Szombat előfizetés 2017

Arcok a magyar zsidó irodalomból

Írta: K.Zs. - Rovat: Archívum, Irodalom

Schiller-Szombat_banner-02_700x100px_Corsa_20160223

A haragvó próféta: Füst Milán

(1888-1967)

Egyik regényét, a Feleségem történetét Nobel-díjra terjesztették (volna) fel, ha a magyar kulturális kormányzat meg nem tiltja, hogy ilyen „dekadens” köl­tő pályázzék rá. (Helyette felterjesztette Illyés Gyula: A puszták népe című könyvét, sajnos, nem sok sikerrel). Számos drámája közül a legkiválóbb, a IV. Hen­rik állandóan szerepel színházaink műsorán. Intuitív, tapasztalati esztétikája, a Látomás és indulat a művé­szetben titkos tankönyve, példatára azoknak a költők­nek, akik belülről építkeznek.

Mert Füst Milán belülről építkezik. Nem befolyásol­ja sem az idő, sem a tér. Mesés távolságokba tekint a múltba és a messzeségbe. Talán ezért is költő – el­sősorban. Ez a személytelen líra századunk legnagyobbjaira volt csak jellemző, Saint-John Perse-re, Kavafiszra. Amit ő nem tud a nyelvről és a dinamikáról, azt már nem is érdemes tudni. A számtalan novella, kisre­gény, dráma mellett nem egészen száz verset írt csak hosszú élete alatt. De ő a költők költője. A szuggesztív képalkotást igazán csak tőle lehet megtanulni.

Nincs életrajzom, csak munkarajzom van– írta valahol. Nem járt egzotikus tájakon, nem estek meg vele fantasztikus kalandok – csak a képzeletében. Nem is végzett bölcsészkart. Ha úgy tetszik: őstehetség és autodidakta. Megadatott neki, hogy rendhagyó egyé­niségét a Nyugat méltányolja, hogy olyan barátok ve­gyék körül ifjúkorában, mint Karinthy Frigyes, Kosz­tolányi Dezső, Tóth Árpád. Talán ez az ifjúkor, a Nyu­gat ifjúkora vértezte fel, hogy a hatvanas évek végén alkotóereje teljében haljon meg, anekdotahősként és példaképként egyszerre.

K.Zs.

Copperfield Dávidhoz!

Dávid: ama hegedűs az, ki most a holdban ül s pipál.

Copperfild: rézföldeket jelent, tán gyöngyszín, szikes mezőt.

Amelynek mélyéről a szerencsefiak hirtelennőtt, nagy indulatával,

Emelted volna ki s mutattad volna fel a nagy Isten előtt Gyarapodásod biztos zálogát: a barackszín, sárga fémet.

S olybá tűntél vón’ akkor magad előtt is, mint az oroszlán…

Rettenthetetlen szigor, de méltányod is ott ült vón’ összeszorított ajkaidon

S képzelmed előtt sok ezer munkásod lágy alázata, egyszobás tiszta lakások,

Vasárnapi orgonaszó a tiszta téren – de mindenekfelett: önnön szíved megtörhetetlen hidege.

Kergetőznek vala, mint képek, sokszínű változatok- bán.

S az én nevem is, lásd: apám egy víg királytól lopta nékem.

Képzeld el a feslett kép-királyt, amint a játékkártyából kilép…

Vihogni kezd előbb, majd borospalackokkal vervén szamarát

A vásárba siet… hol is a kofanépet megcsípdesi rútul, csak úgy bizsereg az ujja…

öregasszonyt kerget a sikátorokon – ám gyermek ha jő eléje: leguggol

És sorra gurítja feléje önnön képével vert, királyi aranyát.

így képzelgek én is a nevemmel, lásd Dávid! S mi voltam én is itt? Árva fiú!

A sértődöttség vontatott dallamát hagyták rám örökül: semmi mást!

S miből a zsidónak oly bőven jutott ki minden időben: gúny és magány: – e kettő volt örökrészem a földön!

Idegen vagyok én itt, idegen nékem ez a Föld s ide- gén minden népe!

A felhőket kergetem én – s az úgy van jól! – de emberfia hozzám többé ne tegye lábát!

S mint ama nagyúr, ki járt pórul a vásáron s haja böjt keserve, egy szomszédos kolostorba mén:

Úgy én is: nem tűrök látogatót!! S ha ki azt akarod még a világnak valaki rongya, hogy szeresselek, –

Bízd a szívemre magad, – az még él! – de szemtől- szembe velem többé ne kerülj!

A MAGYAROKHOZ

Oh jól vigyázz, mert anyád nyelvét bízták rád a századok

S azt meg kell védened. Hallgass reám. Egy láthatatlan lángolás

Teremté meg e nagyvilágot s benned az lobog. Mert néked is van lángod:

Szent e nyelv! S több kincsed nincs neked! Oly csodás nyelv a magyar. Révület fog el, ha rá- gondolok is.

Ne hagyd tehát, hogy elmerüljön, visszasüllyedjen a ködbe, melyből származott

E nemes-szép alakzat… Rossz idők futottak el feletted.

Megbontott a téli gond és romlásodat hozta, megtapodtak.

Megbolygatták hitedet, az eszed megzavarták, szavak áradatával ellepték világodat.

Áradás szennyével borították be a kertjeid, vad vízi szörnyek ették virágaid, – majd a vad burjánzás

Mindent ellepett utána – oly termés volt ez e térségeken emberek!

Hogy üszőkké vált minden, aminek sudárrá kelle szöknie…

De légy türelmes, – szólok hozzád, vedd a Libanon

Ős cédrusát, e háromezer éves szüzet, – rá hivatkozom, mert onnan vándoroltam egykor erre

Tekintsed őt, – türelmes pártájával hajladoz a szélben, nem jajong.

De bölcsen hallgat s vár, amíg a negyedik nagy évezredben

Kibonthatja gyümölcsét e nagyvilág elé. S tán ez a sorsod itt.

Ki fénnyel sötétséget oszlat, holtat ejt s élőt emel.

Borúlatodra majdan rátekint. Halld meg szavam!

Én prófétáktól származom.

EMLÉKEZETÜL

Nincs ereje a lábatoknak többé.

Hogy a József-körúton sétáljon. Rég meghaltatok.

És veletek halt el a Nevetés barátaim s a szív Ezernyi íze, bája, –

Hogy bugyborékolt tőletek az utca! – mindig is úgy képzelem:

Hogy lejjebb hajoltak a háztetők s a vén

Csókák is, ötvenévesek felültek fészkükön az éjben

S nevettek rajtatok, –

A lábatok nyomát kerestem múltkor botladozva.

Sírván mutattam némely utcakőre: lám Árpád talán itt térdepelt,

E bágyadt, bús kölök, szerelmet vallván versekben Egy tréfakedvelő lotyónak, –

E amott hányt cigány kereket Frigyes, a hős S a langy Dezső emitt panaszra ment Egy éji nénihez, hogy nem hagyom aludni őt És éppen én, ki legbúsabb valék, –

Oh alhatsz már Dezső, a kő még itt maradt.

De ti már elrepültetek, a lábatok nyomából pára lett S a könnyetekből őszi felhő, –

Oh kóbor vénség, mord öregség, nem lett benne részetek.

De mint a forgószél, úgy zúgtatok el innen sebtiben. Áldott fiúk, hol ténferegtek, huncutok?

Mely alagútba bújtatok előlem hűtlenül?

Bújósdit játsztok-e s félszemmel néztek éppen engem? Hogy kampós botjával ki áll meg utcasarkokon merengve S oly hosszan néz utánatok?

Ki az, ki sír és sír utánatok? Megmondhatom: elaggott ember ő,

A szíve fáradt már s borospohárt is már csak reszketőn emel.

De emlékezni tud. Vegyétek ezt: egy hajnalon Itt ácsorogtunk épp, kivert kutyák meddő vitában S feljött a nap, kongott a láthatár, majd megrepedt. És jobbról is, meg balfelől

A hiábavalóság dalát zengték a kórusok.

 

Címkék:1991-05

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás

A zsidó közösség és a könyvek sorsa azonos

Akik kicsit is részesei voltak az elmúlt évek ma­gyarországi zsidó közéletének, legalábbis sejthetik, hogy az Országos Rabbiképző Intézet könyvtára nem...

Boldog a gyufaszál, bár elég…

... de lángra lobban. Asré hagafrur, se niszraf v'hálit löhávot - olvasható a héber nyel­vű felirat a Jad Hana nevű...

Close