Szombat előfizetés 2017

Anya csak egy van

Írta: Vámos Miklós - Rovat: Archívum, Irodalom

Schiller-Szombat_banner-02_700x100px_Corsa_20160223

intézkedjél, lacika, mondd meg nekik, hogy ki vagy te, és mondd meg, hogy én az anyád vagyok, ennek megfelelően bánjanak velem, különben panaszt teszek, a képükbe mászok, nem működik ez a szar, hiába nyomom a gombot, semmi se történik, valaki cserélje már ki a lepedőmet, nem, lacikám, te inkább ne nyúlj hozzá, abból a világon semmi jó nem szár­mazik, ha te cseréled ki, akkor ráncos marad, és tele leszek felfekvésekkel, mert ez a sok balfasz doktor nem engedi, hogy fölkeljek, mi lesz már?! mozduljatok meg, a fületeken ültök? pont az a dagadék nővér az ügyeletes, akinek beszélhet az ember, föl nem emelné a püffedt valagát, hányadék egy nő, pfúj

ugyan, édes lacikám, miről beszélsz, hogyhogy szeren­csém van, nekem még soha életemben nem volt szerencsém, most sincs, mit keresek itt ebben a rohadt intézetben, minek dugtál be ide, te szemétláda, ezt érdemlem én? aki az egész életemet rád áldoztam, meg arra a tehén nővéredre, volt pofátok bedugni engemet egy ilyen trágya helyre, azt hiszi­tek, ittmaradok? én? itt? ahol két napja nem hajlandók ki­cserélni a húgyos lepedőmet, a végén még tüdőgyulladást kapok, de följelentem én ezt az egész tetves bagázst, ne félj, elmegyek a doktor szalma ervinhez, a legfőbb ügyészhez, aki az apukádnak olyan jó barátja volt, hogy mindig kereste a társaságát, még akkor is, amikor az én bandikám már a nyomdagépellátóban dolgozott, sztahanovista marósként, ott kellett hagynia a jó kis helyét a rajk-per miatt

a szalma ervin ötvenhat után is mindig agitálta az apukádat, hogy vállaljon jogászi munkát őnála, a legfőbb ügyészségen, de az én szerencsétlen férjemnek esze ágában se volt, ragaszkodott a marógéphez a barom, mindig azt mondta, soha többé nem megy olyan állásba, amihez önélet­rajzot kell írnia

hogyhogy nem a doktor szalma ervin a legfőbb ügyész? ne akarj engem átverni, pontosan tudom, hogy ő a legfőbb ügyész, honnan veszed, hogy leváltották, dehogy váltották le, ezt csak azért mondod, mert félsz, hogy botrányt csinálok, pedig hiába minden, én nem vagyok köteles eltűrni, hogy így bánjanak velem a tulajdon gyerekeim, nincs semmi ok arra, hogy ebben az intézetben tartsatok engem, a sok hülye közt, nézd meg, egy sincs magánál, csak nyöszörögnek, mint a seggbe lőtt kutyák, megjegyzem, némelyik pont úgy is néz ki, hé, cserélje már ki valamelyik hülye picsa a lepedőmet, míg a modoromnál vagyok

ne zagyválj nekem össze hetet-havat, édes fiam, szó sincs arról, hogy átcsapott volna a depresszió a túlfutásba, soha ilyen jól nem éreztem még magamat, leszámítva hogy itt fekszem a pisában, mert te képtelen vagy elintézni, hogy kicseréljék a lepedőmet, hívjad ide azt a hájpacnit, adjál neki egy százast, meglátod, rákap, mint gyöngytyúk a takonyra, hogyhogy adtál? dehogy adtál, nem is találkoztál még vele, hiszen csak most jöttél! minek hazudsz a pofámba, édes lacikám, sajnálod rámkölteni azt a kis pénzt? ne félj, elfogad­ják, ezek nem szégyenlősek, sok hülye parasztlány, mit csitítasz, asszed, nem tudják magukról, hogy parasztlányok? nincs abban semmi szégyellni való, én is csak egy egyszerű bolsi asszony vagyok, egy munkásasszony a sok közül, ne vágj közbe, bazd meg, ha én azt mondom, bolsi asszony vagyok, akkor az vagyok, és kész! én mindig hittem a szociálizmusban meg az egyenlőségben, és attól, hogy nem iratkoztam be a pártba, még lehettem bolsi, kizárólag a hülye apád miatt nem iratkoztam be a pártba, mert ő körömsza­kadtáig ellenezte, azok után, hogy a rajk miatt annyira megégette magát, pedig nem tudjuk, hogy végeredményben kémkedett-e a rajk, és azért azt senki ne mondja nekem, hogy ez a mostani a jó világ, amikor a hozzám hasonló szegény nyögdíjas özvegyasszonyok éhendöglenek, maradj má, nem sírok vissza semmit, de a tények kemény dolgok, édes lacikám, ideje, hogy megtanuljad, igenis, egy egyszerű bolsi asszony vagyok, nem szégyellem, egy nyögdíjas özvegy­asszony, akinek vén fejjel meg kellett érnie, hogy a hülye fia bedugta ebbe az ocsmány intézetbe, ahol zsírcafatos nyáriszalámit adnak reggelire egy szelet szikkadt kenyérrel, ki tudja megenni a zsírcafatos nyáriszalámit? én nem, a gondolatától is öklendeznem kell, eeeeeeee-ööööööö

mit sugdosol, nem értem, beszéljél normálisan, milyen gyógyszereket? én nem vettem be semmiféle altatókat, azt te csak szeretnéd, ha megszabadulhatnál tőlem, eszem ágában sincs meghalni, istenien érzem magam, pont azért ragaszko­dom hozzá, hogy kieresszenek innét, méghozzá most rögtön, hol a ruhám? hol a büdös francban vannak a gönceim? hová tették ezek a paraszt kurvák? hé!!! ne pisszegj rám, te rohadt kölyök, honnan veszed magadnak a bátorságot? szájba- váglak, ha így folytatod! mit merészelsz? elfelejted, hogy ki vagyok én? én az anyád vagyok! ne magyarázzál te énnekem az egészségi állapotomról, lófaszt vagyok gyönge, miért kéne lábadoznom? ne baszogassál már, lacika

halló! doktor úr, jöjjön csak ide, tessék, mondja meg, miféle aggok menhelye ez itten? nem hallom! mi az, hogy balbel? ja, baleseti belosztály, na jó, ne tessék velem viccelni, engem nem ért semmiféle baleset, hagyjuk ezt az óhéber dumát, én egy csöppet se vagyok nyugtalan, ellenben unom a banánt, ki akarok menni innen, utasítsa a trampli nővéreket, adják vissza a ruhám, megyek haza, miért ne mehetnék? a saját felelősségemre! hogyhogy nincs saját felelősségem? hogyhogy jelenleg? milyen állapotomban? elég a csűr­csavarokból, doktor, mostan már ki van törve a demokrácia, elmúltak azok az idők, amikor még büntetlenül lehetett hatalmaskodni az emberek­kel, én ugyan akkoriban se tűrtem el, én mindig megmondtam a maga­mét

hogyha nem ön a felelős, akkor kicsoda? jó, akkor küldje ide az igazgató főorvost! már miért ne küldhetné? egy az, hogy nem szombat van, hanem szerda, és az egészségügyben ez különben se számít, ha dolog van, akkor egy or­vos köteles azonnal megjelenni a színen, ezt parancsolja az esküje, amiről még az igazgató főorvosnak sem szabad elfeledkeznie, tessék azonnal fölhívni, és megmondani, hogy én hívatom, özvegy doktor maros andorné, jól teszi, ha siet, az én férjem nem volt akárki, megvannak a kapcsolataim, kezdve ott, hogy minekünk kö­zeli családi barátunk a legfelső ügyész, és a leg­főbb bíróságon is sok az ismerősünk, mi az, hogy fordítva? fogd be azt a lepcses szád, lacika, ha én beszélek! intézked­jék, doktor, haladéktala­nul tegye meg a szük­séges lépéseket, távoz­hat

ne bőgj már, sárika, mi az istennek bőgsz, na és, ha megsértődött, nem akarok feleségül menni hozzá, azt akarom, hogy állítsa ki a retkes papírokat és engedjen szabadon, a világon semmi keresni­valóm nincs ebben a koszos intézetben, eszem ágában sincs itt pazarolni a drága időmet pusztán azért, mert a két önző gyerekem úgy döntött, hogy elegük van belőlem, vigasz­talódjatok, véreim, nekem is elegem van belőletek, az a legokosabb, ha nem zavarjuk egymás köreit, húzzátok el a mocskos formátokat, eleget idegesítettetek, látom, nem akar­játok helyrehozni a hibátokat, nem segítetek abban, hogy kikerülhessek innét, semmi baj, megoldom nélkületek, isten pá, tűnjetek a náthásba, futólépésben

ezek az én drágalátos gyerekeim valami nagy-nagy fél­reértésben vannak, csak azt nem értem, miért titokzatoskod­nak, miért nem mondják meg egyenesen a szemembe, mi nyomja a bögyüket? szerintük csináltam magammal valamit, valami végzeteset, amit nem lett volna szabad, amivel őket nehéz helyzetbe hoztam, bár tudnám, miről beszélnek

a rohadék bélosz is rútul cserbenhagyott, tette nekem a szépet tiszta erőből, aztán nevetséges féltékenységi jele­neteket rendezett, de amikor a legnagyobb szükségem lett volna rá, eltűnt, minta kámfor, még a lakáskulcsot sem küldte vissza, atyavilág, mekkora hisztit csapott az én lacikám, amikor megtudta, hogy adtam a bélosznak egy lakáskulcsot, elmondott mindennek, épp csak hogy nem büdös kurvázott le, megjósolta, hogy a bélosz ki fog fosztani, rámtör éjszaka, amikor alszom, elviszi a vaskazettát a takarékbetétkönyvek­kel és az ékszerekkel, már amennyi abból megmaradt, mert folyamatosan adogatom elfele, valamiből ki kell pótolnom a nyögdíjamat, ha kedvem szottyan egy kis dorbézolásra hörög ez a szerencsétlen öreg spinkó az ablak melletti ágyon, ahelyett, hogy méltányolná, hogy azt az ágyat kapta, ott biztosan jobb a levegő, mint itt, annak ellenére, hogy az ablakot becsukták és elsötétítették a fehérköpenyes fasiszták nőnemű segédei, mérget vennék rá, hogy ez a spiné haldoklik, s fölébreszti vele a kórterem mind a tizenkét lakóját, illetve csak tizenegyet, mert ő maga a tizenkettedik, ő nyilván eleve ébren van, kizárt, hogy álmában hörögne ilyen vészterhesen, ennek már nem lehet túl sok hátra, becsöngetem az éjjeles nővért, csináljanak vele valamit, becsöngetném, ha figyelne valaki a csöngetésre, illetve, ha egyáltalán működne ez a szar, szerintem az ügyeletes orvos nyilván kúrogatja ezeket a ribancokat, miért ne kúrogatná? e szempontból talán a fehérköpenyes fasiszta is ember

nagyon meg tudom én érteni az ilyesmit, ha az emberre rájön, akkor rajta van, és nincs mit tenni, azt akarja, mindig, mindenáron, pont így jártam én a rohadék bélosszal, a különbség csak annyi, hogy az én koromban ez már több mint illetlenség, egyetlen barátnőmnek sincs krapekja, szexuális élet helyett örökké ötyéznek, állandóan feketében járnak, és rettentően sajnálják magukat, sokszor én is sajnálom magam, de amikor a bélosz felbukkant az életemben, habozás nélkül belevetettem magam ebbe a dologba, és rögtön tudattam mindenkivel, akit illet, hogy férjhez mentem óné papír, így mondtam, igen, lacikámnak háromszor kellett elismételnem, mire fölfogta, Sárikám hagyományaihoz híven rögtön sírvafakadt, ja-ha-ha-haj, anyu, ho-ho-hogy tehettél ilyet? – bőgte kétségbeesetten, alig tudtam megvigasztalni, mire ez a nemzeti gyász? nem loptam, nem csaltam, nem raboltam, kinek ártok azzal, ha végre egy kicsit jól érzem magam, mert találkoztam egy férfival, aki bandikámra emlékeztet, a harminc évvel ezelőtti bandikámra, ugyanolyan feszes, ka­tonás a modora, és a teste is, nincsenek rajta fölösleges zsírpárnák, nem úgy, mint az enyémen, valamiféle isteni kegyelem folytán azokat a bélosz észre se veszi, ő gyönyörűnek lát, nem csoda, ha elvesztem a fejem

az ötven alattiak nem tudják, milyen az, amikor az ember úgy érzi, most van ez énnekem legeslegutoljára, fogalmuk sincs erről, nekem se volt, míg a sportuszodában meg nem szólított a bélosz, vagyis egy izmos, mokány férfi, hogy kölcsönöznék-e neki egy kis napolajat, mert otthon felejtette a magáét, erre én minden átmenet nélkül megkérdeztem, óhajtja-e, hogy bekenjem? – ő bólogatott, még csak nem is csodálkozott, pedig akkor láttam életemben először, lóbáltam a bergamottos napolaj mélybarna flakonját, ő pedig mosoly­gott, bemutatkozott, majd újra megköszönte, szóra sem érde­mes, mondtam én, elkísértem a napozóágyhoz, hasra feküdt, melléje térdeltem, akár egy bakfis, nem törődve azzal, milyen látvány lehetek a petyhüdt combjaimmal, s kenceficézni kezdtem a hátát, mely legalább olyan barna volt, mint a flakon, csillogott az olaj a forró izmokon, és én már tudtam, hogy kell nekem ez a férfi, arra se vettem a fáradságot, hogy egy kicsit leplezzem, ottmaradtam mellette, vissza se mentem a saját napozóágyamhoz a törülközőmért meg a vietnámi papucsomért, s amikor közös elhatározással távoztunk a strandról, mindenemet ottfelejtettem azon a napozóágyon, még szerencse, hogy a retikülöm az öltözőszekrénybe zár­tam, különben azt is hátrahagytam volna, ami csak késő este derült volna ki odahaza, mert aznap mindent a bélosz fizetett, akkor még nem rohadt volt, hanem egy drágica

három teljes napig ki se bújtunk az ágyból, úgy éreztem magam, mint aki hulla részeg, emlékszem, hatéves koromban egyszer horgászni vitt az apám dömsödre, hajóval utaztunk, mire odaértünk, kitört az égiháború, villámlott, mint a fene, veszettül zuhogott az eső, legalább egy órányi séta volt a horgászházig, bőrig áztunk, az apám a többi felnőttel iszogatni kezdett, kérdeztem, mi van a pohárban, azt felelték, orvosság, hogy meg ne fázzanak, hát, én sem akartam meg­fázni, jót kortyoltam az apám poharából, s azonnal elvesztet­tem az eszméletemet, méregerős házi szilvapálinka volt, amikor magamhoz tértem, olyan virágos kedvem kerekedett, mint amilyen abban a három napban volt, amelyet a bélosz nálam töltött, a telefont kihúztuk, ha csöngettek, nem nyitot­tunk ajtót

sajnos, hogy az én lacikám kihívatta a rendőrséget, ránk­törték az ajtót, a rettenetes dübörgésre kimentem megnézni, hogy mi a lószar ez, épp amint a két rendőr meg a lakatos betódult az előszobába, én is odaértem, meztelenül, a hülye fiam bambán pislogott, anyu, hát te… mit csinálsz? – rámosolyogtam, amennyire tőlem telt: én speciel baszok, édes kis fiam, s nem értem, mi a túrónak töreted rám a saját lakásom ajtaját? – a rendőrök vihogni kezdtek, az én lacikám pedig vérvörös füllel elrohant, még a lakatost sem fizette ki, azt is nekem kellett

hamarosan beállított az én Sárikám is, gondolom, nem a lacika értesítette, mert azt az egyet meg kell hagyni, az én fiam a világ legdiszkrétebb embere, az is lehet, hogy a legszégyenlősebb, mire a lányom becsörtetett az előszobába, már felöltöztünk, a bélosz készített egy jó erős kávét, csipet­nyi kakaóport tett bele, amitől olyan isteni aromát kap, azóta én is mindig teszek bele, Sárikám csak meresztette a borjú szemét, és hiába viselkedett vele a bélosz olyan nyájasan, mint egy atya a hülye gyerekével, rém fagyos volt a hangulat, mikor aztán a bélosz magunkra hagyott bennünket a kony­hában, az én Sárikám suttogósra fogott hangon sziszegni kezdett, komolyan mondom, akár egy megvadult ko­brakígyó: anyu, hogy tehettél ilyet? most mi lesz? mit fognak szólni a szomszédok itt a házban? – ez érdekelte, semmi más, megmondtam neki: köpök én a szomszédokra, édes Sárikám, s nagyon csodálom, hogy néhány koszos idegen véleménye téged jobban izgat, mint a tulajdon anyád boldogsága, én egyébként arra is köpök, hogy mit gondolsz te, ne ítélj, hogy ne ítéltess, édes aranyos Sárikám

hipp-hopp, elutaztunk a bélosszal görögbe, ő akart oda­menni, nekem csak az volt a fő, hogy együtt legyünk, mind­egy, hol, megnéztük az akropoliszt meg a többi nagy régi követ, az egészből csak arra emlékszem, hogy örökösen fújt a forró szél, megfájdult tőle a fejem, pedig a bélosz mindenütt felolvasta a romok történetét a görögország útikönyvből, azt is én vettem neki, az egész utat én fizettem, ezt azonban nem kötöttem a gyermekeim orrára, semmi közük hozzá

pont athénban lett bélosz a bélosz, tudniillik ő csak latinul tud egy kicsit, ellenben rájött, hogy a görög szavak majdnem mindig iszre vagy oszra végződnek, aztán a taxisofőrt is ennek megfelelően irányítgatta, mert ő azonnal kiismerte magát a városban, és ha azt akarta, hogy jobbra forduljunk, felkiáltott: jobbosz! – ha meg azt akarta, hogy balra for­duljunk: balosz! – a sofőrök furcsamód pontosan értették, na, ezért lett őbelőle bélosz, drága bélosz, csak később derült ki, hogy alapjában véve ő is egy tetű

fölperzselt a szenvedély, egyetlen végtelennek tetsző pil­lanatra ehittem, hogy ez a mámor tartós lehet, hogy ez az észveszejtő boldogság jár nekem, elfojtottam magamban a szégyenérzet utolsó szikráit is, ki a faszt zavar, ha egy ilyen vén csoroszlya kimulatja magát még egyszer utoljára, kábé tíz, de legföljebb húsz év múlva úgyis odakerülök szegény bandikám mellé, akkor aztán édes mindegy lesz, hogy szétraktam-e a lábam meg más alkatrészeimet a rohadék bélosznak, aki sajnos hamar kimutatta a foga fehérjét, nem az bántott, hogy örökké nevetséges féltékenységi jeleneteket rendezett, hanem hogy rondán kihasznált, nem érte be annyi pénzzel, amennyit ráköltöttem, állandóan kölcsön is kért, tőlem, a szerencsétlen nyögdíjastól, visszaadni persze esze ágában sem volt, ki tudja, hányadik szédült özvegyasszony lehettem a gyűjteményében, kevés a korabeli férfi, akinek ilyen barnára sült a teste és ennyire feszesek az izmai, hajjaj, hülye fejjel soha nem írattam vele alá semmiféle papírt, a hiszékenység bűne meglakol, ahogyan a mittomén melyik színdarabban mondják

karácsony napjának reggelén megmondtam a rohadt bélosznak: fel is út, le is út, eriggyen a bánatos francba, költözzön haza, estik nevetett, nem maradt más megoldás, kihívtam az úerhát, húzták-vonták magukat, hogy a családi torzsalkodások nem órájuk tartoznak, kénytelen voltam sikítozni a telefonban, úgy tenni, mintha a rohadt bélosz már-már a hasamba mártaná a konyhakést, noha a rohadt bélosz csak ült a kanapén, itta a sört, nézte a tévét és mosoly­gott a bajsza alatt, azt hitte, színészkedem, s nincs senki a vonal túlsó végén, leesett az álla, amikor mégis megjelentek a rendőrök, és kiparancsolták a lakásból, a cuccait már én hajigáltam utána, részben a lépcsőházba, részben pedig a kiserkélyről egyenest le az utcára, ezt talán nem kellett volna, mert így az egész háztömb végignézhette, mindegy, bekap­hatják

csak egyvalami maradt nálam a rohadt béloszból, a zavaros pálinkája, amit a kuktafazékban kotyvasztott, bűzlött tőle az egész lépcsőház, de akkor még nem zavart, mert akkor még drága bélosz volt ő nekem, és amikor a szomszéd baradlay erzsike becsöngetett, hogy mi ez a bűz, rávágtam az ajtót, semmi köze hozzá.

azt a pálinkát kábé délelőtt tizenegykor találtam meg a spájzban, pont amikor rádöbbentem, hogy szent karácsony napja van, meghívtam sárikámékat és lacikámékat, mint min­dig, jönnek tehát vacsorára összesen heten, ezzel szemben nincs bevásárolva, s ami nagyobb baj, a rohadt bélosz miatt semmiféle ajándékot nem vettem még, és hát hogy a túróba vegyek ajándékot hét embernek, négy felnőttnek és öt gye­reknek, karácsony napján, déli negyed tizenkettőkor, a boltok mingyár bezárnak, ami ennél is nagyobb baj: alig maradt pénzem, mindent odaadtam a rohadt bélosznak, a kurva any­ját, pont azért mentem ki a spájzba, hogy utánanézzek, mit ajándékozhatnék el abból, amim van, meg kellett állapí­tanom, hogy tulajdonképpen nincs semmim

hát, beleittam a rohadt bélosz rohadt pálinkájába, és pró­báltam összeszedni a gondolataimat, körbejártam a lakásban, találtam két pár teniszzoknit, ami még sose volt rajtam, betettem egy üres bombonos dobozba, mellé dugtam ötven forintot meg egy balaton szeletet, gondoltam, ez jó lesz lacikának, ő néha úgyis teniszezik, aztán becsomagoltam egy ólomkristály hamutartót a feleségének, mert igaz, hogy ők nem dohányoznak, de a vendégeik hasznát vehetik, különben is, ajándék hamutartónak ne nézd a fogát, nem egy tragedosz, ha nem pont azt kapják, amit megálmodtak maguknak

oké, ittam még egy pár kortyot, aztán Sárikámnak bedobo­zoltam egy szép cserepes fikuszt, nála úgyis folyton kidöglenek a növények, mindig elfelejti locsolni, a férjének pedig lemostam a kék telefont, amit ugyan lacikámtól kaptam, de nekem jó lesz a régi fekete, csak a gyerekek okoztak problémát, nekik végképp semmit nem találtam, pedig a gyerekek ugye a legfontosabbak, a végén három borítékba betettem százasokat, ez van, kisunokáim, vegyetek maga­toknak, amit akartok

örültem, hogy ilyen klasszul kivágtam magam a sk­olasztikából, ennek örömére fölhajtottam még néhány kortyot a rohadt bélosz rohadt pálinkájából, elfelejtettem, hogy nem biztos, hogy jó az alkohol arra a maroknyi gyógyszerre, amit a doktor bartosik gizella írt föl nekem, a lítiumtól a vérnyomásemelő cseppekig, az egyik tabletta tompítja a másiknak a káros mellékhatását, a harmadik pedig a másodikét és így tovább, ez a sok-sok minden egyszerre összekavarodott a fejemben, a gyógyszerek, a pálinka, meg az, hogy kivágtam a rohadt béloszt, hirtelen elgyöngültem, ólmossá váltak a tagjaim, gondoltam, ledőlök egy pillanatra, mielőtt rohannék a sarki közértbe, hogy beszerezzem a va­csorának valót

arra ébredtem, hogy valaki rázogatja a karomat, nehezen bírtam kinyitni a szemem, és amikor ez végül mégis sikerült, alig akartam hinni neki: ott állt az ágyam körül az egész szent család, Sárikám a férjével meg a két lányával, lacikám a feleségével meg julcsival meg az ikrekkel, núnd olyan furcsálkodva néztek rám, láttam, hogy odakinn az utcán tök sötét van és égnek a neonlámpák, nem értettem, mi a büdös francnak jönnek ezek ide éjnek évadján családostul, meg­bolondultatok? miért ébresztettetek föl az éjszaka kellős közepén? – a másik oldalamra fordultam, de nem hagytak békén, anyu ne hülyéskedj, hat óra van, mostanra hívtál minket, mondta az én lacikám, ráförmedtem: barom, miért hívtalak volna hajnali hatra, tisztára meghülyültetek? jobb ember még alukál ilyenkor, menjetek haza, isten pá egymás szavába vágva bizonygatták, hogy nem hajnali hat óra van, hanem délutáni, továbbá karácsony este, meghívtam őket, közben pedig alszom, ez igazán nem járja! – lacikám mindenáron meg akarta szagolni a leheletemet, hogy ittam-e, dehogy ittam, tudhatod jól, hogy én sosem iszom alkoholt, egészen biztos vagy benne, hogy délután van és nem éjjel? – erősködött, de én nem hittem neki, erre odahozta a kis szokol táskarádiót, addig hallgattuk, amíg bemondták, hány óra, abból persze csak annyi derült ki, hogy negyed hét, az nem, hogy délután vagy éjjel, lacikám csüggedten vonogatta a vállát, jó, akkor hívjuk föl a pontos időt, hova lett a kék telefonod? – legalább háromszor végighallgattam azt a géphangot – tizennyolc óra tizenhét perc, harminc másod­perc, tizennyolc óra tizenhét perc, negyven másodperc, ti­zennyolc óra tizenhét perc, ötven másodperc mire leesett a tantusz

ellenállhatatlan röhögőgörcs jött rám, bruhaha, szóval, karácsony délutánja van, ti idejöttetek puccban-parádéban, hoztátok magatokkal az ajándékokat is, én meg közben alukálok az ágyon, hehehe, ez a hét legjobb vicce, de a gyerekeim, meg a gyerekeik és házastársaik nem értették, mi ebben a humoros, tanakodtak, hogy most akkor mi legyen, menjenek vagy maradjanak, mint mindig, most is az én lacikám mondta ki a döntő szót, ha már idejöttünk, hogy együtt ünnepeljük a karácsonyt, akkor lássunk hozzá, ün­nepeljük együtt a karácsonyt, sári vigye be a fürdőszobába az anyut, mosdassa meg és öltöztesse föl, mi pedig összeütünk valami vacsorát! – e kijelentés nálam még fullasztóbb röhögőgörcsöt váltott ki, mivel én tudtam, hogy a világon semmi sincs itthon, ez aztán a hét legeslegjobb vicce volt, meg persze az, hogy délután van és nem éjjel, ezek kikenve-kifenve idegyűltek, miközben én az igazak álmát aludtam, még szerencse, hogy mind a két gyerekemnek adtam kulcsot a lakáshoz, arra az esetre, ha

ám a hét legeslegeslegeslegjobb vicce mégis az volt, amikor kinyitották a hevenyészve összecsapott ajándékai­mat, őrületesen bamba pofát vágtak a két pár teniszzokni, az ólomkristály hamutartó, a fikusz és a kék telefon láttán, pedig rögtön mondtam nekik, hogy ajándék teniszzokninak, ólomkristály hamutartónak, fikusznak és kék telefonnak ne nézd a fogát, hahaha, csak a gyerekek voltak elégedettek a százasokkal, hiába, a gyerekekre azért lehet számítani, de csak bizonyos értelemben, mert azért könnyen megeshet, hogy amikor ezek a lányok megnőnek, ugyanúgy bánnak majd a szüleikkel, ahogyan az én édes kislányom és kicsi fiam bánik velem, orvul bedugtak ebbe a rosseb tudja milyen szeretetkórházba, ebbe a belbalba, az biztos, hogy nem beljobb

beljobb, beljobb, mennek a majmok, utca végén megáll­nak, és egy nagyot pisáinak

még mindig csupa húgy az egész ágy, csöngetek, csöngetek, hé, retkes ribancok, jöjjön ide valaki, de rögtön! dehogy maradok csendbe! ami sok az sok! maga pedig kussoljon! nem érdekel! dögöljön meg! elegem van! mindenki dögöljön meg! itt kell megrohadnom, hiába minden, nem akar vége szakadni az éjszakának, marad a rendületlen sötét­ség, úgy látszik, ebben a büdös életben többé már nem kel föl a nap, soha, soha

Részlet a könyvhétre megjelenő azonos című regényből

Címkék:1995-04

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás

Nézz vissza haraggal?

Egyenlőség, 1895. április 19. Istentisztelet utczán és udvaron Az út az új templomhoz egy iskolán keresztül vezet, melyre még csak...

…És a Kádár-korszak?

A KÁDÁR-KORSZAK MÉLTÁN dicsekedhet azzal, hogy a Hruscsov-Brezsnyev időszak szovjetblokk országai közül egyedül hazánkban nem volt a hivata­los kormányzat antiszemita....

Close