AZ EGY SZÁZALÉKRÓL EGYMÁS KÖZT

Írta: Archívum - Rovat: Archívum, Hazai dolgaink

 A legtöbb kilében mindenki csak a markát tartja

Kéthavonta a zsidóság dolgairól beszélgetünk a Szombat hasábjain. Mintha csak egy széderasztalt ülnénk körül: a nagykőrösi születésű Feldmájer Sándor (F. S.), a balatonfüredi Olti Ferenc (O. F.), az egri Székely Gábor (Sz. G.) és a karcagi Kertész Péter (K. P.). Az olvasóra bízzuk, döntse el, ki az okos, a gonosz, az együgyű és aki még kérdezni sem tud.

K. P.: Legutóbbi beszélgetésünk szerkesztett változatát – miközben Szé­kely úrnak a rabbi szerepével kapcsola­tos megállapítását az ellenkezőjére vál­toztatták (Bocs! – a szerk.) – a szerkesz­tők nem fogadták kitörő lelkesedéssel, miközben el tudom képzelni, hogy egyik-másik olvasó sem indulna tűzbe értünk. De, gondolom, nem is azért vál­lalkoztunk erre az önmutogatásra, hogy bebizonyítsuk, mi vagyunk a legtökösebb zsidó gyerekek. Már csak azért sem, mert legutóbb éppen arra a követ­keztetésre jutottunk, hogy sajnálatos módon a zsidó közösségek vezetői sem dúslakodnak a karizmában. Aktuá­lis bizonyság erre az a lehetőség, hogy a személyi jövedelemadó egy százalé­ka átutalható az egyházaknak is, amellyel kapcsolatban berkeinkből se pró, se kontra nem hangzott el észrevétel. (Január 29-én a hitközség nyilatkozatot adott ki, hogy nem kíván élni a szemé­lyi jövedelemadó 1 százalékának igénybevételének lehetőségével. (A szerk.)

Most akkor jó ez nekünk vagy nem jó? Tudniillik szerintem a dolog nem ar­ról szól, hogy végső soron mennyi pénzt hozhat ez a hitközség konyhájá­ra, aminek a további sorsáról úgyse na­gyon szerezhetünk tudomást.

F. S.: Az egyházak, s ez vonatkozik a miénkre is, attól félnek, hogy ebből ki­derülhet, mekkora támogatottságot él­veznek. Bár az állam kinyilvánította, hogy ez nem így van, de valójában min­denki ettől tart.

O. F.: Azt azért nem mondanám, hogy a zsidó felekezet részéről reflexió nem történt. Emlékezetem szerint, ami­kor ez szóba került másfél-két évvel ez­előtt, elég dühödt nyilatkozat látott napvilágot a hitközség részéről az egy százalék ellen. Pontosan abból az alap­elvből kiindulva, hogy ez már megint egyfajta megbélyegzésre adhatna okot és ezért senki nem fogja felvállalni ilyen értelemben a zsidóságát.

K. P.: Ezt most nem értem. Ma valaki az adója egy százalékát a hitközségnek szánja, akkor ebből kiderül, hogy az il­lető zsidó?

O. F.: így van. Egyébként nekem sze­mély szerint nem az egésznek az elvisége jelent gondot, hanem a végrehajtha­tatlansága. El tudom képzelni, hogy na­gyon sokan azért nem fognak vagy fo­gunk ilyen egy százalékot felajánlani, mert se pozitív, se negatív értelemben nem vennénk jónéven, ha mondjuk az általunk egyébként preferált szervezet­nek a vezetősége tudomást szerezne arról, hogy milyenek a jövedelmi viszo­nyaink. Másrészt százezerszámra fog­nak színre lépni az aspiráló intézmé­nyek, szervezetek. Ismerve az adóap­parátus jelenlegi informatikai színvon­alát, ennek átfuttatása szinte megold­hatatlan.

F. S.: Szerintem a törvény meghatá­rozta a lehetséges támogatottak kö­rét…

Sz. G.: Százezres nagyságrendre le­het számítani.

F. S.: Az is baj, hogy több kérés kö­zül kell majd választani. Mert mi van akkor, ha az iskolában, ahová a gyere­künk jár, azt mondják, apuka, tessék minket támogatni.

Sz. G.: Ez az egy százalék nagyon jó ötlet. Vagyis hogy ne az állami dotáció­ból meg különféle pénzosztásokból tartsák fenn magukat a zsidó és nem zsidó szervezetek. Nagyon kevés olyan szervezet van, amit dotálnék. Engem már „megtámadott” két, egymástól tel­jesen független szervezet. Mind a kettő­nek azt mondtam: nekem a hitközség számlájára kell ezt a pénzt utalnom. Mert a legfontosabbnak azt tartom, hogy a hitközség fennmaradjon. Márpe­dig a hitközséget nem állami pénzen, nem a vagyon feléléséből, hanem tag­jainak a hozzájárulásából kellene fenn­tartani. Egy akkora hitközséget, amit mi magyar zsidók fenn tudunk tartani. Pil­lanatnyilag erről szó nincs, még a köze­lében sem járunk. De meg vagyok róla győződve, hogy hosszú távon ez lesz a megoldás.

O. F.: Azzal én is egyetértek, hogy egy ilyen szabályozás a pluralista társa­dalomban nagyon jó dolog, és ez végül is csökkenti az állam elosztó szerepét. A végrehajtásban azonban olyan bukta­tók lesznek, ami az egésznek a hatását pontosan az ellenkezőjére változtatja.

K. P.: A magyarországi katolikus egy­ház, de még a Vatikán is kategorikusan elutasította az egy százalékot. Arra hi­vatkoztak, hogy az ő híveik szegények. S különben is ez előbb-utóbb befolyás­sal lenne az egyházak állami támogatá­sára. Igaz-e ez – bár nekünk nincs Vati­kánunk – a zsidóság esetében is, vagy illene valamilyen külön véleményt ki­nyilvánítani?

Sz. G.: Hallottam Feldmájer Péter nyilatkozatát a rádióban. Azt mondta: tart attól, hogy így nyilvántartásba ke­rülnek a zsidók. Meggyőződésem, hogy e mögött minden egyház esetében az a félelem húzódik meg, hogy az állami tá­mogatást – ha most nem is – idővel csökkenteni fogják.

F. S.: Állami támogatásért mindig le­het lobbizni. De hogy lehet 20 ezer em­ber támogatását elnyerni…

O. F.: Úgy, hogy jól kell csinálni a dol­got. Engem már négy zsidó szervezet keresett meg és mind közel áll a szí­vemhez. Megfontolandó lenne – bár úgy tűnik, kivitelezhetetlen az adott személyi konstellációk mellett -, hogy a zsidó szervezetek, beleértve a hitköz­séget is, hozzanak létre egy alapítványt, amely egy számlán próbálná össze­szedni ezeket a pénzeket, és akkor már csak abban kellene megegyezni, hogy a befolyt összeget milyen arányban osszák el egymás között.

Sz. G.: Ezt meg lehetne csinálni, ha a zsidó szervezetek négy éve nem azon vitatkoznának, hogy melyek a közala­pítvány céljai és ki kerüljön a kuratóriu­mába.

K. P.: Emlékeztetnék arra, amit a ka­tolikusok kinyilvánítottak, hogy az ő hí­veik szegények…

O. F.: náluk már csak a zsidók szegé­nyebbek.

Sz. G.: nem hiszem, ez bonyolultabb kérdés. A pesti zsidóság a magyar vi­szonyokhoz, a zsidóság lélekszámához és a feladatokhoz képest elég jelentős anyagiakkal rendelkezik. Az egy másik dolog, hogy nagyon kevés olyan zsidó van, aki adakozik. Ez abból ered, hogy a jobb módúak nem tartanak ott a tőke- felhalmozásban, amikor adományozni szokás vagy tudnának. Ehhez évek kel­lenek. Azonban ezt el kell kezdeni és itt az ideje, hogy elkezdjük. Azért gondo­lom, hogy szegényebbek a többi egy­házbeliek, mert nem olyan szorosak a kötődések, mint nálunk.

F. S.: Az tételesen nem igaz, hogy a zsidók jobb módúak, mint mások. Ugyanazt reprezentáljuk, mint a magyar populáció. Szerintem a Székely minta­vétele rossz, én ismerek Pesten és vi­déken jó néhány elmondhatatlanul sze­gény zsidót.

O. F.: Maradjunk abban, amiről a múltkor beszéltünk, hogy a zsidóság­ban a legalsóbb, az úgynevezett lum­pen-réteg nincs jelen.

K. P.: Ha már szóba került az egyhá­zak állami támogatása: nem nehéz megjövendölni, hogy ennek meg van­nak számlálva az évei, ha egyszer az ál­lam és az egyházak végre különváltak egymástól. Tartok azonban attól, hogy a finanszírozás leállása és az önfenntar­tás lehetősége nem egy időben jelent­kezik majd. Akkor pedig miből lesznek fenntarthatók a zsinagógák, a temetők, a hit- és zsidó közösségi élet megannyi intézménye?

Sz. G.: Azt az egy vagy két zsi­nagógát, ahol né­hány év múlva is lesz minján, a pesti zsidóság gond nélkül fenn­tartja. Manapság még azt sem lehet mondani, hogy péntek esténként néhány száz ember van a templomokban. Szombat délelőtt pedig egy kézen össze lehet számolni a pesti zsinagógákban a minjánok szá­mát. Hétköznap meg nem tud az ember elmenni jahrzeitre, mert alig van hova. Összesen három-négy templomban van reggelenként minján. Délutáni istentisz­teletről nem is tudok…

K. P.: A hitközséget, mint intéz­ményt, akkor is működtetni kell.

O. F.: Bár közhelyes, amit mondok, de ebből a szempontból a zsidóság az összes többi felekezethez képest na­gyon szerencsétlen helyzetben van, mert a többi felekezetnek praktikusan nem voltak vérveszteségei, míg nálunk ennek a mértéke elérte a 90 százalé­kot. Miközben a fenntartható intézmé­nyek mennyisége és anyagi igénye nem szignifikánsan kisebb. Tehát valamiféle zsidó-specifikus pozitív diszkrimináció­ra a finanszírozást illetően minden bi­zonnyal szükség lesz. Azzal viszont egyetértek, hogy igazából az az egyház működőképes és annak van létalapja, amelyik önfenntartó. E tekintetben ma még a szükséges minimumot sem tesszük meg annak érdekében, hogy a saját közösségünkben a zsinagóga elfo­gadható legyen, nekem több kísérle­tem volt erre vonatkozóan, s ilyen érte­lemben ebben a körben meg a másik körben is áruló vagyok. A Mazsihisz el­nökségi tagjaként ismételten megkísé­reltem, hogy az úgymond polgári zsidó­ság képviselőit bevonjuk a hitközség bizonyos tevékenységeibe, például az oktatási ügyekbe. Olyan dühödt ellenállást váltottam ki, hogy magam sem értettem, miért baj az, ha mondjuk komoly oktatási szakemberek részt vesznek egy bizottságban, amely a hitközség oktatási stratégiájával foglalkozik.

K. P.: Látják-e lehetőségét annak, hogy a túlnyomó többségében nem templomba járók is egyfajta hitközségi – nevezzük inkább így: zsidóságfenntartó – adót fizessenek. S ha igen, kiken múlik ez: rajtuk, másképpen zsidókon, ha úgy tetszik, a magyar identitásukat is vállaló zsidókon vagy kizárólag a Síp utcai nobilitáson?

F. S.: Annyiban a Síp utcán múlik, hogy nincs karizmatikus vezető. Mert ha nemcsak három-négy, hanem a jelenlegi tizenvalahány zsinagóga úgy felerősödne, hogy megszűnne mindenhol a minján-gond, s eljárna valamennyi templomba száz olyan hitsorsosunk, akinek a baráti körébe tartozik még száz zsidó, az esetben kétszázan már fenn tudnának tartani egy zsinagógát. Vagyis minden azon múlik, mennyire sikerül kiépíteni a templomok körül egy támogató réteget.

O. F.: A megoldás az lehet, ha egy 50 fős templomkörzetben található egy gazdag zsidó, kiterjedt üzleti kapcsolatokkal. Ha ő szívügyének tekinti a hitélet fenntartását, s egy adott szituációban elmondja az üzleti partnerének, aki ugyan nem jár templomba, hogy omlik a zsinagógában a vakolat, segítsél ki bennünket, aligha talál visszautasításra.

F. S.: nagykörösön öt évvel ezelőtt a testvéreimmel és az idős zsidókkal, minden hitközségi támogatás nélkül elkezdtük rendbe hozni a templomot.

Sz. G.: Keszthelyen is ez történt.

F. S.: A templom ma is jó állapotban van, kivéve az ablakokat, amelyeket szétlövöldöztek közben. Egy budapesti fiatalember, akinek az édesanyját nagykörösön temették el, évente egyszer eljön és egy alkalommal azt mondta, ő a színes üvegezést, ami több százezer forintos tétel, megcsináltatja, nyilván ennél nagyobb kört is meg lehet mozgatni. Jelenleg az a baj, hogy a legtöbb kilében mindenki csak a markát tartja, Óbudától Miskolcig.

O. F.: Kulcskérdéshez jutottunk. Gondoljatok bele, hogy az a kis kile, amit a Lauderben létrehoztatok, mire lenne Képes. Ma itt adódik egy feladat, nem hinném, hogy rövid időn belül több milliót ne tudnátok összeszedni.

Sz. G.: Mem tudom, még nem pró­báltuk. De amit mondandó vagyok: há­ború előtt az úgynevezett háromnapos zsidók támogatták főleg a hitéletet, akik nem jártak templomba. Manapság öt-hatezer ember van a Dohány temp­lomban Kol Nidrén vagy Ros HaSana el­ső estéjén, és senki nem nyúl a zsebé­be, mert ez már nem szokás. Ebben a zsidó vezetőknek vannak elévülhetet­len bűneik.

F. S.: Ebbe azért belejátszik a rend­szerváltás előtti negyven év is…

Sz. G.: Jó, nem bánom, de ha lenne néhány olyan ember, akiket a hitköz­ség a bizalmába fogadna, s nem elri­asztana mindenkit, akkor volnának olyan karizmatikus egyéniségek, akik sokat tudnának segíteni.

F. S.: Van egy­két olyan figura Pesten, akiket be kellett volna szip­pantani a vezető­ségbe. De valami­ért, valószínűleg a hatalom megosz­tásának veszélyé­től tartva, ez ismé­telten nem történt meg. Tekintet nélkül arra, hogy ezeknek a nagypolgár zsi­dóknak a tekintélye és baráti köre olyan kiterjedt, amit normális körülmé­nyek között ne nélkülözhetnénk. Sze­rintem a háború előtti állapotokra hi­vatkozni nem szerencsés, mert – akár­csak most Ausztriában – mindenkinek be kellett vallani egy vallást, s oda volt kötelező adózni.

Sz. G.: De nemcsak az adót fizették be a hitközségnek, hanem templomo­kat építettek, temetőket hoztak rendbe és így tovább. Egyébként nem nagyon van olyan zsidó, aki nem tartozik a hit­község vezetéséhez és mégis hajlandó lenne nagyobb áldozatra. Való igaz, az elmúlt 40 évben nem ezt tanultuk, nem ezt láttuk otthon, és aki egyszer csak meggazdagodik, annak eszébe se jut a zsidó közösség, s ha mégis, belekerül egy spirálba, abból igyekszik minél előbb kiszabadulni. Amíg nem lehet fölnézni egy hitközségi vagy egy temp­lomi vezetésre, addig nem is lehet szá­mítani az ilyen emberekre. Jelenleg nincs kire fölnézni, se a hitközségi ve­zetőkre, se a rabbikra, s ebből kifolyó­lag nincs pénz.

F. S.: Ma az új vezetőség 1990-ben el­határozza, hogy a Gábor által említett embereket megkísérlik – nevezzük így – önadózóként bevonni a zsidóság életébe akkor az elmúlt hat év alatt sikerülhetett volna olyan helyzetet teremteni, hogy most nem kongatnánk a vészharangot.

O. F.: Szinte hallom a megjegyzést a hitközség oldaláról, hogy mi nyitottak vagyunk minden hittestvérünk felé, de senki nem jön. Ez az alapállás, miköz­ben persze, hogy nem jönnek a zsidók a hitközségbe, miért is jönnének? A korszerű, finom módszerek idegenek a jelenlegi hierarchiától, és úgy érzem, hogy egyszerűen nem értik meg ezek az urak, hogy itt valami egészen másról van szó. Van egy másik zsidó társada­lom, amelytől a hivatalos zsidóság ön­magát zárja el. A másik is elzárkózik, de legalább az egyik kaput ki kellene nyitni. Ugyanakkor mindannyian látjuk, mit művel az Oberländer Baruch. Egy­szerűen fantasztikus! Idejött egy sza­kállas, ortodox zsidó, megtanulta ott kint, mi az a PR, rendkívüli vehemenci­ával és ügyesen kiépítette a saját infor­mációs hálózatát, és amit a fejébe vesz, azt meg tudja csinálni.

F. S.: Számos zsidó értelmiségit ma­ga köré vonzott egy kis templomba.

K. P.: nyilván­való, hogy a ma­gyar zsidó jövő – vagy: zsidó ma­gyar jövő – nem kis mértékben múlik a magát hit­hűnek valló ki­sebbség és a nem templomba járók népes táborának egymáshoz való köze­ledésétől. Van-e ennek valamilyen már érzékelhető megnyilvánulása vagy túl vagyunk a 24. órán, s a párbeszéd lehe­tősége eleve reménytelen?

Sz. G.: Ennél sokkal rosszabb a hely­zet, mert két zsidóságról kell beszélni. A hagyományos zsidóság lassan teljesen ki­veszőben van, s meg nem mondom, két év múlva például ki fog vágni. Vagy ha a Herczog Laci véletlenül beteg, akkor mi lesz a fiúgyerekekkel? Mi van a mikvével és így tovább. Ez a dolog egyik része. A másik, ami valamiért nem tud betörni Magyarországra a reform zsidóság gondola­ta. Nem ebben a körben, akik itt ülünk, mert minket úgy neveltek, hogy soha nem fogjuk tudni elviselni, hogy mondjuk női rabbink legyen vagy nőt is felhívjanak a Tórához. De a magyarországi 80 ezer zsidó között kellene lenni több tízezer olyan zsidónak, aki számára ez vonzó le­het. Tudomásom szerint működik egy reformközösség, néhány tucatnyi érdeklő­dővel. Számomra ezért a magyar zsidó­ság jövője eléggé kilátástalannak tűnik.

O. F.: Én ennél azért optimistább vagyok, mivel ahogy szoktuk mondani, mi az örök nép fiai va­gyunk. A zsidóság története az örök veszteségek törté­nete és mindezek ellenére nem tudunk olyan szörnyű nagy történelmi hibákat elkövetni, hogy megsemmisüljünk.

F. S.: Hál’ istennek, ellenünk sem tud­nak olyan történelmi hibákat elkövetni…

K. P.: Nem semmisülünk meg, csak éppen nem funkcionálunk zsidóként?

O. F.: Ez a mi problémánk. De ha itt négyen, meg a másik húsz nem te­szünk ellene, hát Istenem, attól még a zsidóság úgy en bloc tovább fog létez­ni. Szerintem a párbeszéd nem reménytelen, ha leül az ember a második zsidósághoz tartozók közül bárkivel be­szélgetni, mindegyiknek megvan a ma­ga szempontja, motiválhatósága.

Sz. G.: Ma nincs közösség, ha nincs templom, az emberek nem olvassák a szövegeket, nem imádkoznak, ezt nem lehet ilyen egyszerűen elintézni. A ma­gyar zsidóságnak egyetlen lehetősége van, ha felzárkózik a nyugati zsidóság­hoz, s egymás mellett él a reform és a nem reform zsidóság. De külső segít­ség nélkül ez megoldhatatlan.

F. S.: Van egy csomó gyerek, aki zsi­dó óvodába, iskolába jár, Oberländernek már óvodája is van, ezeknek a gye­rekeknek, feltételezzük, a tíz százaléka a szó igazi értelmében zsidó lesz. De ha csak egy tucatnyian hagyják el az is­kolát évente, ők csodákra lesznek majd képesek. Ezért remélem, hogy még mindig lesz itt zsidóság, amikor már nem is gondolnánk.

K. P.: Ámen.

Címkék:1997-03

[popup][/popup]