Szombat előfizetés 2017

Az auschwitzi magyar pavilon kiállításai – 1965, 1980

Írta: Holtzer Lóránt - Rovat: Archívum

Schiller-Szombat_banner-02_700x100px_Corsa_20160223

A mából nézve tisztán látszik, hogy ezek a kiállítá­sok visszatükrözték a kor politikáját: az éppen aktuális történelemszemlélet perspektívájába ágyazták bele a kiállítá­sok mondanivalóját, tematikáját. A ki­állítás létrehozói nemcsak saját elkép­zeléseiket valósították meg, hanem a külső feltételekhez, szabályokhoz is al­kalmazkodtak. Ezek közé tartozott az is, hogy – mivel a kiállítások a Lengyel Népköztársaság területén, az oswiecimi Állami Múzeumban kaptak helyet – a forgatókönyv elfogadásában, a kiállítás tartalmi és formai kérdéseiben a múze­um lengyel vezetőinek döntő szavuk volt, és az egyes nemzeti kiállításoknak is alkalmazkodni kellett a lengyelek ál­tal az összes múzeumi kiállításra meg­határozott alapelvekhez.

Ily módon főleg az 1965-ös, de vala­mennyire még az 1979-es kiállítás is a reálisnál jóval kevesebbet mutatott a ma­gyar zsidóság végzetéből, és sokkal erőteljesebben hangsúlyozta az antifasizmus, a munkásmozgalom, valamint az illegális kommunista párt küzdelmének jelentőségét. Főleg az 1965-ös kiállítás sugallta azt a lengyelek által közvetített, de valójában az egész kelet-európai szo­cialista blokkban uralkodó hivatalos szemléletet, hogy Auschwitz alapvetően a meggyilkolt baloldali ellenállók em­lékhelye, ahol az antifasisztákon kívül mellékesen persze voltak még zsidók is.

E külső kényszerhez való alkalmaz­kodás mellett még meg kellett felelni a hazai pártelképzeléseknek is, az aktuá­lis történelemszemléletnek, amelyet hol direkten, hol csak közvetetten hoztak a kiállítás elkészítőinek tudomására.

AZ 1965-ÖS KIÁLLÍTÁS

A magyar kiállítás szakmai felelősének, a Legújabbkori Történeti Múzeumnak a Művelődésügyi Minisztérium 1963-ban az alábbiak szerint határozta meg a kiál­lítás koncepcióját: „A kiállítás alapvető célja annak bizonyítása, hogy a Ma­gyar Népköztársaság mindörökre le­zárta a társadalom tagjainak faji és val­lási alapon történő megkülönböztetését. Bizonyítani kell, hogy a szocializmus lé­nyegéből következően felszámolja az el­nyomás minden fajtájával együtt a nem­zeti, faji és vallási megkülönböztetést valamennyi formájában… A befejező rész hatásosan bizonyítsa, hogy az anti­szemitizmus, a fajgyűlölet, és a soviniz­mus minden förtelmes megnyilvánulása ellen egyetlen orvosság a társadalmi haladás szolgálata, a szocialista haza építése. ” Ezek szerint az auschwitzi magyar kiállításnak nem a magyar zsi­dóság tragédiáját, hanem a szocializ­mus erkölcsi magasabbrendűségét kel­lett demonstrálnia.

A kiállítás eredeti forgatókönyve en­nek szellemében készült el. A magyar zsidóság tragédiája eszerint az 1919-es Tanácsköztársaság leverésével, a „fehérterror”-ral kezdődött, és innen egye­nes út vezetett Auschwitzhoz, miköz­ben a kiállítás még bemutatta a magyar nép nyomorát a harmincas években és az illegális Kommunista Párt önfeláldo­zó harcát.

A forgatókönyvet értékelő két lektor – miközben az eredeti, minisztériumi célkitűzések szellemében írta meg lektori véleményét – azért helyenként igyekezett lenyesegetni a túlzottan „pártos” megfogalmazásokat, és olyan kijelentéseket tett, amelyek kimondásá­ra időnként ma, 2004-ben is igen nagy szükség lenne.

Mind a két lektor hangsúlyozta, hogy helyesnek tartja a forgatókönyv azon célkitűzését, hogy Auschwitzot ne ön­magában mutassák be, hanem vázolják fel azt a történeti előzményrendszert is, amely ide vezetett. Mindketten hangsú­lyozták annak szükségességét, hogy a kiállítás demonstrálja: „Auschwitz tör­ténelmi felelőssége nem 1944. március 19-ével kezdődik. ”

Az egyik bíráló, Márkus László, lek­tori véleményében kétszer is kiemeli a forgatókönyvben a magyar antifasiszta erők szerepének aránytalan, eltúlzott ki­domborítását. Szerinte, ha a magyar an­tifasiszta erők ekkora hangsúlyt kapnak a forgatókönyvben, akkor nem lesz ért­hető, hogyan jutott el Magyarország 1944-hez. Ezért javasolta, hogy ne csak az 1930. szeptember elsejei baloldali tömegtüntetést mutassa be a kiállítás, hanem két másik budapesti eseményt is: 1931 tavaszán szintén százezres tö­meg vett részt az erősen jobboldali Re­víziós Liga nagygyűlésén; az ugyan­csak budapesti Eucharisztikus Kong­resszus egyik tömeggyűlésének ked­velt, többször skandált jelszava pedig ez volt: Közös lengyel-magyar határt, zsidómentes hazát!

A forgatókönyvben tervezett egyik tabló feliratát – mely szerint a magyar nép döntő többsége a nyilasok és német megszállók ellen volt – Márkus László szerint „sem a felsorolt dokumentáció, sem a bekövetkezett események nem lát­szanak alátámasztani”.

A másik bíráló, Betlen Oszkár, a Sza­bad Nép egykori, szektásságáról közis­mert főszerkesztője, aki maga is ausch­witzi fogoly volt, nem megy el eddig. Ő csak azt javasolja, hogy „a kiállítás ne kommunista, hanem antifasiszta, de­mokratikus színezetű legyen.” A továb­biakban, konkrétan az egyik, egyolda­lúan kommunista jellegű tabló kihagyá­sát javasolja. Betlen szerint hangsúlyo­sabban kellene a náci terror nem zsidó áldozatairól is szólni. Például „be kell iktatni, hogy 1944 áprilisában, a Ma­gyarországról Auschwitzba érkező első szállítmányban voltak a nagykanizsai internálótábor foglyai, kommunisták, szociáldemokraták és más náciellenes személyek”. Ezeket a lektori vélemé­nyeket is figyelembe véve, a minisztéri­um elvi és konkrét módosításokkal jó­váhagyta a kiállítás forgatókönyvét.

Az 1965 tavaszán megnyitott kiállítás mintegy 120 tablót tartalmazott. Az első öt tabló a fehérterrort és Horthy hatalom­ra jutásának körülményeit mutatta be. A következő tizenkilenc tablóval eljutottak egészen Magyarország 1941-es háború­ba lépéséig. Ezután huszonhárom tablón elhelyezett fényképek demonstrálták a háborús eseményeket és a magyarorszá­gi antifasiszta jellegű történéseket – ez utóbbiban még Thomas Mann budapesti látogatását is megemlítették, dokumen­tálták. Ebből a huszonhárom tablóból haton tesznek említést a zsidótörvé­nyekről, a munkaszolgálatról is.

A negyvennyolcadik tablón láthatók az 1944. március 19-én bevonuló német csapatok. Megjelennek az első képek a sárga csillagot viselő zsidókról, és az első vidéki gettókról, majd összesen tíz (!) tablón láthatók az auschwitzi képek, majd megint tablók a különböző kon­centrációs táborokban raboskodott ne­vezetesebb kommunista rabokról, a tá­borokban létrehozott antifasiszta el­lenállási mozgalmakról. Ezek után me­gint a magyarországi képeket tartalma­zó tablók következnek: a védett házak­ról, a nyilasokról, a budapesti gettó halottairól, és végül a háborús bűnösök budapesti felelősségre vonásáról a nép­bírósági tárgyalásokon, kivégzésükről, s az utolsó tablókon a magyar szocializ­mus dicsőítéséről.

Összegezve tehát a számszerű adato­kat: az auschwitzi kiállításon szereplő mintegy 120 tablóból mindössze tíz mutatja be az auschwitzi történéseket. Holott a Jákob Lili által még 1945-ben megtalált ún. Auschwitz-album mint­egy 230 fényképéből néhány már szere­pelt az 1965-ös magyar Auschwitz-ki- állításon, tehát nyilvánvalóan többet is be lehetett volna mutatni.

(Mint közismert, ez a kb. 230 felvétel onnan kezdve dokumentálta az esemé­nyeket, hogy az Auschwitzba érkezett szerelvényekből kihajtották az utazás során életben maradiakat. A fényképek készítői nyomon követték a magukkal vitt csomagok elvételét, a szelektálást, a hajlevágást, a csíkos ruhába öltözési, az elvonulást a barakkokba – csak épp a kiszelektáltak gázkamrákba terelését, és a gázkamrákat nem mutatták. Ennek a stádiumnak a fényképhiányára is hi­vatkoznak a „nevesebb” holokauszttagadók, amikor a gázkamrás tömeggyil­kosságot próbálják kétségbe vonni.)

Érdekes módon a kiállításon szereplő képzőművészeti alkotások tematikája jóval reálisabb eloszlást mutat. A fe­hérterror szörnyűségeit az igen neves, ekkoriban emigrációban élő Bíró Mi­hály és Vértes Marcell alkotásai mutat­ták be. A Horthy korszak munkásnyo­morának és munkásmozgalmának áb­rázolásához a kiállítás rendezői Derkovits Gyula néhány képét használták fel. Művészileg nyilván nem ilyen magas szinten, de az összes grafikát figyelem­be véve számszerűleg arányos menny­iségben szerepeltek az 1965-ös Auschwitz-kiállításon az egykori foglyok kö­zül Háy Károly László és dr. Holló László alkotásai.

AZ 1979-ES KIÁLLÍTÁS

Az 1970-es évek végére az 1965-ös ki­állítás annyira elhasználódott, elavult, hogy szükségessé vált annak teljes fel­újítása. Az új kiállítási tématerv készítői azonban felújítás címén valójában telje­sen új kiállítás létrehozását javasolják, „mert tapasztalataink szerint a kiállítás koncepcionális átalakítása is szüksé­gessé vált… A jelenlegi állandó kiállí­tás fényképekkel és egyéb dokumentu­mokkal részletesen ismerteti a magyar történelem 1919-1944 közötti szakaszát. .. A sok, viszonylag kisméretű tör­téneti fotó és dokumentum, amelyek nagy része nincs közvetlen kapcsolat­ban a témával, tapasztalataink szerint a túlnyomórészt külföldiekből álló láto­gatóközönséget kevéssé érdekli. ”

Ennek megfelelően az 1979-es kiállí­tás előterjesztői igyekeztek a tematikát szűkíteni. Azt azonban mindenképpen szükségesnek tartották hangsúlyozni, hogy Magyarországon a deportálások túlnyomó többségét a magyar csendőrség hajtotta végre. Kiemelték, hogy minden négy deportált zsidóból három elpusztult.

Az 1979-es kiállítás tematikájának megváltozásában jelentősen közreját­szott az a körülmény is, hogy a nemzet­közi, és ennek következtében részben a hazai viszonyok is megváltoztak. Ma­gyarországon kezdtek megjelenni a va­lódi irodalmi értéket képviselő, holokauszttémájú szépirodalmi kötetek (Em­ber Mária: Hajtűkanyar, 1974; Gyer­tyán Ervin: Szemüveg a porban, 1975; s az alapműnek tekinthető tanulmány, Száraz György: Egy előítélet nyomá­ban, 1976).

Mintegy az előző, 1965-ös kiállítás és a már idézett lengyel (vagy általában szocialista) álláspont – nem is nagyon rejtett – bírálataként az új kiállítás középpontjába akarták helyezni azt a számszerű adatot, hogy a Magyarországról deportáltak 98 százaléka és az Auschwitz-Birkenauba hurcolt összes magyarországi deportált 99 százaléka zsidó volt.

A kiállítás felelőse a Magyar Munkásmozgalmi Múzeum volt. Ennek tudományos tanácsa 1979. május elején megvitatta az új kiállítás koncepcióját és – néhány kérdésben apróbb módosításokat javasolva – elfogadásra ajánlotta azt. Állásfoglalásukban javasolták a cigányok üldözésének bemutatását is, amit azonban anyaghiány miatt nem tudtak megvalósítani.

Ekkorra már valamennyire változott a magyar párttörténet szemlélete is. Ré­gebben a magyar munkásmozgalom történetének egyik alaptétele volt, hogy a jobboldali szociáldemokrata Peyer Károly elárulta a magyar munkásokat, amikor 1921-ben megkötötte Bethlen István miniszterelnökkel az ún. Bethlen-Peyer paktumot. A tudományos ta­nács ülésén hozzászólók döntő többsé­ge támogatta azt a javaslatot, hogy a kü­lönböző német koncentrációs táborok foglyai között ne csak a kommunistákat említsék meg. Így került a tablóra Peyer Károly fényképe és neve is.

A jegyzőkönyv más részei viszont azt bizonyítják, hogy a szocialista országok szemléletében Auschwitz továbbra sem a zsidóság tragédiájának színtere volt, hanem antifasiszta szimbólum. Ezt mu­tatja a jegyzőkönyv azon része, amely a lengyel álláspontot rögzíti. Itt egyetlen szóval sem említették a magyar zsidó­ságot, csak azt mondták, hogy „fontos­nak tartják, hogy az auschwitzi magyar kiállításon ne csak a fasizmus áldozata­it mutassuk be, hanem az ellenállási mozgalmat is. Javasolják a magyar­-lengyel kapcsolat, a mintegy

140 000 Magyarországra menekült lengyel sor­sának bemutatását. ”

Az 1979-ben létrehozott magyar ki­állítás tablóit végül is az alábbi fő te­matikai fejezetekbe csoportosították: Alapozás (fehérterror); A minta (ter­ror Németországban); A kezdet (zsidótörvények); Az első tömeggyilkos­ságok és deportálás (Újvidék és Galícia); Mozgó vesztőhely (muszosok); Deportálóvagon; Német megszállás; Kiközösítve (sárga csillag stb.); Elkü­lönítve (vidéki és budapesti gettó); Az elhagyott lakás; Vonaton a halálba (deportálás); A halálgyár (Ausch­witzi; Tömeggyilkosok uralma Buda­pesten; Emlékezzünk; Emberek az embertelenségben.

A kiállítás tablóin nemcsak fényké­pek voltak, hanem igen jó, figyelemfel­keltő, fontos számszerű adatok is. Né­hány példa ezek közül:

A népsűrűség Budapesten 7250 fő/négyzetkilométer, ugyanez a buda­pesti gettóban: 200 000.

A kápolnásnyéki rabbi, dr. Fisch Henrik 40 tagú családjából hatan ma­radtak életben, a családtagokat fényké­peken lehetett látni. (Érdekesség: az egyik életben maradtat néhány évvel később az ÁVH pincéjében vallatják, ütik-verik több hónapon keresztül, ami­kor 1953-ban a tervezett magyarországi cionista perhez „válogatják” a leendő bűnösöket. Erről persze nem szólt a képaláírás.)

A budapesti zsidóság emberveszte­sége a nyilasuralom négy hónapja alatt: 98 000 fő.

A magyarországi zsidóüldözés mérlege: minden három magyarországi zsidóból kettő elpusztult.

*

Mindkét kiállítás igyekezett Auschwitzot a kor történelmébe illesztve be­mutatni. Ez azonban az 1965-ös kiállí­táson igen jelentős, tulajdonképpen el­fogadhatatlan aránytévesztéshez vezetett. Így az Auschwitzhoz vezető utat lé­nyegesen nagyobb terjedelemben mu­tatták be, mint magát a tényleges ausch­witzi tragédiát. A kiállítás alkotói nem vették észre, hogy nem az Auschwitz­ban rendezett kiállítás feladata bemutat­ni a Horthy-rendszer létrejöttének körülményeit. Auschwitz pedig sem a kommunisták üldözésének, sem az antifasizmus, vagy az illegális munkásmoz­galmak hősi harcának megjelenítésére nem alkalmas.

A Közép-európai Egyetem Nyílt Tár­sadalom Intézetének Centrális Galériá­jában április 23-án megnyílt kiállítás a fentieket próbálja bemutatni, amikor az eddigi két magyar Auschwitz-kiállítást rekonstruálja.

Holtzer Lóránt

Címkék:2004-06

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás

„Minden megvalósult, amit elképzeltünk” – Rajk Lászlóval, az új auschwitzi magyar pavilon tervezőjével beszélget Kovács Gábor.

„Minden megvalósult, amit elképzeltünk” Rajk Lászlóval, az új auschwitzi magyar pavilon tervezőjével beszélget Kovács Gábor Miért döntöttek úgy, hogy új...

Holokauszt konferencia a 60. évfordulón

Holokausztkonferencia a 60. évfordulón Antiszemitizmus és mentőakciók, zsidótörvények és azok átültetése a bírói gyakorlatba, az Olaszországban tartózkodó magyar zsi­dók deportálása...

Close