Szombat előfizetés 2017

Az antiszemitizmus és a tudomány

Írta: Buda Béla - Rovat: Archívum, Esszé

Schiller-Szombat_banner-02_700x100px_Corsa_20160223

Ajánlhat-e valamit a tudomány az antiszemitizmus ellen? Alapvetően újat, az eddiginél sokkal jobbat nem. De azért a tudományos megközelítés és a tudományos tapasztalat segíthet e kérdés elemzésében, és az elméleti tisztázásnak gyakorlati haszna is lehet.

Előítélet

A tudományban mindig fontos a fogalmak meghatározása. Ezt célszerű elvégezni az antiszemitizmussal kapcsolatosan is. Ez a látszólag egyszerű és világos fogalom nagyon is összetett, sokféle jelenséget foglal magába. Zsidóellenességnek, zsidógyűlöletnek fordíthatjuk az ide­gen kifejezést. Főleg a negatív indulatot: a gyűlöletet, haragot, utálkozást, valamint az ebből eredő ártó szándékot szokták a szó jelentéséből kiemelni. De e fogalommal fejezik ki azt a beállítódást, vélekedést is, amely szerint a zsidók rossz tulajdonságokkal bírnak, értéktelenek, veszélyesek. Az ilyen attitűdöket, vélelmeket előítéleteknek nevezik. Ilyen előítéletek mindenféle nemzetiséggel, kisebbséggel szemben megnyilvánulhatnak, és ezek nyomán emberek diszkriminációban, hátrányos megkülönböztetésben részesülnek.

A zsidókkal kapcsolatos előítéletes viszonyulásnak külön jelentőséget ad az a tény, hogy ez szinte két évezredes hagyomány az európai kultúrában. Az antiszemitizmus fennmaradt az európai civilizáció és demokratizáció nagymértékű fejlődése ellenére is, és az ártó szándék, a gyűlölködő indulat nagyon sokszor csapott át embertelen cselekvésbe, amitől a zsidóság a történelem során rengeteget szenvedett. A hitleri Németországban pedig ez a zsidógyűlölet a holocausthoz vezetett, amely nemcsak a zsidóságot pusztította és gyötörte meg, hanem az egész művelt emberiség szégyenének, a civilizáció csődjének is tekinthető.

A legveszedelmesebb a cselekvő antiszemitizmus. Ez szociológiai jelenség, és ellene politikai szinten és eszközökkel kell harcolni. Törvények, alkotmányos jogbiztosítékok, rendészeti fellépés kell, ha bármilyen politikai szervezetben vagy csoportban antiszemita program vagy ilyenre vonatkozó felhívás jelenik meg. Működniük kell olyan hatóságoknak és politikai erőknek, amelyek az ilyenfajta veszélyeket idejekorán jelzik, és amelyek megkezdik ezek visszaszorítását. Maguk a zsidó szervezetek is sokat tehetnek, elláthatják az „őrzők” feladatát.

De mégsem ide kell összpontosítani az erőket, hanem a zsidókkal szembeni ellenszenvre vagy gyűlöletre, magára a megkülönböztető előítéletre, tehát a lélektani, emberközi síkra. A lelkekben élő kártékony indulat ritkán okoz bajt, a közvetlen kapcsolat humanizálja az előítéleteket. Erre az üldöztetések korában is nagyon sok példa volt: minden országban zsidók tízezrei köszönhetik életüket, megmenekülésüket környezetüknek, gyakran olyan embereknek, akik nem is voltak mentesek antiszemita elvektől.

Igaz, rengetegen azért pusztultak el, mert feljelentették őket, de ez sajnos nem specifikus jelenség. Így volt ez történelmünkben nemcsak 1944-ben, hanem 1949-1950-ben és 1956-ban is. Ehhez nem kell előítélet, fajgyűlölet.

Azt is tudjuk, hogy pogrom mindig csak ott volt, ahol helyi politikai erők előbb kitartóan uszítottak, ahol a gyűlölködést szították, szervezték. Ha csak Heine szép történetére, a bacherachi rabbi meséjére gondolunk, vagy a tiszaeszlári vérvádra, ahogyan az Eötvös Károly vagy Krúdy Gyula leírásából elénk tárul, ezt könnyen beláthatjuk. Szinte azt is mondhatjuk, hogy csakis a politikai antiszemitizmusra, a közéleti megkülönböztetésre érdemes erőket összpontosítani, itt kell a határokat világosan meghúzni.

A Német Szövetségi Köztársaság példája mutatja, hogy a cselekvő antiszemitizmust vissza lehet szorítani még olyan közegben is, ahol az előítéletek igencsak elevenek voltak. Tudjuk, hogy Németország nyugati része viszonylag elnéző volt a fasiszta rendszer aktív résztvevőivel szemben, befogadta őket, így minden bizonnyal antiszemita lelki töltetben ott sem volt hiány. Mégis nagyon kevés volt az antiszemita megnyilvánulás, valószínűleg azért is, mert azonnal eljárást indítottak, határozottan bírálták a politikai uszítókat.

Nyíltan beszéljünk

Az eredményes politikai fellépésnek feltétele a zsidókérdés nyílt kezelése. Teret kell adni a zsidó szervezeteknek a politikai életben, és lehetővé kell tenni, hogy az antiszemita törekvéseket észleljék és jelezzék. Ahol ez nem történik meg, ott hiába vannak alapjában jó törvények az antiszemitizmus ellen, az ártó törekvések megjelennek a po­litika síkján, hiszen mindenütt óriási a kísértés, hogy a belső feszültségeket a rég bevált módon a zsidóságon és más kisebbségeken próbálják levezetni.

Ezért is örvendetes, hogy Magyarországon többféle zsidó szervezet működik, és egyre határozottabb politikai arculatot öltenek. Nem baj, sőt inkább jó, ha egymással vitáznak, és még inkább fontos, hogy az antiszemita megnyilvánulások ellen szót emelnek és a politikát mozgósítani igyekeznek.

Az egykori szocialista országokban súlyos hiba volt az antiszemitizmussal kapcsolatos kommunikációs tilalom. Része volt ez annak a hibás politikai felfogásnak, hogy amiről nem beszélünk, az nincs is. Sajnos ma már látjuk, hogy az annál inkább van! A kommunikációs tabu Magyarországon is az előítéleteket erősítette, hiszen fenntartotta a titok, az idegenség légkörét. Csak gyanítani lehetett, hogy valaki zsidó, ha erről valaki beszélt, akkor az „zsidózott”. A légkör tehát nem kedvezett az előítéletek eloszlatásának. A zsidóság nem tud elrejtőzni, hiszen éppen attól sajátos, hogy gazdag kultúráját, dinamikus és élet közeli vallásosságát és kidolgozott hagyományrendszerét őrzi, és ez identitásának alapja. Mindenütt, ahol zsidók éltek és élnek, gazdagították az adott kultúrát, és sokat tettek az illető ország érdekében.

De mégis mások, sajátosak; ha a zsidóság sajátosságairól nem beszélünk, csak a titokzatosság érzése fokozódik, s ez táptalaja lehet a zsidósággal szembeni ellenszenvnek. A titkolózásnak meg kell tehát szűnnie. A politikában és a mindennapi életben is vállalni kell a zsidóságot, és beszélni kell róla még akkor is, ha a kommunikációban esetleg rossz emlékeket ébresztő kifejezések jelennek meg. Az antiszemita előítéletek ellen nincs jobb eszköz, mint a szoros kapcsolat zsidó és nem zsidó csoportok, családok és emberek között, és mint a zsidó mentalitás és kultúra valósághű ábrázolása a tömegkommunikációban, a művészetben. Anna Frank naplójánál, a zsidó írók műveinél, az amerikai zsidó sors irodalmi és filmművészeti ábrázolásánál (Singer, Bellow, Roth, Woody Allen stb.) nincs jobb eszköz, hogy ez a sajátos emberi közeg, amit a zsidóság jelent, érthető és rokonszenves legyen. Ha vannak zsidó szervezetek, ha van zsidó irodalom, és ha a problémáról lehet beszélni, akkor ismerhető meg igazán a zsidóság értéke, pozitív társadalmi jelentősége.

A nyílt kommunikáció talán az egyetlen módszer a lelkekben élő előítéletek és negatív érzések feloldására. Más módszerek – sajnos – nem váltak be. Az amerikaiaknak is rá kellett jönniük, hogy hiába kötelezik a német lakosságot a koncentrációs táborokról való filmek megtekintésére, az attitűdök nem változnak, a legtöbben elhárítják maguktól az élményt. Ugyanez történik más, az antiszemitizmus elleni propaganda céljára szánt filmmel, televíziós anyaggal. Az érintettek­ben sebek szakadnak csak fel, feléled a félelem, akikre viszont hatni kellene ezekkel a módszerekkel, azok vagy elkerülik, vagy elhárítják, elfojtják az élményt.

Túlzott érzékenység

Mindezzel kapcsolatban felvethető: szükséges és helyes-e, hogy minden – kiváltképpen zsidó – intézmény vagy szervezet felemelje a szavát a politikai antiszemitizmus megnyilvánulásaival szemben? Igen, de vigyázni kell rá, hogy csak akkor kiáltsanak farkast, ha az valóban közeleg. A sokat szenvedett zsidóság érthető reakciója ugyanis, hogy nagyon érzékeny, és gyakran ott is antiszemitizmust vél, ahol az egyáltalán nincs. A hazai közelmúlt ennek sok példáját adja.

Nem célszerű tehát antiszemitizmust belemagyarázni olyan politikai nyilatkozatokba, amelyekben ilyen nincs (még ha feltételezhetjük is, hogy a politikus ilyenre mit gondolt), és egy-egy politikai közszereplő leváltása vagy áthelyezése sem értelmezendő mindjárt antiszemitizmusnak. Nemcsak a valóban szükséges későbbi fellépés élét, erejét veszítjük el ezzel, hanem paradox módon az antiszemita attitűdökét erősítjük, az önmagát beteljesítő prófécia törvényszerűsége szerint.

Tudjuk, hogy a politikai és a köznapi nyilvánosságban sokféle érzékenységgel kell megküzdeni; könnyű itt hibázni, tévedni, de – tudományos szempontból ez egyértelmű – nincs más út arra, hogy az emberiség megszabaduljon az antiszemitizmus káros és kóros hagyományától. Talán szabad már óvatosan reménykednünk abban, hogy az események a valódi megoldás irányába hatnak: a zsidóságot emberi lényegében ismeri meg környezete, és a zsidóság maga is megértőbb lehet a másság, a különös, az asszimiláció révén sajátosan kontrasztossá vált másfajta kultúra elfogadásának nehézségeivel.

 

Címkék:1991-04

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás

„Ez számomra lelkiismereti probléma”

Meditáció másságról és megértésről Szentágothai János professzorral Pár héttel a Keresztény-Zsidó Társaság megalakulása után került sor erre a beszélgetésre Szentágothai...

Izrael nemzeti ünnepe

IZRAEL NEMZETI ÜNNEPE egyúttal a zsidóság ünnepe is, a vallásos, a nemzeti érzésű és az asszimiláns zsidóké egyaránt. Úgy érzem,...

Close