Az a botrány, hogy nincs botrány

Az a botrány, hogy nincs botrány

Avagy: mitől kell félnünk?

Seres László a Haider-jelenségről és visszhangjáról írt cikkében (Az akarat diadala – Avagy: féljünk-e Haidertól, Szombat, 2000/3. sz.) utal a Haider- párthoz közel álló Andreas Mölzer ál­tal kiadott Zur Zeit magazin egyik anti­szemita, vérvádas cikkére, zárójelben jegyezve meg, hogy affélét idehaza rendszeresen közöl a Magyar Demokra­ta, anélkül, hogy botrány tárgya lenne.

Nem Seressel szemben, csak puszta tényként állapítom meg, hogy a vérvá­dat igaznak hirdető és propagáló köny­vek, cikkek megjelenése a rendszervál­tás Magyarországán az utóbbi években valóban minden jogi, hatósági korláto­zás nélkül tart. Ez botrányos. Akkor is az, ha megjelenésüket nem követi a közvélemény felháborodásának a viha­ra. Azért botrányos, mert ellentétes a civilizált világ normáival, tételes nem­zetközi konvenciókat és magyar törvé­nyeket sért. Vagyis botrányos abban az értelemben, mint például kiskorú leánykák megerőszakolása, még ha az nem kerül is nyilvánosságra. A „botrá­nyos” megjelölés itt egyet jelent a „felháborító”, a „gyalázatos”, a „tűrhetet­len” minősítéssel.

Ami a magyar szélsőjobb propagálta vérvádat illeti, magam is többször fel­léptem ez ellen a sajtóban, ám írásaim­nak nem volt foganatja: a vérvádpropaganda tovább folyt, a hatóságok tétle­nek maradtak, az írásaimban megszólí­tott társadalmi szervezetek (így a Magya­rok Világszövetsége) hallgattak, a köz­vélemény nem vetett figyelmet az ügy­re. Még az a szervezet sem reagált, mely önként vállalt feladata szerint segíteni tartozott volna: a Wallenberg Egyesület válasz nélkül hagyta dokumentált leve­lemet ebben az ügyben.

Tudjuk, a vérvád (amelyet pillanatnyi­lag is három könyv propagál a magyar könyvpiacon) az antiszemita propagan­da egyik hazugsága csupán. Rajta kívül a zsidóellenes uszítás más toposzai, szok­ványhazugságai is megtalálhatók a viru­lens és mindinkább bővülő hazai antiszemita irodalomban. Mindez nem hogy jogi következményeket vonna maga után, de még erkölcsi elítélést sem: akik elítélnék, jobbára fáradtan legyintenek, vagy éppen „meggyőződésből szót emelnek az uszítás szabadságáért. A tár­sadalom, a nagyközönség, sőt az értel­miség nagy része pedig közönyös vagy értetlen.”

Ha e hazai jelenségek fényében akar­juk minősíteni a nyugati demokráciák (köztük Izrael!) reagálását a Haider-jelenségre és az FPÖ kormányra kerülé­sére, akkor azt kell mondanunk: ez az egyetlen morálisan indokolt és politika­ilag reális magatartás. Európa nem en­gedte meg, hogy ne okozhasson bot­rányt, ami botrányos. Magyarország, a magyar társadalom megengedi. Ez ön­magában külön botrány.

És hogy félnünk kell-e Haidertől, a ha­sonszőrűektől, a nyílt vagy burkolt, ön­tudatos vagy ösztönös náciktól, a „tulaj­donképpen” liberális populistáktól, akik azért nem zárkóznak el a náci eszmei örökségtől sem? Ha botrányt csapunk, és ezzel legalább valamennyire tisztességes viselkedésre szorítjuk őket, akkor már nem. De ha némán tűrjük, és elné­zésünkkel vagy a humanizmus, a sza­badságjogok nevében támogatjuk gaz­ságaikat, akkor igen! Mert ők nem lesz­nek elnézőek velünk, és nem fogják megbocsátani humanizmusunkat.

Gadó György