Auschwitz-szindróma

Primo Levi: Akik odavesztek és akik megmenekültek

Primo Levi saját bevallása szerint akkor értette meg Auschwitz lénye­gét, amikor egy német őr szigorú pe­dantériával közölte vele: itt nincse­nek miértek. A halál árnyékában persze nem lehetett meditálni e mondat értelmén, ott és akkor pusz­ta kijelentés maradt, s nem lépte át a tényszerűség határait. Filozofikus mélyrétegeit csak évek múltán fedte fel, abban a kegyelmi pillanatban, amelyben Primo Levi vegyész és megmenekült KZ-fogoly már, illetve még nem kokettált a halállal.

Ha Kertész Imre nem tudatosítot­ta volna bennünk, hogy a zsidóság huszadik századi cinikus kiirtásában nincs semmi biblikusán sorsszerű, azt mondhatnánk: a sors esküdött össze Tadeusz Borowski és Primo Levi ellen. Mert mégiscsak végzet­szerű, hogy ők, akik olyan pontosan, önostorozóan és illúziótlanul írták le lágerélményeiket, rövidebb (Borowski) vagy hosszabb (Levi) sza­badság után a halál karmaiba vetet­ték magukat. De hát egy istentelen és a maga irracionalitásában is ki­számítható világban nem írhatjuk a sors számlájára öngyilkosságukat. Az önként vállalt halál esetükben az életmű része: a végső és megfellebezhetetlen válasz. Válasz arra, hogy e hóhérra és áldozatra osztott világban miért lehetett Auschwitz, és a válasz a múltbéli félelmekre, a mindig kísértő rémálmokra s a so­hasem csituló, önváddal vegyes szé­gyenkezésre.

Primo Levi, aki Tadeusz Borowskinál többet viaskodott a túléléssel, lágerélményeiből táplálkozó novel­láit s egész írói munkásságát meg­koronázta egy szintetizáló művel. A halál megértésére tett kísérlete az Akik odavesztek és akik megmenekültekkel zárul, mintegy magyaráza­tául mindannak, amit novelláiban és regényeiben megírt. Levi egyfajta kézikönyvet írt a haláltáborokról, a lágerélet szabályairól, a viselkedési normákról és az Auschwtiz-szindrómáról.

Hogy mi az Auschwitz-szindróma? Primo Levi szerint századunk csap­dája, az a végső pont, ameddig a diktatúra és a tömegember elmehet (s ameddig el is ment, önként, kéj­jel). Utolsó művében Levi felteszi a kérdést: megismétli-e magát a törté­nelem, vajon bekövetkezik-e mindez vagy valami ehhez hasonló még egy­szer?

Ha valaki, hát Primo Levi igazán tudta, hogy az élet csak ráadás, egy kis menedék a halál elől, az ő ítéle­tében tehát bízhatunk, érveit elfo­gadhatjuk: így, ilyen fantáziátlanul nem ismétli magát a történelem. Még egyszer nem rendezi be kínos precizitással, körültekintéssel és a gyilkolás új meg új technikáira fo­gékony lágereit, még egyszer nem indítja útjukra a halálvonatokat. De azért még kitalálhat valamit! – te­szi hozzá Levi, s nem ő volna, ha ezt a keserű-ironikus félmondatot lefelejtené.

Félig-meddig mögötte, s szinte előtte a halál, amikor pontot tesz utolsó művére. Most, fél lábbal a nemlét földjén, Levi meg tudja mon­dani, hogy kik és miért élték túl a halálmeneteket, az étlen-szomjan vonatozást, a szelektálást, a reggeli sorakozót és a kényszermunkát. Akik odavesztek és akik megmenekültek: hogyan fordítsuk le másképp – sze­rencsések és pechesek, ügyesek és ügyetlenek? Nem. Ők mindannyian a véletlennel kötöttek alkut, akara­tukon és tudtukon kívül, s elvesztet­ték a hatalmat élet és halál felett.

Auschwitz, hála istennek, hagyott hátra tanúkat – írja könyve elősza­vában Primo Levi, s nem teljesült a legelszántabb haláliparosak terve. Valóban nem sikerült nyomtalanul megölni, gázba küldeni és elégetni hatmillió zsidó származású kelet- közép-dél- és nyugat-európai pol­gárt, de – jegyezzük meg – ez a felfoghatatlan népirtás sosem volt igazán titkos. Nemcsak lelkes végre­hajtók akadtak. Voltak szemtanúk és volt hallgatag többség is, majd ugyanennek néhány képviselője a háború után tollat vett a kezébe és intelligensen fogalmazott levelet kül­dött Olaszországba egy bizonyos Tisztelt dr. Levinek, hogy megma­gyarázza: a zsidókat nem üldözték, hanem mentették a hitleri Németor­szágban; totális rendszerek ellen különben sem lehet fellázadni; min­denért egyedül a Führer a felelős.

Primo Levi leírta e kínos magya­rázkodás hátterét, de jó érzékkel kommentár nélkül hagyta, s nem csupán azért, mert ez az érvelés ma­gáért beszél. Az odavesztek és a megmenekültek véletlen logikája szempontjából érdektelen minden utólagos önigazolás. Hatmillió ember módszeres leöléséhez nem elég szófogadó végrehajtókat, lelkes szakem­bereket és akkurátus hivatalnokokat találni, s még a tömeg hallgatólagos beleegyezése sem lett volna elég. Ahhoz az is kellett, hogy egy nép­csoportot kitaszítsanak az emberi közösségből. Ez a felismerés Primo Levi könyvének történelmi, sőt ak­tuális tanulsága.

Amikor Levi azt latolgatja, hogy Auschwitz, a Gulag és a kambodzsai kannibalizmus visszatérhet-e, s két­kedő, illúziótlan ember lévén nem mondja ki a megnyugtató nem-et, s olyan szunnyadó, de könnyen fellán­goló indulatokra gondol, melyek a szolidaritás feladásához, s ezzel az újabb kiátkozáshoz vezethetnek. Cél­tudatos könyv az Akik odavesztek és akik megmenekültek; írója még egy­szer szembe akart nézni a halállal, és szembesíteni akarta az olvasót az­zal a ténnyel, hogy a történelem kí­méletlen, s mi nem tehetünk mást, mint hogy ugyanilyen kíméletlenül nézünk szembe vele. Mert csak a fel- és beismert történelem menthet meg a még szörnyűbb jövőtől. Az elől a kérdés elől persze Primo Levi is „elmenekült”, hogy jó-e, ha a megemészthetetlen múltra rávillan a borzongató jövő?!