Az 1956-os forradalom és a zsidók: a revizionista (Irving-féle) változat

1992Él ezen a világon egy David Irving nevű ember, aki – saját meghatározása szerint – revizionista történész; a brit újságok Hitler elsőszámú apologétájának nevezik. Mintegy harminc évvel ezelőtt Irving úr nekifogott a második világháború történetének átírásához, főleg ami a náci Németország és vezetőinek szerepét, valamint a zsidók sorsának alakulását illeti. Első műve egy vékonyka kötet, amelyben Drezda bombázását tárgyalja: szerinte az eddig megállapított számnál jóval többen haltak meg a város bombázása során. Az általa elfogadhatónak vélt halálesetek számát azonban „revidiálni” kellett (nemhiába „revizionista történész”) a történeti bizonyítékok súlya alatt.

A történeti hűség nem tartozik Irving úr erősségei közé; emiatt már többször is bajba keveredett, sőt egy alkalommal rágalmazásért pert indítottak ellene és 40 000 font bírságot róttak ki rá: ez az összeg akkoriban a legmagasabb bírság volt, melyet angol bíróság ilyen ügyben valaha megítélt. A kiadót is kártérítésre kötelezték, amikor Irving úr azt találta megállapítani, hogy Anna Frank naplója nem más, mint szánalmas hamisítvány. Tudnunk kell azonban, hogy Irving úr lételeme a vitás nézetek hangoztatása és a nyilvánosság, mivel ennek köszönheti busás jövedelmét. Nézetei és publikációi a szélsőjobb kedvencévé avatták, összejöveteleik kedves vendége s jól fizetett előadója ő. Egy nemrég megjelent újságcikk szerint évi 100 000 fontot hoz konyhájára előadói, történészi működése.

A sors fintora, hogy Irving urat német bíróság tiltotta ki Németország területéről a holocaustról vallott nézetei miatt (melyeket a szélsőjobboldali körök szinte üdvrivalgással fogadtak). Ez persze nem akadályozza meg őt abban, hogy német barátaival találkozzon – ebben üzleti megbízottja, Ewald Althans, a németországi neonácik vezető egyénisége segíti.

A zsidóság elleni magánhadjáratába óvatosan kezdett bele – pályája kezdetén jóval körültekintőbben járt el -, s eleinte azt állította, hogy sem nem antiszemita, sem nem fasiszta. Legismertebb művében, a Hitler háborújában ugyan elismerte a holocaust megtörténtét, de azt állította, hogy Hitler nem tudott róla s valójában Himmler műve volt az egész. Ehhez még 1978-ban, újabb történelmi „bizonyítékok” alapján hozzáfűzte, hogy Hitler a „végső megoldást” a háború végére szándékozta halasztani. Ám az utóbbi időben kevésbé óvatosan járt el, s egyre nyíltabban hangoztatja nézeteit. Újabban azt állítja, hogy a holocaust teljes egészében a második világháborús brit propaganda, ill. a hollywoodi filmipar terméke: az auschwitzi gázkamrák valójában nem léteztek, amint ezt az általa felkutatott „tudományos bizonyítékok” is alátámasztják. Fő hivatkozási alapja az ún. Leuchter- beszámoló – melynek egyik kiadásához előszót is írt -, amely szerint az auschwitzi gázkamrákban nyomát sem találták a Ciklon-B gáz használatának.

Egy nemrégiben adott interjúban, amely a The Guardian 1992. júl. 7-i számában jelent meg, még ennél is tovább ment, azt állítván, hogy Izrael országa, amely létét valójában a holocaust-hazugságnak köszönheti, tíz éven belül eltűnik:

„Azt is megjósolhatom, hogy a holocaustot egy éven belül kétségbe vonják. Ez végzetes következményekkel jár majd a holocaust-iparban meglévő érdekeltségek miatt. Amint az a Jewish Chronicle riporterétől is megkérdeztem, ha a gázkamrák legendája egy éven belül összeomlik, mit jelent az Izrael számára?

Izrael évente több millió dollárt kap a német adófizetők pénzéből, amelyet a német kormány ad jóvátételként a gázkamrák miatt. Ugyanakkor az ország az amerikai adófizetőktől is több millió dollárt húz, akik ezt az izraeliek, ill. a zsidók szenvedéseiért adják. Senki sem lesz elragadtatva attól, ha kiderül, hogy ötven éven keresztül egy szemfényvesztésen alapuló legendában hittek.

Izrael nyolc-tíz éven belül megszűnik létezni.”

Az elmúlt néhány hónapban Irving úr egy újabb vita kellőé közepébe csöppent az ún. Goebbels-naplók kiadása miatt. Moszkvában ugyanis előkerültek Goebbels naplói, s noha ezeket nem ő, hanem egy német történész fedezte fel, Irving úr – akinek hihetetlen szimata van az ilyesféle felfedezések piaci értéke iránt – a londoni Sunday Times-szal megállapodott, hogy 83 000 fontért közzéteszi ezeket az iratokat. Amikor kitört a botrány, hogy egy angol újság ennyire rosszhírű közvetítőt alkalmaz, a főszerkesztő azzal védekezett, hogy Irving úr egyike azon kevés embereknek, akik Goebbels kézírását el tudják olvasni, s sietett mindenkit megnyugtatni, hogy magát a szerkesztést és a tudományos elemzést egy köztiszteletben álló oxfordi tudós, s nem Irving úr fogja elvégezni. Helyzetét megvédendő a főszerkesztő – mint az ilyen esetekben szokásos – két zsidót kerített hamarjában, akik döntését a „történeti igazság” közzétételére való hivatkozással védték meg. Mintha bárki is javasolta volna a naplók létének elhallgatását! Hiszen maguk a zsidók azok, akik leginkább érdekeltek a történeti igazság felderítésében, főleg olyan vezető nácik esetében, mint Goebbels.

Am mi köze mindennek az 1956-os magyar forradalomhoz? A válasz roppant egyszerű: 1981-ben Irving úr megjelentetett egy könyvet az eseményről. Könyvének a Felkelés címet adta, és bárki, aki tisztában van a fogalmi eszköztár jelentőségével, értékelni tudja a cím megválasztását. A magyar kormány hivatalos segítséget nyújtott könyve megírásához: hivatalos összekötője Hollós Ervin volt. így aligha meglepő) hogy Kádár János pozitív színben tűnik fel, s még kevésbé meglepő) hogy Nagy Imre viszont a könyv egyik fekete báránya, még ha nem is a legsötétebbek közül való: ez a megtiszteltetés a zsidóságnak jutott.

Könyve egyfajta Ki kicsoda Magyarországon? jellegű felsorolással kezdődik, melynek célja annak bemutatása, hogy a magyarországi kommunista vezetők között milyen magas arányban szerepeltek zsidók. A listán 56 személy szerepel, ezek közül – Irving úr szerint – 28 zsidó. A lista kissé pontatlan, és enyhén szólva, sajátos. Irving szerint Piros László, az akkori belügyminiszter és az elnyomó apparátus fő vezetője zsidó volt, ami egy- szerűen nem igaz. Irving úr állításával szemben a költő, Benjámin László sem volt zsidó. Péter Gábor szerepel a listán, mivel zsidó származású és az ÁVH főnöke, annak ellenére, hogy már 1952-ben elmozdították tisztségéből. Ugyanakkor Irving úr figyelmét elkerülte Vásárhelyi Miklós, Donáth Ferenc és Kende Péter zsidó származása – valószínűleg azért, mert ők a könyv pozitív hősei között szerepelnek. Karinthy Ferenc felkerült a listára, ugyanakkor Ács, Hidas és Mekis nem. Brankov, a jugoszláv diplomata felkerült, Andropov viszont nem.

De ez csak a kezdet! Az egész könyv hemzseg a zsidókra vonatkozó negatív kijelentésektől: íme néhány példa:

Rákosiról például kiderül, hogy „körülbelül annyi tapintat volt benne, mint egy kóser hentesben”, majd idéz valakit, aki „csúf zsidó törpének” tartja; Gerő hatalomra kerülése nem egyéb, mint hogy „az egyik zsidó helyét elfoglalta egy másik”; Révai pedig nem más, mint „Rákosi zsidó kamarillájának” egyik tagja. Minduntalan „Moszkvában kiképzett zsidó vezetők”-ről beszél és a „gonosz zsidó négyes”-ről.

Többször is szerepel a bosszúálló ÁVH-s zsidó kínzólegény figurája. Rajkról például ezt írja: „Legfőbb kínzója az ÁVH egyik alezredese, Lombos Lajos volt, aki őrültséget színlelve úszta meg a halált a zsidó munka­században a háború alatt. Most bosszút állt az emberiségen”.

Kádár és Szakasits esetében is zsidó kínzókról beszél. S Rajkról szólva megjegyzi, hogy noha hibátlan kommunista múlttal rendelkezett, „ám mégis két folt esett rajta – nem volt zsidó és, Rákositól eltérően, nem volt emigráns”.

Az egyik fejezetben az 1956-os menekültek beszámolóiból főleg azokat a részeket idézi, melyek egyrészt a zsidók szembetűnő kiemelkedését hangsúlyozzák a Rákosi-rendszerben („ők ültek a legjobb állásokban”), másrészt pedig a gyűlölt ÁVH-ban viselt magas tisztségeiket. Állítása szerint „Péter Gábor megkövetelte, hogy az AVH tisztjei többségükben zsidók legyenek”, noha állítását nem támasztja alá forrásokkal. Más helyütt azt állítja, hogy vidéken „a legtöbb helyi funkci zsidó volt”. A zsidó származású értelmiségieket a lehető legkedvezőtlenebb színben tünteti fel, mind kinézetükre, mind morális tartásukat illetően, s hite szerint túlzás nélkül mondja, hogy az ellenzékhez tartozó zsidók irigykedtek azon hittestvéreikre, akik hatalomra és vagyonra tettek szert a Rákosi klikken belül.

E könyvről a New Statesman közölt egy ismertetést (1981. ápr. 3), melyben a recenzens megállapítja, hogy „Irving úr szemmel láthatóan képtelen arra, hogy kártékony politikai vonzódásaitól eltekintsen, s a történelmet ne írja át propagandává”; az ismertetés megállapítja, hogy Irving úr szerint az 1956-os forradalom nem más, mint „az antiszemitizmus által kirobbantott tömegfelkelés”. A bécsi könyvtár egyik munkatársa, David Cesarani szerint Irving „propagandista, és nem történész” (New Statesman and Society, 1992. júl. 10).

Pontosan ebben ragadható meg a probléma gyökere. A 19. és 20. századi történelemben számos kiváló, idealista nézeteket valló zsidóval találkozunk, akik idealizmusuk folytán, s abbéli reményükben, hogy az európai társadalmat átható antiszemitizmust kikerülhetik vagy megváltoztathatják, a radikális politikai mozgalmak élére álltak. Mi, zsidók, joggal lehetünk büszkék ezekre a történelmi személyiségekre. Nem Rákosira, Gerőre vagy Farkas Mihályra, hanem Ferdinand Lassalle-ra, a német Rosa Luxemburgra, a francia Leon Blumra és Pierre Mendes France-ra, az osztrák Adlerre, Bauerre és a hozzájuk hasonlókra; a magyar Jászi Oszkárra és Gimes Miklósra, aki mind között a legbátrabb volt.

Sok zsidó volt a magyarországi szocialista mozgalomhoz csatlakozott írók, újságírók és más értelmiségiek között, főleg a fent vázolt okok miatt. Ugyanakkor ott találjuk őket azok között az emberek között, akik Rákosi és klikkje ellen fordultak és – életüket és szabadságukat kockáztatva – tisztán és érthetően emelték fel szavukat a sztálinista elnyomás és a sztálinisták által elkövetett bűnök ellen: Gimes Miklós, Vásárhelyi Miklós, Donáth Ferenc, Háy Gyula, Aczél Tamás, hogy csak néhányat említsünk, amint ez Litván György tanulmányából kitűnik. (Ld. 14-16. oldal.)

Bizonyára voltak olyanok is, akik pontosan úgy jellemezhetőek, ahogy Irving úr leírja – hiszen túlontúl jól ismerjük az antiszemiták gondolkodásmódját. De az ilyesfajta egyéni gyűlölködés „történelmi igazsággá” formálása mutatja meg az Irving-féle történetírás veszedelmes aspektusát.

Fordította Seleanu Magdaléna