Szombat előfizetés 2017

„Az állam ne egy ponton tartsa a kapcsolatot a zsidósággal”

Írta: Gadó János - Rovat: Archívum

Schiller-Szombat_banner-02_700x100px_Corsa_20160223

Az állam ne egy ponton tartsa a kapcsolatot a zsidósággal”

Interjú Olti Ferenccel

Olti Ferenc, az Inter Európa Bank ügyvezető igazgatója, a Veszprémi egyetem informati­kai rektorhelyettese, 2003-ig a Mazsihisz alelnöke, azóta jó kapcsolatokkal, befolyással rendelkező „független zsidó közéleti személyiség”.

Milyen családi háttér moti­válta, hogy a zsidó közéleti ügyekben aktív részt vállaljon?

Balatonfüreden születtem a háború után. Szüleim mindketten holokauszt-túlélők voltak, akik egész családjukat elveszítették. Auschwitzból illetve Mauthausenből visszatérve házasodtak össze. Testvé­rem és én voltunk a két zsidó gyerek Füreden a háború után. A zsidóság de­terminálta az életünket, a hagyományo­kat szinte az anyatejjel szívtuk magunk­ba, de a Talmudból sokat nem tanultam a bár micvóra való felkészülésen kívül.

Egyedüli zsidó gyerekként mi­lyen volt viszonya a kortársaival?

Rendkívül boldog gyerekkorom volt. Soha semmilyen negatív tapaszta­lat nem élt a zsidósággal kapcsolatban.

És arról hallott, hogy mi történt pár évvel korábban a füredi zsidó­sággal?

Egyetlen szót sem. A szüleim teljes némaságba burkolóztak. Sokszor hal­lottam azóta, hogy sokaknak ez volt a természetes reakciója.

És a kortársai sem szóltak sem­mit ezzel kapcsolatban?

Nem. Néhány foszlány azért elju­tott hozzám: például apám előző házas­ságából származó lányának fényképe kinn volt a nappaliban, és alá volt írva, hogy „Auschwitz 1944”. Annyit tud­tam, hogy meghalt, de semmi többet. Nem beszéltek róla soha, én nem kér­deztem, az iskolában nem tanultunk erről, a hátam mögött nem súgtak össze – én gyakorlatilag felnőttként szembe­sültem a holokauszttal.

Mondhatjuk tehát, hogy Füreden a háború után teljes amnézia volt 1944-gyel kapcsolatban?

– Teljes mértékben – felém legalább­is. Néha hallottam ugyan elejtett meg­jegyzéseket – ez és ez a család rendes volt, mert visszaadta a holmikat -, de nem értettem ki, mit adott vissza, nem törődtem vele, úgy éreztem, ez a felnőt­tek ügye. Engem a korcsolyázás érde­kelt, meg az, hogy hányast kapok szám­tanból. Mai eszemmel nézve persze mindez döbbenetes.

Ugorjunk a mába. Három évvel ezelőtt – Mazsihisz-alelnökként – a közgyűlésen frontális támadást inté­zett az ügyvezető igazgató ellen, ami­nek következtében igen gyorsan ki- pörgött minden vezető beosztásából. Pár hónappal ezelőtt Heisler András elnöknek volt része hasonló élmé­nyekben: négy nappal azután, hogy lemondásra szólította fel az ügyve­zető igazgatót, őt mondatták le egy sebtiben összehívott közgyűlésen.

– Heisler András és köztem egy tech­nikai jellegű hasonlóság van csupán: amit meg akartunk valósítani, annak Zoltai Gusztáv ügyvezető igazgató az egyik akadálya. De ezen kívül az elkép­zeléseinkben semmi közös nincs: Heis­ler András koncepciója, ahogy én látom az, hogy a struktúra alapjában jó, csak a működését kell egy kicsit nyitottabbá, átláthatóbbá tenni. És még ehhez a cse­kély változtatáshoz sem tudott belső szövetségeseket találni. Az én koncepcióm ennél tovább ment: úgy gondol­tam, ha a magyar zsidóságról beszé­lünk, akkor ne csak azzal a párszáz vagy egy-két ezer emberrel foglalkoz­zunk, aki a neológ zsinagógákba jár, ne csak ennek a közönségnek legyünk szolgáltató személyzete. A magyar zsi­dóságnak juttatott évi – becslésem sze­rint – ötmilliárd forint ne csak ennek a szűk rétegnek az érdekeit szolgálja, ha­nem sokkal szélesebb közönségét. Ve­gyük számba, mekkora és hogyan réte­gezett a magyar zsidóság, rétegenként mit szeretnénk elérni tíz-tizenöt éven belül, ehhez képest fogalmazzuk meg a mai és a holnapi feladatokat konzek­vensen és ehhez pénzt is rendeljünk. Az én konfliktusaim ebből adódtak.

Itt van a Heisler András által elindított zsidó fórum, ami épp ezt az együttgondolkodást szolgálná.

Igen tudom, engem is felkértek az egyik szekció moderátorának. Miután elmondtam a szekcióval kapcsolatos el­képzeléseimet, azt mondták, akkor in­kább a Holocaust oktatásáról tartsak szekciót. Ezen a fórumon tehát alapvető stratégiai kérdéseket nem fogunk tudni megbeszélni.

Heisler András lemondatása után nem kereste vele a kapcsola­tot, hogy – mint hasonló gondokkal szembesülő reformerek – együtt be­széljék meg az ügyeket?

Ha összefutunk, néha szoktunk be­szélgetni, ráadásul barátságosan, de na­gyon mások az elképzeléseink.

Ön most semmilyen tisztséget nem tölt be a Mazsihisznél, viszont – ha jól tudom – az EMIH-nél* vállalt tanácsadói feladatot.

– Az én koncepcióm az, hogy virágoz­zék száz virág, és mindenkinek segítek, aki ebbe a felfogásba beleillik. Ugyan­ilyen jó viszonyt ápolok a reformzsidók­kal, a Lauder iskolában működő kis kö­zösséggel, a Haver alapítvánnyal és akármelyik civil szerveződéssel. Nekem az EMIH-hel nincs kitüntetett viszo­nyom – nem arról van szó, hogy segítek egy másik várat építeni. Az én magyar- országi zsidó jövőképem az, hogy minél szélesebb tömegeket vonjunk be a zsidó közéletbe. És természetesen mindenkit olyan módon kell megszólítani, ami hoz­zá közel áll. Ebből következik, hogy a zsidóság rendelkezésére álló erőforráso­kat a különböző célok érdekében mű­ködők között el kell osztani, nem pedig monopolizálni. Mivel pedig ezeknek az erőforrásoknak jelentős része állami ere­detű, nagyon sok tennivalónk van az ál­lam felé is. Az állam úgy kezeli a zsidó­ságot, mint homogén egységet, mert ne­ki ez kényelmes. Azt hiszi, hogy az egyetlen szervezet, amivel kapcsolatban van – a Mazsihisz – reprezentálja illetve harmonizálja a különböző zsidó érdeke­ket. Ez pedig nincs így. Például annak idején sok más mellett javasoltam, hogy egységes rabbikar helyett különböző irányzatoknak megfelelő, autonóm rab­bikarok működjenek. Ez fontos lépés lett volna egy valódi ernyőszervezet létreho­zása felé. Ugyancsak megvalósíthatatlannak bizonyult a Mazsihiszen belüli Közéleti Tagozat elképzelés. A Mazsi­hisz nem tudja, és nem akarja a külön­böző zsidó érdekeket belül ütköztetni és harmonizálni. Mivel erre nincs le­hetőség, az államot kell befolyásolni, hogy ne egy ponton tartsa a kapcsolatot a zsidósággal. így tehát azt a nem kevés pénzt, amit a zsidóságnak juttat, (és ami­nél lényegesen több is jár a zsidóság­nak), az államnak kellene másként elosz­tani, ha már mi nem tudjuk ezt ésszerű­en, a mai megváltozott viszonyoknak megfelelően megtenni.

Tett is már lépéseket annak ér­dekében, hogy a Mazsihisz pénzfel­vevő monopóliuma megszűnjék?

Természetesen teszek sokféle lé­pést Nem az EMIH, nem a reformzsi­dók, vagy egyes kitüntetett szervezetek, hanem az egész zsidóság érdekében.

És meddig sikerült eljutnia? A Mazsihisz ma is a zsidóság egyedüli politikai reprezentánsa.

Igen, ez azonban durva visszaélés a lehetőségekkel. Én úgy látom, ennek a monopóliumnak a lebontása állami fel­adat, méghozzá olyan méretű, mint ami­lyennek annak idején Eötvös nekiru­gaszkodott. Ami a zsidóság képvi­selőivel való tárgyalást illeti, a mai ma­gyar állam e tekintetben akaratlanul is Eichmann és Rákosi utódja. Eichmann volt az első – a mindenképpen jó szándé­kú Eötvös sikertelen próbálkozása óta -, aki a zsidókra, a Zsidó Tanács formájá­ban, ráerőltette az egypontos képvisele­tet. Ezt a hagyományt vitte tovább Ráko­si, aki a felszabadulást követő különvá­lás után a neológ status quo és ortodox irányzatokat erővel összekényszerítette. És ez ma is így él tovább, holott történt egy rendszerváltás. Liberális demokráciában élünk, miközben a zsidósággal kap­csolatos állami viselkedés semmit sem változott. Úgy tekintenek bennünket, mint a katolikus egyházat, ami történel­mileg teljesen hierarchikus szervezet- ám a diaszpóra zsidósága nem ilyen.

Egyetlen emberként aligha tud­hat e téren áttörést elérni. A járható út az alternatív zsidó szervezetek közti együttműködés, fórum kialakí­tása lenne. Ez ügyben próbál lépése­ket tenni?

Ez tyúk-tojás probléma. Ahhoz, hogy az államnak legyen alternatív kommunikációs partnere a zsidó közös­ségben, létre kell valamit hozni, ehhez pénz kell és rengeteg energia. Én a saját életminőségemet nem vagyok hajlandó ismét lerontani azzal, hogy napi nyolc­tíz órát dolgozom ez ügyben. A másik lehetőség az. hogy az állam magára vál­lalja ezt a feladatot, ha a zsidóságnak jót akar tenni.

Demokratikus állam nem szólhat bele a zsidóság belügyeibe.

Már azzal durván beleszól, hogy egy ponton tartja a zsidósággal a kap­csolatot a nélkül, hogy feltételeket tá­masztana. Ez ellentétes a zsidóság és az állam érdekeivel, bár az államnak két­ségkívül kényelmes. Egyébként nem kéne semmi mást tenni, mint minden törvényszövegben, ahol a zsidó képvi­seletet illetően a Mazsihisz szó szere­pel, azt „zsidó egyházak és szervezetek”-re változtatni. Ilyen dedikált törvé­nyi hely nagyon kevés van.

E viszony megváltoztatását csak a zsidóság kezdeményezheti.

Ugyan miért? Az állam kezdemé­nyezte az összes korábban kialakult, elavult és indokolatlan monopólium egyoldalú és bizony sokszor fájdalmas megszüntetését – ezt nevezzük ma rendszerváltásnak. Mondjak példákat? Pártrendszer, Matáv stb. Ezekben az esetekben nem az aktuális monopólium tulajdonosát kérdezték meg, hanem a nagyobb közösség érdekét tartották szem előtt, és a változtatást keményen végrehajtották. Ebből a zsidó közösségi érdek valahogy kimaradt.

A gazdasági monopólium és a vallási képviselet monopóliuma nem ugyanaz.

Azt csak az állam hiszi, hogy ilyen monopóliumnak helye van. Én ezt a hi­edelmet próbálom oszlatni rábeszélés­sel, meggyőzéssel. Elég sokan értik már ezt az állami hierarchiában. Ön azt mondja, a miniszterelnöknek nem kell olyan dolgokkal foglalkozni, amire nem kötelezi törvény. Szerintem viszont épp ezekkel kell foglalkoznia, hogy aztán majd készüljön róluk törvény.

– Tehát ön az államtól várja, hogy demokratikus viszonyokat teremt­sen a zsidó közösségben.

– Az államtól is. Mindaddig, amíg az állam ezt a monopóliumot fenntartja, a Mazsihisz, rendes monopóliumhoz illően a neki juttatott pénz töredékével minden önálló kezdeményezést megvá­sárol vagy ellenségnek nyilvánít, s így ezek létezése is kérdésessé válik.

Még Mazsihisz-alelnök koromban ki­harcoltam például egy alapítványt, ami a hitközségen kívüli zsidó szervezeteket támogatná. Ám az alapítvány rendelke­zésére bocsátott összeget évről évre csökkentették, majd belecsempészték a hitközségi intézményeket és személye­ket is, holott az alapítvány valódi célja épp a hitközségen kívüli kezdeményezé­sek támogatása volt. Zoltai Gusztáv per­sze minderre azt mondja, hogy nem igaz, hisz a hitközség sok mindent ad a Mazsikének, a Bálint háznak stb. Csakhogy mindez az ő személyes döntésétől függ. A zsidó szervezetek képviselői nem ül­nek ott az asztalnál, amikor a pénzt oszt­ják, és ha nem jól viselkednek, akkor megnézhetik a támogatásukat. Mindezt abból az örökségből, ami mindnyájunkat illet! Ez anakronisztikus: ilyen rendszer csak diktatórikus államok környezetében működik. Vegyünk egy példát. Szinte minden budapesti zsinagógában problé­mák vannak a napi minjennel – így néha még a Dohány utcában is. Megjelenik egy új szervezet, amely nem a Mazsihisz tagságát célozza meg, építeni akar egy közösséget. Működő zsinagógát akar lét­rehozni a Rumbach utcai régi zsinagógá­ból, és hajlandó ezért anyagi áldozatot hozni. A Mazsihisz pedig minden erejé­vel azon van, hogy ezt megakadályozza. A Mazsihisz megszerzi az épületet, csi­nál belőle valamit, zsinagógát biztosan nem – vagy ha igen, az csak látszat lesz, hiszen a Dohány utca közönségét lehet­ne csak kettéosztani, hogy ide is járjanak páran. Egy zsidó felekezet tehát – mono­póliumának fenntartása érdekében – mindent megtesz azért, nehogy egy régi zsinagóga valóban zsinagógaként mű­ködjék. Ez mégiscsak szörnyű! És az ál­lam ehhez asszisztál – akkor is, ha nem tud róla. Az állami döntéshozók azt hi­szik, a zsidóság úgy működik, mint a pá­paság. És ha ezeket a dolgokat elmagya­rázom, elkerekedett szemekkel néznek.

Nem gondolt arra, hogy a hitköz­ségen kívül kellene zsidó fundraising tevékenységet folytatni?

De igen. A hozzám fordulók számá­ra igyekszem is valamennyi magánado­mányt szerezni, de ennél sokkal nagyobb volumenű kezdeményezésre lenne szük­ség. Évi 30-40 millió forintot kéne szán­ni arra, hogy ez a dolog elinduljon.

Ön van abban a helyzetben, hogy ezt elindítsa.

Igen, de amint mondtam, nekem van családom, három gyerekem, egy szak­mám, néhány támogatott ügyem és napi huszonnégy órám. Ezzel a teljesítőképes­ségem kimerült. És a képhez az is hozzá­tartozik, hogy – „hála” a hitközségnek – a magyar zsidó közélet morálja olyan, hogy – a sárdobáláson kívül – nem sok köszönetét várhatunk a munkánkért. Az utóbbi öt évben kipörgött innen a legtöbb jó szándékú, felkészült önkéntes.

Miért nem próbál ezekkel az em­berekkel valamilyen együttműkö­dést kialakítani?

Tudunk egymásról, ismerjük egy­más telefonszámát.

És miért nem lépnek a nyilvános­ság elé valamilyen kezdeményezés­sel?

Azért, mert ehhez nem napi két-három, hanem nyolc-tíz órát kellene zsidó ügyekkel töltenem.

Gadó János

*Egységes Magyarországi Izraelita Hitköz­ség. 2004-ben bejegyzett felekezet, vallási vezetője Köves Slomó lubavicsi rabbi.

Címkék:2005-11

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás

Az identitás

Az identitás Pszichológiai értelemben vett identitásunk egész életünk során alakul, változik, fejlődik, alakulásának legfontosabb állomása azonban általában a ser­dülőkor. A...

Te miért hordod?

Te miért hordod? Ezt a kérdést tettem fel olyan fiataloknak - és kevésbé fiataloknak -, akik vala­milyen zsidó jelképet viselnek...

Close