Antiszemita zavargások az 1848. évi forradalom és szabadságharc kezdetén

Az egykori feudális társadalmak polgári átalakulása világszerte, az olyan nemzeti társadalmakban is, ahol zsidó lakos viszonylag kevés volt, nagy társadalmi-politikai fe­szültségeket keltett. Sokkal inkább így volt ez a polgári átalakulás szempontjából megkésett Közép- és Kelet-Európa soknemzetiségű orszá­gaiban, ahol nagyszámú zsidó be­vándorolt élt, és ahol a liberális esz­méket – erős polgárság hiányában – a birtokos nemesség reformszár­nya képviselte.

Ez volt a helyzet a reformkori Magyarországon is, ahol a nemesi reformerek nagy egyéniségei, mint báró Wesselényi Miklós, Kossuth Lajos, báró Eötvös József, kezdettől fogva sürgették a Magyarországra betelepült zsidóság nyelvi és szokás­beli magyarosodását, összekapcsolva azt az emancipáció ígéretével. Az el­vi alapot báró Eötvös József dolgoz­ta ki a Budapesti Szemlében megjelent nagy tanulmányában a „zsidók emancipációjáról”, amelyben a Tal­mud állítólagos keresztényellenes er­kölcstanából a zsidóság ellen fordí­tott érveket cáfolta meg a humanis­ta gondolkodó nemes érvelésével, követelve a zsidóság teljes egyenjo­gúságát.

Eötvös ebben a művében össze­gezni törekedett azokat a társadal­mi válságjelenségeket, amelyek hátráltatják a polgárosodás és a nem­zetiség nagy ügyét. E nevezetes munkájában – egyebek között – azt hangoztatja, hogy a zsidóellenesség legfőbb indítéka nem a vallás, hanem az érdek, az anyagi önzés, s rámutat: a kereszténység az egyen­lőség elvén alapul és azon az ideán, hogy „szeretni minden embert”. De 1840-ben csak annyi történt a XXIX. tc. alapján, hogy az országban szü­letett vagy az itthon lakásra „tör­vényes úton engedelmet nyert” zsi­dóknak bárhol engedélyezték a lak­hatást, a gyáripart, a kereskedést, a különféle mesterségek űzését és a tudományok művelését. Még az 1843–1844. évi országgyűlés liberá­lis ellenzékének sem sikerült az emancipációs törvényt létrehoznia. Ezt csak a szegedi parlament mond­ta ki 1849. július 28-án, elismerésül a magyarországi zsidóságnak a szabadságharcban kifejtett szereplésé­ért. Miként a szabadságharc vég­napjaiban előterjesztett kormányja­vaslat indokolta: „Alig van népfaj, mely a zsidókat hűségben és mun­kásságban nemzeti háborúnk körül felülhaladná”, és a képviselőház most már egyhangúlag törvénybe iktatta, hogy a magyarországi zsi­dók ezentúl „mind azon politikai s polgári jogokkal” élhetnek, melyek­kel az ország „bármely hithű lako­sai bírnak”. Ennyit elöljáróban.

Rögös pályán

Az út az emancipációig azonban meglehetősen rögös pályákon veze­tett. A magyarországi zsidóság a ha­zai polgári átalakulás e sorsdöntő, forradalmi esztendejében sem volt mentes olyan szükségszerűen vallá­si, „faji” támadásoktól, amelyek szinte újraélesztették – a középkori antiszemitizmus és vallási fanatiz­mus rémképeit. Erről idézzünk fel itt néhány jellemző – a mának is szóló – tanulságos eseményt.

Boross Mihály, aki 1843-ban Ta­táról Székesfehérvárra költözött és 1848-ban ott a főjegyzőt helyettesí­tette, Élményeim 1848–1861 című önéletírásának első kötetében – egyebek között – a következőkről számol be.

A forradalom kezdetén, a márciu­si napokban, midőn a városok ren­dezéséről szóló törvényjavaslatban (XXIII. tc.) „kimondatott, hogy a választási jog – bizonyos cenzus alapján – vallási különbség nél­kül”, s így a zsidóknak is megada­tik, „lázas ingerültséggel megtagad­tuk a törvény előtti egyenlőség hitágazatát”. E törvény ürügyén ugyan­is „legelsőbben Pozsonyban tört ki” a zsidók elleni ingerültség, az anti­szemita zavargás, ami azután átcsa­pott a fővárosba, ahol április 19-én szintén zsidóellenes megmozdulások voltak. Pozsonyban azt kiabálta „a csőcselék nép”: „Le velük!” Pozsony utcáin „neki eredeti a zsidók üldö­zése. A zsidókat verték, ablakaikat bezúzták, boltjaikat betörték, szóval egész ostrom fejlődött ki a zsidók ellen” – írja a szemtanú emlékira­taiban.

Pesten a zsidó lakosok elleni uszí­tásokra a nemzetőrségről hozott XXII. tc. szolgáltatta az ürügyet. Ez a törvénycikk igyekezett biztosítani, hogy a városban ne csak polgárjog­gal rendelkező kiváltságosok élhes­senek a fegyverforgatás jogával. A zsidó lakosokat azonban kitiltották a nemzetőrség soraiból.

A pozsonyi „zsidóhecc” hírére az antiszemita zavargás átterjedt Győr városára is, ahol „fel akarták gyúj­tani a zsidók házait”, de a tanulóif­júság fegyveres őrséget szervezett és szétverte a „zsidófaló német pol­gárokat”. Boross Mihály azt is mondja, hogy egy-két fejérvári pol­gárban is „megpezsdült a vér”, s el­határozták, hogy kiverik a zsidókat a város falai közül. Ezek nem is olyan régen – 1836-ban – kapták meg a városban a letelepedési jo­got, s ott kereskedést űztek, boltot nyitottak. A legtöbb ilyen bolt az ő kezükben volt. Az események leíró­ja ehhez hozzáfűzi: „Ezt nem annyira a zsidó-élelmességnek, mint a keresztény-élhetetlenségnek lehet tulajdonítani.” Magyarázatát termé­szetesen helyesbítenünk kell! Anél­kül, hogy most e problémát részle­tezném, annak inkább a lényegét hangsúlyozzuk. Egészen más, gazda­sági-társadalmi és jogi problémák­ról volt itt szó, és ezek öltötték ma­gukra a vallási ellentétek mezét. Vándorútjuk során a helyhez nem kötött, a kereskedés űzésére kény­szerült s abban jártasságra szert tett birtok- és teljes értékű állam- polgári joggal nem rendelkező zsi­dó lakosság, amely – már helyze­ténél fogva is – a polgári átalaku­lás természetes szövetségesévé szegődött mint egyenjogúsággal nem rendelkező kisebbség, szükségképpen ellenszenvet keltett az üzletszerű vállalkozásoktól még jobbára ide­genkedő magyar és német lakosság körében. Ugyanakkor konkurenciát is jelentett számukra.

Kiűzték a zsidókat

Ami a székesfehérvári zsidóelle­nes zavargásokat illeti, Boross meg­említ egy Kurcz nevű kalapost, aki feltüzelt néhány „dologtalan tönkre­ment kereskedőt s iparost”, és el­kezdett a zsidók ellen izgatni. Ez a „csürhe” – írja – pár óra alatt „százakra szaporodott”. Az így fel­izgatott tömeg a városházára tódult, ahol Kurcz egy „hordó tetejéről” lázító beszédet tartott. Ennek hatá­sára a felbújtatott tömeg azt köve­telte a városi tanácstól, hogy „határozatilag mondja ki a zsidók kiűze­tését”. A tanács pedig rögtön ki­mondta, „hogy a zsidók kiűzendők a város területéről, sőt bezáratta bolt­jaikat, s a zsidók még aznap töme­gesen elhagyták a várost, hogy tett­leges bántalmaknak ne legyenek ki­téve”. Így talált társadalmi talajra a gazdasági okokra visszavezethető fanatikus zsidóüldözés Székesfehér­várott 1848. április első napján.

A történtek híre eljutott az éppen megalakult, de a kinevezést az ural­kodó által még nem szentesített for­radalmi kormány tagjaihoz, sőt Ist­ván nádorhoz is. Szemere Berta­lan dezignált belügyminisztert,

Klauzál Gábor földművelés-, ipar­- és kereskedelemügyi minisztert, va­lamint a fiatalabb nemzedéket kép­viselő Pulszky Ferencet, a reformellenzék egyik vezető személyiségét, aki már 1842-ben Deák Ferenc maj­dani igazságügy-miniszter mellett tevékenyen részt vett az első polgá­ri büntetőtörvény-tervezet munkála­taiban, teljhatalmú kormánybizto­sokká nevezte ki az antiszemita izgatások megfékezése és a rend helyreállítása céljából. Hozzájuk fordult április 2-án a fehérvári zsi­dók küldöttsége jogos védelmet kérve.

Ennek eredményeként rendelet érkezett a városi tarácshoz, hogy adjon magyarázatot, miért engedte meg a zsidók kiűzését, és rögtön ho­zassa vissza őket lakhelyükre. A városi tanács tagjai „megszeppenve” a forradalmi kormányzat gyors ellenintézkedésétől, jellemző módon azt válaszolta, „hogy ő a nép akaratát hajtotta végre, s az ellen nem te­het”. Tudjuk: nem így volt!

„Önt vasra veretem”

Székesfehérvárra Pulszky érkezett le kivizsgálni a zsidók elleni izgatás ügyét. Mielőtt azonban elindult vol­na, számolva a helyzet elmérgese­désével, egy század katonaságot rendelt be Mórról, s csak azután tudatta a tanáccsal, hogy jön, „s huszár helyett bakó ül a kocsiján, s történjék bármi, de nem enged­heti, hogy a közcsend megháboríttassék”. Április 4-én érkezett meg, „a polgármesterrel és a tanáccsal szóba sem állt”, csupán a tisztikar tagjaival tárgyalt. A szégyenteljes ügyet kivizsgálva, elfogatta a lázító Kurcz kalapost, és kiadta rendeletét a polgármesternek, Miskey Ferenc­nek, egy „erélytelen” és „együgyü” embernek, hogy hívasson össze nép­gyűlést a megyeháza terére. Arról is gondoskodott, hogy a nemzetőrség foglalja el a megyeháza felőli oldalt. Azután maga elé rendelte a város befolyásosabb polgárait és értésük­re adta: hassanak oda, hogy az előb­bi népgyűlés határozatát, amely a zsidók kiűzését elrendelte, semmi­sítsék meg, és a zsidók hívassanak vissza, mert „ellenkezőleg a legszi­gorúbb rendszabályokat fogja alkal­mazni”.

Este maga elé állíttatta Kurczot és megkérdezte: „van-e családja? Feleségem és három gyermekem – válaszolta a felbujtó. „Sajnálom őket” – mondta Pulszky ridegen -, „önt nem, mert izgató… önt vasra veretem, Pestre kísértetem s átadom az igazságszolgáltatásnak mint hazaárulót, aki az ország tör­vényei ellen lázit.” E vészjósló sza­vak hallatára a „lázító” láthatóan „remegett”. Ezt látva Pulszky a kö­vetkező szavakkal kívánta megkönnyíteni dolgát, s főként érvényt sze­rezni a forradalmi kormányzat aka­ratának. „Ha megsemmisíti az előb­bi határozatot, ha visszahívja a zsi­dókat, s jövőre nyugodtan viseli ma­gát, lehet, hogy a feledés fátylát bo­rítom az egészre”, s ezzel máris el­bocsátotta a félelemtől remegő em­bert.

Másnap, április 5-én már kora reggel hatalmas tömeg foglalta el a megyeháza terét. A lovasság is megérkezett Mórról és elhelyezke­dett a tér napkeleti oldalán. Tíz óra­kor egy nagy asztalt helyeztek el a megyeháza elé, s arra ráhelyezték az elnöki széket. Pulszky fellépett rá és felolvasta megbízólevelének szövegét. „Mi, Szemere Bertalan, Klauzál Gábor s Pulszky Ferenc, a királyi teljhatalommal felruházott nádor, István főherceg ő Fensége által a közcsend és a rend fenntar­tására kinevezett országos biztosok” – ekkor valaki közbeszólt a tömeg­ből: „Nem ismerjük el”. Mire Pulsz­ky felkelve dörgő hangon megkér­dezte: „Ki az a vakmerő, aki nem ismeri el az ország kormányát? Áll­jon elő, mondja szemembe, biztosítom, hogy a kormány elég erős szét­tiporni mindenkit, aki a közcsendet megzavarni igyekszik.” Az a „hős” – folytatja az események leírását a szemtanú -, aki a „kuckóból oly bátran puskázott, nem mert Pulszkyval farkasszemet nézni”. A szónok még tovább beszélt a szabadságról, és figyelmeztette az egybegyűlt tö­meget, hogy „megbecstelenítené Fe­hérvár a múltat, ha vallási és nem­zeti türelmetlenséggel mocskolná be”.

Ezt követően megkérdezte hallga­tóságát: akarják-e visszahívni a zsi­dókat? Néhány hang a tömegből, talán nem is a legmeggyőzőbben, válaszolt: „akarjuk”. Így történt a népgyűlés határozata, melynek értelmében megsemmisítik a városi tanács korábbi végzését, hogy az „meg ne fertőzze a város jegyzőkönyvét”, és a zsidók hazaszállin­góztak elhagyni kényszerült hajlé­kaikba. Így ért véget a fehérvári antiszemita zavargások eseményso­rozata 1848. április 5-én.

Az első felelős kormány tehát már megalakulása kezdetén tevőle­gesen is komolyan vette – kormánybiztosai révén -, ha ekkor még nem is az Eötvös által már ko­rábban megfogalmazott, de csak ké­sőbb megvalósított emancipációt, és az annak előzményeként szolgáló türelmességet, intő példát mutatva az utókornak is.