Szombat előfizetés 2017

Aranyvonat az alagútban

Írta: Archívum - Rovat: Archívum

Schiller-Szombat_banner-02_700x100px_Corsa_20160223

Az alábbi cikk annak az angol nyelvű tanulmánynak a kivonata, melyet a Magyarországi Zsidó Örökség Közalapítvány kutatócsoportja készített a magyar zsidóktól elrabolt értéktárgyak sorsáról.

Az előzmények

1945 májusában az amerikai hadse­reg erői az ausztriai Werfen városkában lefoglaltak egy vasúti szerelvényt, amely Magyarországról kicsempészett érték­tárgyakat szállított. A szállítmányt a né­metbarát magyar kormány tagjai kísé­relték meg Nyugatra menteni a közele­dő Vörös Hadsereg orra elől. Ez volt az a – magyarországi zsidóktól elkobzott aranyat, ékszereket, műtárgyakat és más kincseket szállító – szerelvény, amely „aranyvonat” néven ment át a köztudatba. Az aranyvonat története nemcsak az Egyesült Államok kárpótlá­si politikájának egyik csúfos – és ugyan­akkor elég rejtélyes – kudarca, hanem egyben átfogó képet ad azokról a prob­lémákról is, amelyek e politikából és annak végrehajtásából fakadtak.

A kép annyiban átfogó, hogy jól do­kumentálja az amerikai kormány ama általános alapelvének a következmé­nyeit, amely szerint az elkobzott ingó­ságokat nem magánszemélyeknek, ha­nem kormányoknak és szervezeteknek kell visszaszolgáltatni. A történet annyi­ban egyedülálló, hogy a másik általá­nos alapelv, amely szerint a kulturális javakat vissza kell juttatni a származási országba, itt – mindeddig megmagyará­zatlan módon – csorbát szenvedett.

Bonyolult okoknál fogva – a náci időkben maga Ausztria is félig-meddig megszállt országnak számított, bányái­ban és kastélyaiban óriási mennyiségű kincs volt elrejtve és a szomszédság­ban a szovjet befolyás folytonosan nőtt – az Ausztriát megszállva tartó amerikai haderő fegyelme jóval lazább volt, mint a Németországot megszállva tartóé. Például írásos bizonyíték van arra, hogy az ausztriai amerikai erők jogellenesen kisajátították a magyarországi zsidók­nak az aranyvonaton lévő úgynevezett „beazonosíthatatlan” javait, miközben nem engedték meg, hogy a magyaror­szági zsidó közösség vezetői megnéz­hessék a szerelvényt és így beazonosít­hassák a jogos tulajdonukat. Magas rangú amerikai tisztviselők a saját hasz­nálatukra vettek ki ingóságokat az aranyvonatból, másokat pedig a hadse­reg értékesített. Arra is van bizonyíték, hogy az aranyvonatról bizonyos ingósá­gokat egyszerűen elloptak.

Ráadásul a magyarországi zsidók több mint 1100 műkincsét az ameri­kaiak átadták megőrzésre az osztrák kormánynak. A magyarországi zsidó közösség kérelmezte ugyan, hogy az aranyvonat szállítmányát juttassák vissza a jogos tulajdonosokhoz, de az amerikai haderő ebben az esetben egy másik általános alapelvet követett: eszerint a gazdátlan javakat a kijelölt menekültügyi szervezetnek kell átadni. Ennek alapján vagonszámra adták át a nem kulturális javakat az ENSZ nemzet­közi menekültügyi szervezetének, az IRO-nak.

Végül az aranyvonat kincseinek sor­sa hasonlóvá vált a holocaustáldozatok más beazonosítható értéktárgyainak sorsához: annyira szétszóródtak, hogy a tulajdonosokhoz történő visszajuttatá­suk immár lehetetlenné vált. Talán az egyetlen kivételt e szabály alól az Auszt­riának átadott festmények képezték.

Az amerikaiak kárpótlási politikája

Az Egyesült Államoknak az aranyvo­nattal kapcsolatos kárpótlási politikáját részben Ausztria – amelynek területén az ingóságokat lefoglalták – politikai helyzete, részben pedig maguknak az ingóságoknak a jellege határozta meg.

1946-ban az Egyesült Államok két olyan nemzetközi egyezményt is ratifi­kált, amelyeknek közvetlen hatásuk volt az aranyvonat javaira: a párizsi jóvátételi konferencia végső egyezményét és a Németország nem hazatele­píthető áldozatairól szóló öthatalmi egyezményt. Ezek az egyezmények ké­pezték az IRO előkészítő bizottsága (PCIRO) működésének az alapjait, és ezek alapján lehetett értékesíteni – a nem hazatelepíthető menekültek támo­gatása céljából – a nem monetáris ara­nyat és más gazdátlan javakat.

Ami a műkincseket és más kulturális – vallási, művészi, dokumentációs, tu­dományos vagy történelmi értékkel bí­ró – javakat illeti, az Egyesült Államok más politikát követett. Ezeknél az ese­teknél az Egyesült Államok a régóta érvényben lévő nemzetközi egyezmé­nyekkel összhangban azt az alapelvet követte, hogy az ilyen nemzeti öröksé­get vissza kell juttatni abba az ország­ba, ahonnan származik. Az alapelv nem tett különbséget az illető ország helyzete szerint – az lehetett katonai szövetséges, semleges ország, vagy akár korábbi ellenség is. Az Egyesült Ál­lamok döntése alapján „a beazonosít­ható rablott műkincseket és kulturális anyagokat vissza kell juttatni azon or­szágok kormányainak, ahonnan azokat elvitték”.

1947. július 28-án a magyarországi zsidók Országos Irodája levelet küldött az amerikai külügyminisztériumnak. A levél tömören összefoglalja az aranyvo­nat történetét:

A német megszállás után. 1944 áp­rilisában a magyar kormány a zsidó la­kosságot megkülönböztető rendeletet hozott, amelyben arra kötelezte a zsi­dókat, hogy a hatóságoknál helyezzék letétbe ékköveiket, ékkővel díszített arany ékszereiket és általában minden aranyból készült értéktárgyukat. A ren­delet még a zsidók arany jegygyűrűivel sem tett kivételt. A rendelet alapján a magyar kormány annak rendje és mód­ja szerint elkobozta 800 000 magyar állampolgár ékszereit és más értéktár­gyait. A felszabadító haderők közeled­tével a Szálasi vezette magyar kormány a fenti értéktárgyakat egy vasúti sze­relvénybe rakatta. A 44 kocsiból álló szerelvényt, amely katonai kísérettel nyugat felé elhagyta az országot, 1945 májusában az amerikai csapatok lefoglalták. Ez volt az úgynevezett aranyvo­nat. A vasúti kocsik az ékszereken kí­vül másfajta értéktárgyakat is szállítot­tak. Így keleti szőnyegeket, ezüstöt, bundákat stb… A magyar katonai kí­séret Böckstein közelében betolta a szerelvényt a Tauern-alagútba. Ekkor a szállítmány még épségben volt, elte­kintve a kisebb lopásoktól. A kocsik aj­tajai le voltak zárva még akkor is. ami­kor a magyar katonai kíséret a szerel­ vényt a werfeni vasútállomáson átadta az amerikai csapatoknak.”

Az Országos Iroda az aranyvonatról fel­lelhető számos jelentésre is hivatkozott:

Van egy rendelkezésünkre álló jelen­tés azokról az ékszerekről és arany érték­tárgyakról, amelyeket Toldy Árpád csend­őrparancsnok két teherautóra rakatott és átvitetett a francia övezetbe, ahol azok St. Antonban a francia csapatok kezébe kerültek: 31 láda arany; 2 láda aranyér­me; 2 láda aranyóra; 8 láda gyémánt; 2 láda válogatott briliáns és gyöngy.”

A jelentések szerint az amerikai kato­nai hatóságok az alábbi értéktárgyakat vették jegyzékbe: 10 láda arany, átlag­súlyuk 45 kg- 1 láda aranyérme, súlya 100 kg; 18 láda arany ékszerekkel, át­lagsúlyuk 35 kg; 32 láda aranyóráikkal, súlyuk 30-60 kg. 1560 láda ezüst. 1 lá­da ezüsttömb. Körülbelül 100 fest­mény. Körülbelül 3000 gépi perzsa és keleti szőnyeg és közéjük keveredve néhány kézi kötésű szőnyeg. A ládák pontos száma ismeretlen. A tisztvise­lőktől kapott jelentések szerint voltak a fentieken kívül ruhák, szőrmebundák nemes prémekből, bélyeggyűjtemé­nyek és csipkegyűjtemények, fényké­pezőgépek, gramofonok, ezüst éksze­rek, porcelánok, zseb- és karórák (kö­rülbelül 8 vagy 10 ezer), amelyeket szintén a vasúti kocsikba raktak be. Két kocsi teljesen kevert volt, azaz min­denféle értéktárgyat tartalmazott. Egy zárt nagy láda készpénzt (44 600 dol­lár, 52 360 svájci frank, 10 palesztinai font, 66 kanadai dollár, 5 svéd korona, 15 német márka és 260 484 pengő) és egy gyémántokat tartalmazó lepecsé­telt csomagot tartalmazott.

Az amerikaiak az aranyvonaton talált ingóságokat átvitték Salzburgba, ahol azokat a hadsereg raktáraiban, nagy­részt a katonai kormányzat raktárában (MG Warehouse, vagy más néven Property Control Warehouse) helyezték el. Az aranyvonaton szállított festmények nem ebbe a raktárba kerültek. A fest­ményeket Salzburgba vitték, a Residenz karabélytermébe. A Residenzben tárolt festményekről megfeledkeztek és azokat csak 1947-ben leltározták fel.

Miután az amerikaiak megvizsgálták az Ausztria amerikai övezetében lévő magyar vonat egy részét, az amerikai erők parancsnoka, Mark Clark tábor­nok olyan döntést hozott, hogy a vonat tartalma sem a tulajdonosok, sem – figyelembe véve Magyarország terü­letének változásait – a nemzeti hova­tartozás tekintetében nem azonosítha­tó; mivel az ingóságok visszaszolgálta­ tása Magyarországnak nem jelent meg­oldást, ezen kormány jóváhagyásával olyan döntés született, hogy a kérdé­ses ingóságokat át kell adni a Mene­kültügyi Kormányközi Bizottság (IGCR) részére.

A magyarországi zsidó közösség kép­viselői és a magyar kormány erőtelje­sen tiltakoztak ezen határozat ellen.

A budapesti zsidó vezetők már 1945 végén tudtak arról, hogy az amerikaiak feltartóztatták az aranyvonatot. Decem­ber 20-án az Országos Iroda ideiglenes intézőbizottsága levelet küldött a buda­pesti amerikai képviseletre, amelyben a bizottság tudomásul veszi ezt a tényt és az aranyvonat tartamával kapcsolat­ban az alábbiakat közli:

A magyar hivatalos szervek az or­szágban a zsidók tulajdonában lévő va­lamennyi értéktárgyat – még az arany jegygyűrűket isösszeszedtek még az előtt, hogy a zsidókat a deportálást megelőzően gettóba zárták volna. A zsi­dók által letétbe helyezett, vagy a hi­vatalos szervek által begyűjtött érték­tárgyakat később vasúti kocsikba rak­ták és a szerelvényt nyugat felé indítot­ták. Amikor a német hadsereg katonai veresége nyilvánvalóvá vált. a szerel­vényt ki vitték Ausztriába, miután több­ször is megdézsmálták. Mivel ezeket az értéktárgyakat még a náci rendeletek is a zsidók letétjeként kezelték, soha nem férhet kétség ahhoz, hogy azok mindig is az eredeti tulajdonosokhoz tartoztak.”

Az intézőbizottság levélben kérte az amerikaiaktól, hogy az Országos Iroda küldöttséget meneszthessen az amerikai hadsereg bécsi főhadiszállására. A levél nemcsak a szerelvényben szállított ingó­ságok tulajdonjogi előzményeire hivatko­zott, hanem az érzelmekre is apellált:

A zsidóktól mindent elraboltak: a ru­háikat, az alsóneműjüket, a bútoraikat, stb., és az a követelésük, hogy kapják vissza az amerikai ellenőrzés alatt álló vasúti kocsikban talált tárgyakat, nem­csak kétségbevonhatatlanul jogos, ha­nem emberiességi megfontolásból is megalapozott. Ha visszakapják elve­szett értékeik egy részét, ezzel sokan megkezdhetik otthonaik és egziszten­ciájuk újjáépítését.”

1946. január 2-án a budapesti ame­rikai képviselet vezetője, H. F. Arthur-Schoenfeld tájékoztatta az amerikai külügyminisztériumot a levélről, és azt jelentette, hogy „1945. december 27- én beszéltem a levelet átadó urakkal, és azt mondtam nekik, hogy az ügy vél­hetően a magyar külügyminisztérium­hoz tartozik”.

1946 júliusában Nyárádi Miklós ma­gyar pénzügyminiszter Berlinbe látoga­tott abból a célból, hogy megkísérelje az amerikai hatóságokat rábeszélni ar­ra, hogy az aranyvonat kincseit ne osszák szét. nyárádi tájékoztatta az amerikaiakat arról, hogy körülbelül 200 000 zsidó maradt Magyarországon, és a magyar kormány, együttműködve a zsidó szervezetekkel, felállította a Zsi­dó Újjáépítési Irodát. A magyar kor­mány ezen kezdeményezése azonban nem változtatta meg az amerikai ható­ságok véleményét.

1947-re a nemzetközi közösség már jól tudta, hogy az amerikai kormány azt tervezi, hogy az aranyvonat tartalmá­nak egy részét elárverezi. Az árverés bevételeit az IRO kapta volna meg. A budapesti zsidó vezetők több alkalom­mal is megkísérelték jobb belátásra bír­ni az amerikaiakat, hogy árverezés he­lyett inkább juttassák vissza a kincse­ket jogos tulajdonosaiknak.

1947. február 21-én az Országos Iro­da egy ilyen értelmű táviratot küldött az amerikai külügyminisztérium felé:

Alulírottak, a magyarországi zsidó­ság választott testületéinek képviselői őszinte felháborodással értesültek ar­ról a tényről, hogy az Egyesült Államok kormánya a magyarországi zsidóság tulajdonát képező úgynevezett arany­vonat értékének átadását tervezi az ENSZ menekültügyi bizottsága felé… nyomatékosan követeljük, hogy az úgynevezett aranyvonattal kiszállított értékeket az amerikai kormány ne adja át az IRO-nak, hanem ehelyett bocsás­sa a magyarországi zsidóság választott testületéinek rendelkezésére.”

Februárban az Országos Iroda és az Autonóm Ortodox Hitközségek Képvi­selete levelet küldött a budapesti ame­rikai képviseletre és ebben emberies­ségi megfontolások alapján ismét az ér­tékek visszajuttatását kérte:

A magyarországi zsidóság a fasiszta embertelenségnek köszönhetően mind emberi életben, mind tárgyi javakban el­képzelhetetlen veszteséget szenvedett. A németek táboraiban 600000 magyar- országi zsidó vesztette életét. A Magyar- országon életben maradt 200000 zsidó maradék tárgyi javai az aranyvonaton találhatók. Úgy gondoljuk, hogy ezen emberekkel szemben óriási igazságta­lanság lenne az, ha még a megmaradt kevéske tulajdonukat sem kaphatnák vissza azután, amin keresztülmentek.”

A magyarországi zsidó vezetők attól féltek, hogy egy árverés káros prece­denst teremthetett volna. Tudták, hogy a kincsek egy része a francia hatóságok kezébe jutott és aggódtak amiatt, hogy amennyiben az amerikaiak elárverezik a Werfenben talált értéktárgyakat, pél­dájukat a francia kormány is követi majd. Fontos megjegyezni, hogy a leve­lek hangsúlyozták: az elárverezni terve­zett ingóságok tulajdonosai, illetve az örökösök ismertek és feltalálhatóak. Az Országos Iroda véleménye szerint az árverezés az amerikai jóvátételi politi­ka alapelveit sértette volna.

Az Egyesült Államok figyelmen kívül hagyta a magyarországi zsidók kéréseit és a válaszok keresése céljából másho­vá irányította őket. 1947. május 19-én a budapesti amerikai képviselet válasz­levelet küldött az Országos Irodának, amelyben így védelmezte az amerikai hatóságok döntését:

Az Egyesült Államok kormányának jóváhagyásával az amerikai erők pa­rancsnoka úgy döntött, hogy az ingósá­gokat a német népirtó tevékenység nem hazatelepíthető áldozatainak segé­lyezése és támogatása céljából át kell adni a Menekültügyi Kormányközi (sic] Bizottságnak. Ez a gyakorlatban azt je­lenti majd, hogy a bevételek kilencven százalékát az Amerikai Zsidó Közös Elosztási Bizottság (azaz a Joint), illet­ve a Zsidó Ügynökség (azaz a Szohnut) osztja el. A döntés azon a tényen ala­pul, hogy az egyes értéktárgyak vissza­juttatása az eredeti tulajdonosok vagy örököseik részére nehezen kivihető és a kisemmizett emberek érdekeit a válasz­tott megoldás szolgálja a legjobban.”

Ha az Országos Irodának még lettek volna illúziói, ezeket Marshall amerikai külügyminiszter 1947. május 19-i táv­irata végleg eloszlatta. A távirat a buda­pesti amerikai képviseletnek volt címez­ve és többek között ezt tartalmazta:

Nyárádit itt tartózkodásakor tájékoz­tatták a döntésről és arról, hogy a döntés megváltoztatása valószínűtlen. Ha az Or­szágos Iroda képviselői érdeklődnek, en­nek megfelelően kell tájékoztatni őket. Javasolhatja, hogy amennyiben az érde­keik védelméről van szó, forduljanak a fent említett két zsidó szervezethez.”

Az amerikai képviselet véglegesnek tűnő álláspontja ellenére a magyaror­szági zsidók nem adták fel a küzdelmet. 1947. július 28-án az Országos Iroda le­vélben tájékoztatta az amerikai külügy­minisztériumot arról, hogy a francia ha­tóságoktól eddig semmilyen hírt nem kapott azokról az ingóságokról, amelye­ket a franciák Ausztriában foglaltak le. Az Országos Iroda ismét arra kérte az amerikaiakat, hogy változtassák meg a döntésüket, hiszen az ingóságoknak leg­alább egy része beazonosítható:

A deportált zsidók egy töredéke visszatért Magyarországra, egy másik töredék már otthon elbújt a deportálás elől. Ezek a túlélők jogosan követelik vissza azokat az értéktárgyakat, melye­ket tőlük vagy rokonaiktól raboltak el. Tehát ahol az ingóságok beazonosíthatóságához nem fér kétség és a tulajdon­jog bizonyítható, a tulajdonos a magántulajdonhoz való jog elve alapján jogo­san követeli vissza az értéktárgyait.”

Engedélyért folyamodtak az amerikai hatóságokhoz, hogy a magyar pénzügy­minisztérium jóvátételi különbizottságá­nak képviselői megvizsgálhassák a raktá­rozott értéktárgyakat. A magyarok azt re­mélték, hogy egy ilyen vizsgálat nyomán megkezdődhet a beazonosítható ingósá­gok visszajuttatása Magyarországra.

Az Egyesült Államok ismét visszauta­sította a kérelmet.

Tehát Clark tábornoknak a vonaton talált tárgyak „beazonosíthatatlanságával” kapcsolatos 1945-ös döntése min­den későbbi döntés alapjául szolgált és így lehetetlenné tette az ingóságok esetleges visszajuttatását Magyaror­szágra. Ha a magyarok rákérdeztek, a PCIRO minden alkalommal azt válaszol­ta, hogy Clark tábornoknak az ingósá­gok tulajdonjogával kapcsolatos dönté­sét nem áll módjukban felülvizsgálni.

Az aranyvonat kincseinek sorsa

1. Vételezés az aranyvonat kincseiből Az amerikai katonák kezdettől fogva felismerték, hogy az aranyvonat olyan kincseket is tartalmaz, amelyek irodák­ban, sőt lakásokban is igen jól mutatná­nak. 1945. július 13-án Harry J. Collins vezérőrnagy, a Nyugat-Ausztriában állomásozó 42. hadosztály parancsnoka a Salzburgban székelő Ellátó Központtól az irodájába bútorokat és berendezési tárgyakat kért és kapott, köztük külön­féle ónixból készült tárgyakat, 5 szőnye­get és 8 festményt. A szállítmány meg­jelölése a következő volt: „Az amerikai kormány tulajdona (a magyar vonatról, a katonai kormányzat raktára).”

A vezérőrnagy nemcsak az irodája, hanem a lakása berendezése céljára is kért értéktárgyakat. 1945. augusztus 28-án Collins egyik szárnysegédje em­lékeztetőt készített az Ellátó Központ vezetője számára, amelyben a követke­zőket kérte:

A vezérőrnagy úr utasítja Önt, hogy késedelem nélkül szállíttassa le a kö­vetkező háztartási berendezési tárgya­kat: a) Porcelán (minden típusú tányé­rok és tálak formális bankettekhez és egyéb étkezésekhez) 45 fő számára, b) Evőeszköz (mint fent, tálalóvillákkal és kanalakkal együtt, ezüstből), c) Poha­rak (beleértve a vizes-, boros-, pezsgős-, likőrös- és koktélpoharakat is, for­mális bankettekhez, ahol többféle bor is felszolgálásra kerül), 90 fő számára, d) Abroszok és szalvéták (30 abrosz, mindegyikhez egy tucat damasztszalvétával). e) Ágynemű (60 lepedő és 60 párnahuzat) és törülközők (60 nagy fürdőlepedő). A parancsnok úr azt kí­vánja, hogy a fenti berendezési tárgyak a Salzburg tartományban fellelhető legjobb minőségűek legyenek. Külön kihangsúlyozta, hogy az egyes tételek biztosításáért Ön a felelős.”

Az Ellátó Központ vezetője olyan mó­don teljesítette az utasítást, hogy el­ment a katonai kormányzat raktárába, ahol az aranyvonat kincseit is tárolták, és kivételezte a keresett tárgyakat. Col­lins ezt követően is kért berendezési tárgyakat, így 12 ezüst gyertyatartót és 11 szőnyeget; 2 szőnyeget a vasúti ko­csija díszítésére; és 13 szőnyeget a Má­ria Terézia-kastélyban berendezett rezi­denciájába.

Nem Collins vezérőrnagy volt az egyetlen katonatiszt, aki személyes használatra vételezett az aranyvonat kincseiből. Az Ellátó Központ által ké­szített Jegyzék a katonai kormányzat raktárából kölcsönkért anyagokról” alapján jól látható, hogy számos magas rangú amerikai tiszt vételezett az arany­vonatból származó kincseket a reziden­ciája díszítésére. Például Laude tábor­nok salzburgi lakásába asztali porce­lánt, ezüst evőeszközöket, abroszokat és ágyneműt vételezett; Hume tábor­nok az asztali porcelánon, ezüst evő­eszközökön, poharakon és abroszokon kívül 18 szőnyeget is kapott; Howard tábornok a bécsi lakása díszítésére 9 szőnyeget, egy ezüstkészletet és 12 ezüsttálat kapott; és Linden dandártá­bornok 10 szőnyeget kapott a reziden­ciája számára, amit a von Trapp birto­kon rendezett be.

Mivel egyre több amerikai tiszt csa­ládja telepedett le Ausztriában, az Ellá­tó Központ vezetője aggodalmát fejezte ki a hadsereg szállítási osztálya felé. 1946. március 8-án a következőket je­lentette: „Az Ausztriában állomásozó tisztek családjainak a közeljövőben várható érkezése aggasztóan fokozhat­ja az érdeklődést a raktárban lévő bizo­nyos javak iránt”, mivel olyan hivatalos értesítést kapott, amely szerint „Collins vezérőrnagy a tiszti családok számára további lakásokat kíván kiosztani a megfelelő berendezi tárgyakkal együtt”, ami nagy valószínűséggel azt jelentet­te, hogy „ismét a raktárban elhelyezett ingóságok vételezésére kerül sor”.

2. Az aranyvonat kincseinek értéke­sítése

Egy idő múlva az aranyvonat ameri­kai felügyelet alatt álló kincseit a had­sereg által működtetett bolthálózat (AES) értékesíteni kívánta arra való hi­vatkozással, hogy „kérelmünk tárgya a nyilvántartásunk szerint vagy zsákmá­nyolt ellenséges tulajdon, vagy romlan­dó áru, vagy mindkettő”.

Azonban az AES ezen első kísérlete, hogy az aranyvonat kincseit értékesítés céljából megkaphassa, nem járt siker­rel. A szállítási osztály vezetője megtá­madta a jogi osztály döntését azon az alapon, hogy „az áru láthatóan nem romlandó és úgy tudjuk, hogy az erede­ti magyarországi tulajdonosok egyes be­azonosítható ingóságokra, mint magán- tulajdonukra igényt támasztottak.”

Egy évvel később azonban az AES kérelmét mégis jóváhagyták. 1946. no­vember 18-án az Ellátó Központ veze­tője javaslatot tett arra, hogy az Ellátó Ágazat adja el „a werfeni vonatból szár­mazó szőnyegeket és bundákat, ame­lyeket jelenleg a katonai kormányzat raktárában tárolnak”. A tiszt a javasla­tát azzal támasztotta alá, hogy „ha eze­ket az árucikkeket a következő két vagy három hónap során nem értékesí­tik, értékük nagy része elvész”. Mivel az árucikkek több ezer dollár értéket kép­viselnek, az Ellátó Központ vezetője szerint „azonnal értékesítendők”.

Míg a magyarországi zsidóktól elkob­zott szőnyegek, bundák és jobb minő­ségű ruhák az AES boltjain keresztül ér­tékesítésre kerültek, az átlagos minősé­gű ruhákat szabadon szét lehetett osz­tani. 1946. március 6-án az Ellátó Köz­pont vezetője a bécsi főhadiszálláson javaslatot is tett a jobb és az átlagos minőségű ruhák kezelésének szétvá­lasztására.

A 42. hadosztály lelkésze, Flaherty őrnagy kérelmet nyújtott be az összes ruházati cikk iránt. A ruhákat a nélkülö­ző hontalan személyek között kívánta szétosztani. Tehát végül a jobb minősé­gű ruházati cikkeket értékesítették, az átlagos minőségűeket szétosztották.

Clark tábornok 1945-ös álláspontja, amely szerint az aranyvonat kincsei sem az eredeti tulajdonos, sem a szár­mazási ország szerint nem azonosítha­tók be és ezért a visszaadásuk sem ki­vihető, mind a magyarok, mind az ame­rikai képviselet oldaláról érkező nyo­másnak ellenállt. A „beazonosíthatatlanságnak” a párizsi jóvátételi konfe­rencia és az öthatalmi egyezmény szerinti meghatározása zöld utat jelentett ahhoz, hogy az aranyvonat kincseit az IRO elárverezhesse.

1947 novemberében Ray C. Kramert nevezték ki az IRO értékesítési bi­zottsága elnökének. Az IRO egy lebo­nyolító-bizottságot is felállított, amelyet két árverés előkészítésével bíztak meg.

A magyarországi zsidóktól rabolt in­góságokkal – amelyekre a „tulajdonosa nem azonosítható be” szövegű címke volt ráragasztva – tele ládák 1947. de­cember közepén kezdtek el érkezni New Yorkba. Az első árverésre 1948 jú­niusában került sor a New York-i Parke-Bernet cég árverezőcsarnokában. Az el­ső, június 16. és 18. között megrende­zett árverésen ékszereket és gyémánto­kat kínáltak eladásra. A másodikon, amelyre június 20. és 25. között került sor, ezüst-, üveg-, porcelán- és aranytár­gyak kerültek kalapács alá.

Az árverezőház raktárába ezeken fe­lül mintegy 4000 keleti szőnyeg, továb­bá számtalan fényképezőgép, mikro­szkóp és ezernyi más tétel is került.

A sajtójelentések szerint az árveré­sek igen sikeresek voltak. A New York Times azt jelentette, hogy az árverés heti bevétele meghaladta a 150 ezer dollárt. Az eredmények diadalt jelentet­tek Ray Kramer és az IRO értékesítési bizottsága számára, amely a New York-i árverést kísérletnek tekintette annak el­döntésére, hogy a gazdátlan javak érté­kesítésére vajon az árverés-e a legjobb módszer.

3. Lopások az aranyvonat kincseiből

Az amerikai katonák nemcsak véte­leztek és értékesítettek az aranyvonat kincseiből, hanem loptak is. 1946 októberében az Ellátó Központ vezetője azt jelentette, hogy két kis bőröndnyi aranypor eltűnt a katonai kormányzat raktárából. A tolvajoknak nem sikerült a nyomukra akadni, bár az Ellátó Köz­pont „ennek érdekében minden lehető lépést megtett”.

Az aranyvonat kincseinek beazono­sítását a számos kölcsönvétel, értéke­sítés, ajándékozás és lopás jelentő­sen akadályozta. Az áru újracsomago­lása tovább bonyolította a helyzetet: ekkor ugyanis az eredeti ládák és a rá­juk ragasztott – az országot és a tulaj­donosok neveit feltüntető – címkék elvesztek.

A festmények sorsa

1947-ben Evelyn Tucker, az MFAA (az amerikaiak műkincsekkel foglalko­zó hivatala) bécsi képviselője értesült arról, hogy Salzburgban lefoglalt fest­mények is vannak. Október 23-án Tuc­ker a havi jelentésében a következő­ket írta:

Értesültem arról, hogy Salzburgban körülbelül 200 festmény van, amelyek a werfeni vonatról származnak és talán magyarországi eredetűek. Ezeket a ka­tonai kormányzat raktárában, egy eme­leti kis teremben elkülönítve tárolják. A kezelő személyzet elmondta, hogy a festményekre vonatkozóan eddig sem­milyen utasítást nem kaptak és szerin­tük nem is fognak.”

Tucker kisasszony 1947. november elején Salzburgba utazott és ott nem 200, hanem 1181 festményt talált. Lát­hatóan mindegyik magyarországi ere­detű volt: a festményeken ott szerepelt a tulajdonosok neve és lakcíme. A fest­mények között talált egy kis rézkarcot Rembrandt 1639 felirattal és Ruysdael egyik Tengeri tájképét is. 300 fest­ményt sikerült felleltároznia.

1949. január 5-én az Ellátó Központ vezetője és Joseph Reith osztrák mi­niszter megállapodást írtak alá, amely­nek értelmében a katonai kormányzat raktárában lévő 1181 festmény átke­rült az osztrák szövetségi kormányhoz megőrzésre. Egy 1951 januári – „A felügyeletünk alatt álló műtárgyak és tu­dományos művek átadása” című – külügyminisztériumi okirat az ügyletet az alábbiakkal magyarázta:

Úgy tudni, hogy ezek a művek olyan középosztálybeli magyarok tulajdoná­ban voltak, akik közül sokan életüket vesztették. A túlélők egy része tovább­ra is Magyarországon él, míg mások ki­ vándoroltak. Az osztrák műemléki hi­vatal (Bundesdenkmalamt) alátámasz­totta azt a véleményt, hogy a kincs je­lentős értéket képvisel, de nem ismert­ségük vagy lehetséges egyedi értékük, hanem főleg nagy számuk miatt. Két­séges, hogy ezeket a műtárgyakat egy csereegyezmény keretében bármely ország elfogadná-e. A származási or­szág és az aláírásokból kivehető fes­tők személye miatt a műtárgyak min­den kétséget kizáróan magyar műtár­gyaknak számítanak. Ennek alapján a műtárgyak Magyarország kulturális örökségét képviselik, és mint ilyet, elv­ben vissza kellene juttatni őket a szár­mazási országba. Az Egyesült Államok ugyanakkor nem szándékozik vissza­adni a festményeket Magyarországnak, mivel ez a lépés ellentétben állna azon 1949januári döntésével, amely szerint ettől kezdve az Ausztria amerikai öve­zetében lévő állítólag magyarországi eredetű ingóságokra vonatkozó kár­pótlási kérelmek az osztrák kormány hatáskörébe tartoznak. Egy ilyen lépés emellett erős ellenkezést váltana ki az osztrák kormányból, mivel Ausztria és állampolgárai a háború utáni magyar törvényalkotás hibájából számos ma­gyarországi tulajdonukat elveszítették és Ausztria úgy érzi, hogy alkupozíció­ja a két ország között várható általá­nos rendezésnél a festmények vissza­tartásával erősödne.”

Nincs bizonyíték arra, hogy a magyar kormányt a festmények létezéséről va­laha is értesítették volna.

Az egyetlen kivétel

Csak egy olyan teljesen dokumentált esetről tudunk, amikor egy, az aranyvo­natról származó festményt visszaadtak a tulajdonosának. 1945. szeptember 20-án Gergely Joli megbízottai be­nyújtották a berni amerikai képviselet­nek azon igényüket, hogy ügyfelük tu­lajdonát az Egyesült Államok szolgál­tassa vissza. Azt állították, hogy Gergelyné ékszerei, ágyneműje, csipkéi, ruhái, ezüstneműje és más holmija is fent volt az aranyvonaton. A megbízot­tak állítása szerint ügyfelük, aki „nem volt árja”, az üldöztetések elől elmene­kült Magyarországról és Svájcban tele­pedett le. Férje Magyarországon maradt és életét vesztette. A Gergely család ér­tékeire a család egyik barátja, egy bizo­nyos Csillaghy Miklós vigyázott.

1946. február 8-án Gergelyné megbí­zottai részletes jegyzéket küldtek az amerikai hatóságoknak ügyfelük javai­ról. A válasz lesújtó volt:

Gergely Joli ingóságai, amelyet a werfeni vonat többi anyagával együtt vettünk őrizet alá, még mindig köz­pontunk tulajdonában van. A tárgybe­li ingóságok beazonosítása rendkívül nehéz lesz. A katonai kormányzat salzburgi raktárának volt tisztjei sze­rint – mivel a ruhákat, ágyneműket és egyéb hasonló ingóságokat kivették az eredeti ládákból, molyirtóval be­szórták, majd új ládákban helyezték elaz ingóságokat ma már nem lehet beazonosítani és így visszaadni sem.”

Mindezek ellenére 1948. február 2-án az Ellátó Központ visszaadott négy festményt és egy ikont Gergelynének és további három festményt Csillaghy Miklósnak. így bár Gergelyné és Csil­laghy Miklós 27 olyan tárgyat követelt vissza, amelyeknek szerintük az arany­vonaton kellett volna lenniük, ezek kö­zül az amerikaiak végül mindössze nyolcat találtak meg és adtak vissza.

Zárszó

Vajon milyen célokat szolgáltak az amerikaiak kárpótlással kapcsolatos döntései? A magyarázatot a háború utá­ni politika csak részben adja meg. Mi­vel Ausztriát 1938 márciusától a német birodalmi eszmék áldozataként kezel­ték, az amerikaiak úgy döntöttek, hogy az értéktárgyakat a háború után Auszt­riában hagyják, hogy az ország alkupo­zíciója a várható általános rendezésnél ezzel is erősödjön.

Ugyanakkor ennek a döntésnek nem lett volna szabad kiterjednie a kulturá­lis javakra és különösen nem a néme­tek áldozataiéra. Az a tény sem ad tel­jes magyarázatot, hogy Magyarország ekkor már a kommunizmus felé haladt. Bár 1948-ban a magyar jóvátételi küldöttségnek el kellett hagynia az ameri­kai övezeteket Németországban és Ausztriában, de 1948-ig Magyarország tulajdonképpen még jobb bánásmód­ban részesült, mint némely ország a vasfüggöny szabad oldalán.

Minden valószínűség szerint több ma­gyarázat is adható arra a kérdésre, hogy a magyarországi zsidó közösség ingóságait vajon miért szórták széjjel olyan könnyű szívvel. De a tény tény marad: az aranyvonat szállítmányára al­kalmazott többfajta politika biztosítot­ta, hogy az ingóságok soha ne kerülje­nek vissza jogos tulajdonosaikhoz.

Rajki András fordítása

Címkék:1999-12

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás

Műkincsvadászat

Műkincsvadászat Milyen eséllyel ül le tárgyalni a ma­gyar delegáció orosz partnerével a II. világháború végén Oroszország­ba hurcolt műkincsek visszajuttatá­sáról? Milyen...

Kárpótlási fejlemények

Kárpótlási fejlemények Megalakult a Mazsihisz kárpótlási kér­désekkel foglalkozó bizottsága. Elnöke Sessler György, tagjai: dr. Feldmájer Pé­ter, Sebes Gábor, dr. Szenes...

Close