e szervezetek és közösségek életben maradt tagjainak támogatására, másrészt a közösség helyreállítására kell fordítani.

A kormány a múlt év októberében bá­torságot öntetett magába az Országgyű­léssel, hogy csaknem fél évszázad múl­tán nekifusson a békeszerződés tel­jesítésének, e végből hozzon létre köz- alapítványt, adjon neki valami vagyont, s annak mértékéről folytasson tárgyalá­sokat a magyarországi zsidóságot képvi­selő szervezetekkel, és terjessze az Or­szággyűlés elé a szükséges törvényja­vaslatokat.

Az említett országgyűlési határoza­ti javaslat (előterjesztő a külügyminisz­ter!) szerint a 93-as alkotmánybírósá­gi határozat „rámutat arra, hogy a békeszerződés végrehajtására irányuló intézkedésnek összhangban kell áll­nia az eddig megállapított kárpótlá­si törvények elvi alapjaival. Ez annyit jelent, hogy a kárpótlás a nemzetgazda­ság teherbíró képességét figyelembe véve a teljes vagyoni kárhoz képest részlegesen, és végrehajtását tekintve szakaszosan történhet, módját és mértékét illetően nem lehet más kárpótlás­hoz képest diszkriminatív.”

Drága Külügyminiszter Úr! Diplomati­kusan fogalmazva: Ön nem mond igazat. Az Alkotmánybíróság ugyanis e tekintetben épp ellenkezőleg döntött.

Arra is gondolhatunk persze, hogy a kormánynak nem volt elegendő ide­je az eltelt négy évben figyelmesen át­olvasni az Alkotmánybíróság határo­zatát. Az ugyanis, illetéktelenül értel­mezve a békeszerződést, megállapítot­ta, hogy „a II. kárpótlási törvény megho­zatalával az állam az állampolgárok egyéni sérelmét illetően eleget tett a nemzetközi szerződésben és a hatályos törvénycikkben vállalt, de mindez ideig nem teljesített kötelezettségének”. Ezt erősen vitatjuk. Mindazonáltal most tes­senek figyelni! „Más a helyzet azzal a kötelezettségvállalással, amely szerint a jogutódok nélküli egykori tulajdono­sok igényeit az állam a sérelmet szenvedettek érdekképviseleteire ruházza át; továbbá ugyanezen szerve­zeteknek engedi át ama hagyatékokat, amelyek a fajüldöző törvényekkel érin­tett személyek halála folytán – más örö­kös hiányában – megszerzett vagy meg­szerez. A magyar állam nem teljesí­tette a békeszerződés 27. cikkelyé­nek 2. pontjában meghatározott jogi személyek tekintetében őt terhelő kötelezettségeket.”

Nem a zsidóság az egyetlen olyan népcsoport, amelyet az elmúlt évtize­dek során Magyarországon faji, vallási vagy nemzetiségi okból üldöztek, és különböző joghátrányokkal sújtottak, de tagjainak tömeges megsemmisítése következtében más népcsoportoknál súlyosabb sérelmeket és vesztesége­ket szenvedett. Ha tehát a magyar állam a zsidóság érdekképviseleti szervei tekintetében végrehajtja a párizsi békeszerződést, ez más, szin­tén üldözésnek kitett népcsoportokhoz képest olyan megkülönböztetés, amely nem csupán nem ellentétes az alkot­mány 70/A paragrafusában foglaltakkal, hanem éppen a korábbi hátrányos megkülönböztetés részbeni ellensú­lyozását szolgálja. Nincs logikai ellent­mondás abban, hogy amíg az Alkot­mánybíróság a kárpótlás módját és mértékét illetően nem talált elegen­dő alkotmányos indokot a zsidó szár­mazásuk vagy izraelita vallásuk miatt tu­lajdoni sérelmet szenvedett természe­tes személyek előnyős megkülön­böztetésére a volt tulajdonosok más csoportjaihoz képest, addig a zsidóság érdekképviseleti szerveinek kárpót­lása tekintetében alkotmányosan megengedhetőnek minősíti az emlí­tett megkülönböztetést. (Magyarán, itt nem kísért a kárpótlási törvények, „lehetőleg semmit, de azt is lassan” szelleme!) „Ennek az a magyarázata, hogy noha a kárpótlás a szervezetet ille­ti, azt – a békeszerződés rendelkezésé­nek megfelelőena szervezet az ül­dözött népcsoport életben maradt tagjainak és azok közösségeinek tá­mogatására használja. Adott esetben tehát a szervezet előnyös megkülönböz­tetése végeredményét tekintve azonos értékű a súlyos üldöztetést szenvedett népcsoport tagjainak előnyös megkü­lönböztetésével.”

2/a) A hosszú téli álomból felébred­vén, 1997. március 4-én elfogadott 1997. évi X. törvény a békeszerző­dés 27. cikke 2. bekezdéséről – tehát a tág értelemben vett közösségi kárpót­lásról – szólva helyesen szögezi le, hogy végrehajtásának „egyik eleme a túl­élő, rászorult idősek részére életjáradék juttatása”. Ez kétségkívül kicsiny, de történelmi léptékű, a még élő öregek sorsát illetően drámaian fontos lépés! Az már egy kicsit aggasztóbb, hogy a törvény szerint a békeszerződés ilyetén végrehajtása a kormány által létrehozott közalapítvány keretében történik. (A kö­zösség helyreállítását szolgáló kártalaní­tásról ez a most frissiben, kínjában fogant törvény, hál’ Istennek, nem szól!)

A jó egy hónappal később, április 10- én kelt kormányhatározat a „zsidó szár­mazású, vallású, sérelmet szenvedett személyek után (!) a zsidó közösségek kárpótlása, a közösség életben maradt tagjai javára és érdekében” létrehozza a Magyarországi Zsidó Örökség Közalapít­ványt. Ennek határozata szerint induló vagyonként 4 milliárd Ft címletértékű, életjáradékra váltható kárpótlási jegy, működési hozzájárulásként ez évre 30 millió Ft, néhány meg nem határozott ingatlan és csekély számú muzeális ér­téktárgy adatna át!

A kormány azonban nem a faji, vallá­si vagy más fasiszta szellemű zaklató rendszabállyal sújtott személyeket, szervezeteket vagy közösségeket Ma­gyarországon képviselő szervezeteken, hanem egy általa kreált, s egye­bek között a kormány képviselőit is magában foglaló közalapítványon ke­resztül szeretné a békeszerződést – az általa értelmezett módon és mérték­ben! – végrehajtani. így, a történelem­ben nem először, a zsidó vagyon álla­mosítása után sor kerül a zsidóság részleges államosítására is. A kor­mánynak semmi keresnivalója nincs a zsidó szervezetek között. A fene se akarja a kormánnyal együtt kiélni vallá­si vagy etnikai identitását! Tévedés ne essék, neheztelésünk nem a kormányt a közalapítványban képviselő szemé­lyekre vonatkozik, hiszen azok véletle­nül megbecsülésre méltó, igaz embe­rek, pusztán a konstrukció elképesztő bornírtságától áll égnek a hajunk.

A kormány tehát nem azt, nem annyit, nem arra a célra és nem an­nak juttat, mint amit, amennyit, ami­lyen célból és akinek azt a békesz­erződés elrendelte. (A többi stimmel.)

2/b) A békeszerződés az életben maradottak támogatása mellett a kö­zösség helyreállítását, vagyis a karita­tív funkció mellett a vagyon kollektív tulajdonba adásával a restitutív, tehát a közösséget helyreállító funkció meg­valósítását is szolgálja.

Közösségi kárpótlásra azonban egyáltalán nem kerül sor, annak el­lenére, hogy a „közösségi kárpótlás” ki­fejezést a különböző előkészítő tárgya­lásokon és a sajtóban visszatérően használják.

A most frissiben hozott törvény a kö­zösség tagjaként elszenvedett sérelmek „fejében” egyéni támogatásról rendel­kezik, ám a közösség helyreállításáról nem tétetik említés. Márpedig arra a békeszerződés előírásainak megfelelő­en sort kell keríteni. E tekintetben az Alkotmánybíróság a kártalanítás mértékét és időbeliségét tekintve az egyéni kár­pótláshoz képest – gavallérosan – jóval megengedőbb. A békeszerződésből pe­dig kifejezetten a teljes és haladékta­lan kártalanítás következik. Más kér­dés, hogy a szóban forgó vagyon irdat­lan mértékét tekintve erre sem lehető­ség, sem szükség nincsen. Ám a termé­szetben még fellelhető vagyontár­gyak visszaadásának, vagy ha az nem lehetséges a kártalanítás mértékének és esedékességének korlátozására csak a magyarországi zsidóság legi­tim (hm!) módon kinyilvánított felha­talmazása alapján, a békeszerződés módosítása útján van lehetőség. A le­gitimitás ez esetben csak azt jelentheti, hogy az érintettek körében valamiféle „népszavazást” kell tartani. (A békeszerződésből eredő egyéni tulaj­doni, illetve kártalanítási igények kor­látozásáról természetesen nem lehet többségi szavazással dönteni.)

Összegzésül: Azt gondoljuk tehát, hogy a párizsi békeszerződéssel ellen­tétesen sem a magyar Országgyűlés, sem az Alkotmánybíróság nem jogosult korlátozni sem az egyes személyek javaiban keletkezett károkért, sem a kö­zösség tagjaként elszenvedett „zaklatá­sokért” adandó, sem a jószerivel meg­semmisített közösség helyreállítását szolgáló kártérítés mértékét. Még arra tekintettel sem, hogy a teljes vagyon visszaadására gyakorlati okokból sem lehetőség, sem – ami a közösségi kárta­lanítást illeti – szükség nincsen. A zsi­dóságnak, és nem másnak kell – részlegesen – lemondania nemzetkö­zi szerződésben és a hatályos magyar törvényekben meghatározott jogairól. Ennek alapján kerülhet sor arra, hogy a magyar állam kezdeményezze a nem­zetközi szerződés módosítását. A zsi­dóság kollektív tulajdonába adandó javaknak azonban elégségesnek kell lenni arra is, hogy a tág érte­lemben vett zsidó közösség néhány alapvető funkció tekintetében úgy- ahogy erőre kaphasson, (netán arra is, hogy – Seres László e lap hasábjain nemrégiben tett javaslatát alapul véve – más „fasiszta szellemű zaklató rend­szabályokkal” sújtott népcsoportok, pl. cigányok, svábok támogatására is fus­sa.) Hogy miként képzeljük el a közös­ségi kárpótlást és annak megvalósítá­sát, arra majd később kerítünk sort.

* A jogi szövegeket rövidítve és saját kiemelé­seinkkel közöljük.

Címkék:1997-06

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás

Alefbész-happening

A nemzedékek romlása köz­helyszerű igazsága már a másfél ezer éve lezárt Talmudnak is. A tény, hogy még zsidóként tekintünk és...

June 1997 Issue

June 1997 In our May editorial we stated that the June issue of Szombat may easily be the last one....

Close