Szombat előfizetés 2017

Arnon Grunberg: A zsidó messiás

Írta: Szombat - Rovat: Archívum

Schiller-Szombat_banner-02_700x100px_Corsa_20160223

Arnon Grunberg / 2007. május Az Ünnepi Könyvhét első napján Magyarországra látogat Arnon Grunberg. Ő ma a legismertebb holland író: kétszer nyerte el hazájában a legjobb első könyv díját – másodszor álnéven. 33 éves, New Yorkban él. Publikációi, kritikái az amerikai, a holland és a német sajtóban jelennek meg. A zsidó Messiás a negyedik Magyarországon megjelenő könyve. 2005 júniusában, a mű hollandiai megjelenése után a Szombatban is nyilatkozott róla.

  Arnon Grunberg  
  Arnon Grunberg  

Az új regény főhőse, Xavier Radek, a Bázelben élő, nem-zsidó fiatalember egy szép napon elhatározza, hogy missziót kell teljesítenie: meg akarja ismerni és érteni a zsidók szenvedését. Furcsa döntés, hiszen nagyapja náci volt, anyja pedig mindmáig csodálattal beszél egy hetven évvel ezelőtt élt, festegető diktátorról, akit csak úgy emleget, hogy „Tudodki”. Xavier mégis úgy dönt, hogy ha törik, ha szakad, ő lesz az, aki megvigasztalja „a boldogság ellenségeit”. Megismerkedik Avromélével, egy rabbi szépséges fiával, aki ráveszi, hogy tanuljon jiddisül, és metéltesse körül magát. Hosszú és kalandos út után Izraelben kötnek ki, ahol Radek végül némileg Tudodkit idéző módszerekkel próbálja megoldani a zsidók gondjait, többek közt a közel-keleti konfliktust. Részletet közlünk az Ulpius Ház kiadásában a könyvhétre megjelenő regényből.

Döglődő patkány

Xavier tejfölszagot érzett álmában, és eltartott egy darabig, mire rájött, hogy a szag nem álom. Hangokat hallott a konyhából, amelyeket nem tudott hová tenni. Vajon miről beszélgetnek?, töprengett.

Nem csoda, hogy egy szót sem értett az egészből, hiszen a hangok jiddisül beszéltek. Az Avromélétől vett óráknak köszönhetően Xavier már eljutott oda, hogy tudott egyszerű jiddis mondatokat alkotni. De annyira azért még messze nem birtokolta a nyelvet, hogy érthesse az Avroméle és Schwartz úr közti izgatott társalgást.

Rögtön a szégyenteljes beismerés után, hogy nem ért jiddisül, újra rátört a fájdalom, az elkerülhetetlen és minden mást elnyomó, iszonyú kín.

Még mindig Schwartz úr ágyán feküdt, de a lába már nem volt a lábtartóra feszítve. A lepedőt itt-ott sötét foltok pettyezték.  Úgy történt, hogy Schwartz úr kezében megremegett a kés.  Ideges lett Xavier visítozásától.

– Úgy visított az a gyerek, mint a disznó, ha vágják – magyarázta később Avromélének. – Így nem lehet dolgozni.

A nemi szervet fehér kötésbe bugyolálták, és nem csak a hímvesszőt, a heregolyókat is bekötötték. Úgy nézett ki, mintha a délután folyamán egy kis múmia nőtt volna Xavier két lába közé. Egy aranyos, icipici múmiácska.

Xavier-nek nem volt ideje ilyeneken töprengeni. Gyötrő fájdalmat érzett, olyan irtózatos fájdalmat, hogy nem is tudott másra gondolni. Eszébe jutott, vajon mennyi lehet az idő: anyjának megígérte, hogy idejében hazaér vacsorára. Meg szomjas is volt.

– Avroméle! – kiabált, de nem volt ereje elég hangosan kiáltani. Mindjárt meghal, és még nem vigasztalta meg a zsidó népet. Ott feküdt fityma nélkül, de telve jó szándékkal, a háta mögött néhány jiddis órával, szívében az égető vággyal, hogy a szent szövetség tagja lehessen, és mindennek ellenére az volt a legnagyobb gondja, hogy a végén még elkésik az anyja által készített vacsoráról!

 – Avroméle! – kiáltotta újra, ezúttal valamivel hangosabban. Mozogni próbált. Sikertelenül.

A konyhából megint zajok szűrődtek ki, mintha Avroméle hangját hallotta volna, de nem volt benne biztos. Aztán nevetést hallott. Odakint az utcán a munkások félretették légkalapácsukat. Mennyi lehet az idő? Xavier lehunyta a szemét. Fogalma sem volt, mióta fekszik ott. Amikor kinyitotta a szemét, látta, hogy Schwartz úr és Avroméle hajol fölé.

 – Felébredtél – mondta Avroméle –, végre!
Schwartz úr megsimogatta Xavier haját.

– Hát itt vagy, fiam – mondta –, hát itt vagy!
Mintha Xavier épp most bújt volna elő az anyja méhéből.

– Körül vagy metélve, mazel tov! – mondta Avroméle.

– Tovább tartott, mint hittem – mondta Schwartz úr. – Eltartott egy darabig, míg belejöttem. De utána minden úgy ment, mint annak előtte.

– Kérhetek egy kis vizet? – nyögte Xavier.

– Természetesen – felelte Schwartz úr. Kibotorkált a szobából.
Avroméle megszorította Xavier kezét.

– Egy kicsit sápadt vagy, de majd elmúlik – mondta.
Xavier viszont félt, hogy soha nem múlik el, úgy érezte, minden vér kifolyt a testéből.

Milyen furcsa jelenség is a fájdalom! Leszűkül tőle a világ, egész picikére zsugorodik, akkorára csak, amekkora a fájdalom helye.

Schwartz úr bebotorkált a szobába, kezében egy vízzel teli műanyag pohárral.

– Találtam egy szívószálat is! – mondta. Diadalmasan emelte a magasba a szívószálat.

Xavier gyorsan felszürcsölte a vizet. Aztán halkan így szólt:

– Haza kell mennem.

Avroméle segített neki felegyenesedni. De amikor végre sikerült felülnie, úgy érezte, az egész alsó fele megbénult, és a legszívesebben visszazuhant volna Schwartz úr mocskos ágyneműjébe, hogy legalább húsz órát aludjon egyfolytában. Abban a pillanatban a legszívesebben örökre elaludt volna.

Csak azért tudott ülve maradni, mert Avroméle tartotta.

– Nem vagyok jól – mondta Xavier. – Mindig ilyen iszonyú fájdalommal jár?

– Majd elmúlik – nyugtatta Avroméle. – Ez hozzátartozik.

Azzal újra megszorította Xavier kezét. Schwartz úr szólalt meg:

– Különleges esetekre tartogatok itthon egy különleges üveget. – Lehajolt, és előhúzott valamit az ágy alól. Egy üveget. No lám. – Teljesen természetes – mondta. – Szilva és alkohol, semmi más. Ettől meggyógyulsz.

Töltött három, az ágy alól, egy kartondobozból elővarázsolt pohárkába.

– Haza kell mennem – mondta Xavier, miután Avroméle és Schwartz úr segítségével lehúzott két pohár sligovicát, és kezdett rosszul lenni. – Mennyi az idő?

Xavier megpróbált felállni, de nem bírt.

– Szédülök – mondta. – Forog velem a világ.

– Logikus – nyugtatgatta Schwartz úr –, hiszen éppen körülmetéltelek. Közvetlenül a körülmetélés után gyakran szédül egy picit az ember.

Közben a kötésen is mélyvörös foltok jelentek meg.

Az erős ital némileg enyhítette a fájdalmat, jobban mondva áthelyezte a test más részeibe, a gyomorba és a torokba. Xavier nem sokat evett aznap. Olvasta valahol, hogy műtétre jobb üres gyomorral menni.

Közben odakint besötétedett. Igyekeznie kellett, nem akart fölösleges bánatot okozni az anyjának. Olyan szomorúan tudott nézni szegény, ha Xavier elkésett vacsoráról, és olyan bánatos hangon tudta kérdezni: „Elfelejtettél, fiam?”

Fekete farmernadrágja a padlón hevert. Xavier megpróbálta felemelni, de Avroméle megelőzte.

Még mindig az ágyon ült. Úgy érezte, bármelyik pillanatban elájulhat.

Schwartz úr tanácstalanul álldogált az ágy mellett, mintha nem igazán tudta volna, mit tegyen, miután elvégezte a feladatát.

Xavier megpróbálta beledugni a lábát a nadrág szárába, de sehogy sem sikerült.

– Ha akarsz, itt maradhatsz éjszakára – ajánlotta Schwartz úr. – Ha úgy kényelmesebb.

– Nem – válaszolta Xavier –, el kell mennem. Lassan elkezdett lecsúszni az ágyról. Aztán a földre zuhant.

Nem tartotta meg a lába, olyan gyenge volt, mint egy nyugdíjasé, melyet félig már felzabált a halál. Lehet, hogy soha többé nem tartja már meg? A padlót szőnyeg borította. Nem nagyon mert odanézni a két lába közt nőtt kis múmiára, de ahányszor véletlenül ráesett a pillantása, mindig az volt a benyomása, mintha a vörös foltok folyamatosan nőnének.

Megpróbált kúszni.

– Adj neki még egy sligovicát – mondta Schwartz úr –, gyorsan!

Avroméle kitöltötte a maradék italt az egyik pohárkába, és gyorsan beleöntötte Xavier szájába. Utána a kezével szépen megtörölgette barátja száját.

Schwartz úr egy szürke nadrágot vett elő a szekrényből, ami rá valószínűleg jó volt, de Xavier-nek néhány számmal nagyobb volt a kelleténél.

– Ez biztosan rád megy – mondta Schwartz úr –, vedd fel ezt, ha már mindenképpen haza akarsz menni. De ha úgy döntesz, hogy inkább itt alszol, nekem nem gond. Van itthon elég étel.

Turkálni kezdett az éjjeliszekrényben: biztosítótűt keresett, amivel összefoghatja Xavier új nadrágját.

Avroméle nagy nehezen felemelte Xavier-t a földről.

– Gyere! – mondta.

Schwartz úr segítségével sikerült az ágyra fektetnie a körülmetélt fiút, és közösen beerőszakolták Xavier lábait a nadrágba.

– Párizsban vettem – mondta Schwartz úr. – Még 1972-ben. De nyugodtan megtarthatod. Van elég nadrágom. Hányszor vehet fel az ember egy tiszta nadrágot? Meg egyébként is, mit érsz vele, ha úgysem látja senki?

Xavier-nek egy pillanatra sikerült mindenről elfeledkeznie, a beavatkozásról, a tejfölszagról, a sligovica ízéről, a fájdalomról, Schwartz úr akcentusáról. Megint együtt volt az apjával egy gigantikus fitneszteremben.

De ez az idilli állapot nem tartott sokáig, mert a fájdalom visszatért, ráadásul kétszeres erővel, mintha bosszút akarna állni Xavier-n, amiért megpróbált elfeledkezni róla. A fájdalom olyan, mint egy szerelmes: ha nem figyelsz rá eléggé, megmakacsolja magát.

A nadrág még azután is lecsúszott Xavier-ről, hogy Avroméle és Schwartz úr gondosan megerősítette két biztosítótűvel, úgyhogy ha nem akart meztelenül végigvonulni az utcán, kénytelen volt fél kézzel tartani. Alsónadrág nem volt rajta. Az urak ugyan megpróbálták ráadni, de olyan kegyetlenül üvöltött, hogy inkább annyiban hagyták a dolgot.

Schwartz úr nadrágjában Xavier félig úgy festett, mint egy clochard, félig pedig úgy, mintha egy réges-régi komikust akarna utánozni. Még mindig az ágyon hevert, miközben Avroméle megpróbálta feladni rá a zokniját, majd a cipőjét.

– Segítség! – üvöltötte Xavier.

– Fájdalmat okoztam? – ijedt meg Avroméle.

Schwartz úr átment a nappaliba, levágott egy szép szelet gorgonzolát, és gondosan zsírpapírba csomagolta.

De nem a fájdalomtól üvöltött. Xavier-nek megint látomásai voltak.

A nagyapja amúgy is gyakran játszott előkelő szerepet a látomásaiban, de ezúttal Schwartz úrnak is jutott benne egy apró mellékszerep. Xavier azért üvöltötte, hogy „segítség”, mert eszébe jutott, hogy meg akarta vigasztalni Avromélét, és attól tartott, hogy nem fogja tudni megtenni.

Schwartz úr visszatért a hálószobába; diadalittasabb volt, mint évek óta bármikor. Immár nem gyötörte a fölöslegesség érzése. Az utóbbi néhány órában újra hasznosnak érezhette magát.

– Mire vágyik a zsidó? – kérdezte. – A zsidó arra vágyik, hogy meggyógyuljon, hogy aztán fürgén lépdelhessen az utcán, a zsidó kellemes délutáni szundikálásra vágyik, és arra, hogy ébredés után Schwartz úr gorgonzoláját rágcsálhassa.

Szerette volna Xavier kezébe nyomni a sajtot, aki szegény egyre kevésbé tudta eldönteni, meddig tart a látomása, és hol kezdődik a valóság.

Végül Avroméle vette el a zsírpapírba csomagolt gorgonzolát. Aztán Xavier-hez fordult:

– Most már tényleg ideje, hogy magára hagyjuk Schwartz urat.

Xavier Avroméle segítségével feltápászkodott az ágyról, aztán barátjára támaszkodva kitámolygott a szobából. A támolygás rettenetes fájdalmat okozott, akárcsak a beszéd, a nyelés, a nézés, a levegővétel. Xavier úgy érezte magát, mint egy döglődő patkány.

A régi párizsi nadrág néhányszor lecsúszott Xavier ágyékáról, de Avroméle egy ügyes mozdulattal mindig visszahúzta.

– Akkor hát, gyermekeim – mondta Schwartz úr –, a mielőbbi viszontlátásra, neked pedig mihamarabbi jobbulást kívánok!

Azzal csókot nyomott Xavier homlokára; a fiút enyhén megcsapta az alkohol szaga, azután megtántorodott, és a földre zuhant.

Ott feküdt Schwartz úr előszobájában, és halkan nyöszörgött.

– Nem bírom tovább – nyögte Xavier.

– Nem szabad feladnod – biztatta Avroméle. – Mindjárt túl vagy rajta. Még egy kicsit bírd ki, mindjárt hazaérsz, és bebújhatsz a saját ágyadba.

Schwartz úr megint elkomorult. Hiába, néhány percig vidám az ember, és a büntetés nem marad el. De hiszen ő annyira igyekezett! Jó, egy kicsit megszaladt a szike a kezében, de ez már korábban is előfordult, és soha nem lett belőle baj. A bőr gyorsan gyógyul. A bőrsejtek őrületes tempóban regenerálódnak. Nemsokára már azt sem tudod, hol volt a seb.

Avroméle megszólalt:

– Azt akartad, hogy körülmetéljenek, nem? Nahát akkor, körül vagy metélve.

Xavier egyre hangosabban nyöszörgött.

– De nem tudtam, hogy ennyire fog fájni!

– Csak kis ideig fáj – magyarázta Schwartz úr. – Elsőre minden fájdalmat okoz.

Schwartz úr és Avroméle együttes erővel felemelték a padlóról Xavier-t. Tudomást sem vettek a fiú szívszaggató üvöltéséről, végtére is egyikük sem tudta, hogyan enyhíthetnének a fájdalmán.

Avroméle gyorsan kituszkolta Xavier-t az ajtón. Igencsak sietett. Olyan kellemetlen mások nyöszörgését hallgatni.

Schwartz úr még sokáig bámult utánuk, titkon remélve, hogy hátrafordulnak, és integetnek neki, de csalódnia kellett. Akkor becsukta az ajtót, rátolta mind a négy reteszt, és lefeküdt az ágyára anélkül, hogy kitisztította volna a lepedőt. Nem volt már ereje hozzá. Az ágyát borító sötétvörös, majdnem lila foltok fel sem tűntek neki.

Wekerle Szabolcs fordítása

Címkék:2007-05

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás

Szükségállapotot rendeltek el Izraelben

2007. május 20. Szükségállapotot rendelt el Izrael vasárnap a palesztin rakétatámadások érintette dél-izraeli városok körül - közölte a védelmi minisztérium....

Sírkő helyén emlékkő

2007. május 19. Nem mindennapi ünnepi esemény színhelye volt nemrég a budapesti Kozma utcai, központi zsidó temető. Petrétei József igazságügyi...

Close