Shalom mindenfelől

André Kaminski első kötetét – Mulay Abdallah kertjei címmel – hatva­névesen jelentette meg. 1945-1968-ig a lengyel televíziónál dolgozott, s ez idő alatt számtalan komédiát, forgatókönyvet írt. 1968-ban – az akkori „anticionista” kampány keretében kiutasítják Lengyelországból, ezután Izraelbe, Észak- majd „Fekete”Afrikába ment. Miután Svájcban letelepedett ismét a televíziónál dolgozott, majd 1986-ban megírta „Jövőre Jeruzsálemben” című regényét, mely egy csapásra az irodalmi rivaldafénybe állította. Regényeit fordulatokban gazdag életének ese­ményeivel szőtte át. Mint mondta, „nem mások ezek, mint kudarcaim­ról írott humoreszkek”.

Zürichben halt meg, 1991-ben hatvannyolc évesen.

André Kaminski

Shalom mindenfelől*

1986 márciusában döntenem kellett. Utazzam, vagy ne utazzam. Rossz hó­nap. Ekkor gyilkolták meg Caesart. Már­cius idusán. Utazzam, vagy ne utazzam. A regényem megjelent és sikeres lett. Már az első napokban. A könyvkeres­kedők engem akartak. Hogy olvassak föl náluk. 102 német városban. Be akartak mutatni a közönségnek; akkor ugyanis még ismeretlen voltam. Még. „Fölolvasásokat” kellett szerveznem. Ez a pontos kifejezés. Borzalmas. Ho­gyan kell fölolvasásokat szervezni? Megköszörüljük a torkunkat. Je­lentőségteljesen körbepillantunk. Te­kintetünket egy idős hölgyre szegez­zük. Nem. Így nem. Először is tudni kell, mit vegyünk föl. Milyen öltönyt? Milyen nyakkenőt? Milyen cipőt? Vásá­rolnom kellene egy bőrdzsekit. A híres emberek bőrdzsekit hordanak. Meg széles karimájú, puha kalapot. Nevet­séges – ezt én nem csinálom. Akkor in­kább otthon maradok. Az ilyesmihez – mint azt apám is megmondta – úgyis kontár vagyok. Szeretem megnevettet­ni az embereket. Vagy megríkatni őket. Viszont minden, ami ezzel jár, megőrjí­tene. Minden este másik ágyban lefe­küdni. Másik szállodában. Nem, köszö­nöm. És mindezeken túl, még egy sú­lyos érv szólt a mellett, hogy Zürichben maradjak. Az anyám beteg volt. Valami titokzatos betegség kínozta, s mert egyébként is a 95 évében járt, nem hagyhattam magára. Különben is gyász­ban voltam. Múlt évben halt meg a fi­am. A drága, egyetlen Nickem. Húsz éves volt. Csak nem léphetek föl most, hogy pofákat vágjak s megnevettessem a közönséget. Másfelől viszont vonzott a kalandvágy. Hogy végre valóban meg­ismerem Németországot: azt az orszá­got, mely mindig is felvillanyozott. Hi­szen még nem ismertem. Vagyis hát is­mertem – de másodkézből. A festé­szetből. A zenéből. A zürichi gimnázi­um németóráiról. Ismertem attól a kü­lönös embertől, aki a harmincas évek­ben rendszeresen meglátogatott ben­nünket: Dr. Rittmeister a berlini charité pszichiátere volt. Senki sem tudta, va­lójában ki is ő. Csak azt láttuk, hogy zárkózott volt, hallgatag és nagyon szo­morú. Szégyellte, hogy az országában a söpredék kormányoz. Hogy Németor­szág nevében elmondhatatlan dolgok történnek. Nem így mondta, de ahány­szor eljött hozzánk, a hazájáról beszélt, melyet láthatóan mindennél jobban szeretett. Kantról. Bachról, Dürerről és Heinrich Heinéről. Egyszer leült a zon­gorámhoz és játszott – azt hiszem Hein­rich Schütztől a Stabat matert. Az egyik mély disszonanciánál szünetet tartott és odasúgta, hogy ez az igazság. így van ez Németországgal is. Az is egyet­len disszonancia, melyet azonban ál­landóan félreértenek, mert nem helye­sen magyarázzák. Úgy emlékszem ezekre a szavakra, mintha csak tegnap mondta volna. Azóta ötven év telt el. Rittmeister már rég nem él, nevéhez azonban hihetetlen történet kapcsoló­dik. 1967-ben ellátogattam az egykori koncentrációs táborba, Auschwitzba, melyet mára múzeummá alakítottak át. A túlélők emlékműve. Az igazgató egy csajkát mutatott, melyet nem rég, egy földbe vájt lyukban találtak. 1944-ből való üzenetek rothadtak benne. Így pél­dául egy vérrel és könnyel Írott szerel­mes levél. Egy nőtől. Egy német nőtől, akit azokban a napokban vittek a gáz­kamrába. A szerelmes levelet egy bizo­nyos Dr. Rittmeisternek, a berlini chari­té orvosának címezték. Megborzong­tam. Ez csak ő lehet. írtam a klinikára, föl akartam venni vele a kapcsolatot. A csodálatos szerelmes levélről akartam vele beszélni. És arról a nőről, aki az iránta érzett szenvedéllyel indult a ha­lálba. Levelemre rövid értesítést kap­tam: Dr. Rittmeistert, mint az egyik har­cos ellenállási csoport tagját 1943-ban lelőtték. – A nácik nem bocsátották meg neki, hogy hitt Schützben, Hegel­ben Dürerben. Kivégezték. Mi lett volna belőle, ha túléli mindezt? Akkor talán az elvtársai végzik ki. Mert demokrati­kus Németországot áhított. Amelyet nem csak úgy hívnak, hanem az is.

Napról napra világosabb lett szá­momra: El kell mennem Németország­ba, meg kell ismernem végre. Anyám ellene volt. Az élettársam mellette. Ki­vételes alkalom. Ilyesmit nem szabad elmulasztanom. Ha Rittmeister annyira szerette, akkor biztosan lehet is szeret­ni. Vagy mégsem? Lehetséges, hogy ar­ra fogok rájönni, hogy Németország és Dürer két különböző dolog? Dürer 400 éve halott. Az emberiséghez tartozik. Németország ma Krupp, Thyssen meg Mannesmann. A költők és gondolko­dók a sírban fekszenek. És különben is: mely németeket ismerném én meg? Lehet e vajon azt állítani, hogy ők rep­rezentálják Németországot? Semmiképp. Valószínűleg az elittel találkoz­nék. Akik könyveket olvasnak, s akik nem riadnak vissza attól a címtől, hogy Jövőre Jeruzsálemben.** Akik nem an­tiszemiták. Épp ellenkezőleg. Amíg mindezt mérlegeltem, az az ötletem tá­madt, hogy könyvet kellene írni erről. Naplót. Éjszakai gondolatok és zavaros feljegyzések gyűjteményét. Megírni azt, ahogy én fedeztem fel Németországot. Talán tanulnék is mindebből. Talán több dologról hallanék, mint a gimnáziumban. Ez a gondolat lelkesített. Egy zsidó Németországban. Az áldozat, amint üldözőit meglátogatja. Telve lap­pangó félelemmel és reménnyel. Rittmeister Németországát akartam megis­merni.

Egy halom – jó és rossz – klisé élt bennem. Mégsem tartozom azokhoz, akik önmegvetésüket idegengyűlölettel kompenzálják. A szülői házban huma­nizmusra neveltek. Hogy higgyek a jó emberekben. De más a hit és más a tu­dás. Olyan könyvet akarnák írni, melyet szerelmi vallomásként lehet olvasni. Az igazi Németországról. Beethoven és Hölderlin Németországáról. Arról az or­szágról, melyet sem Hitler, sem a szö­vetségesek bombái nem tudtak kiradí­rozni. Lelkem egyik csücskében azon­ban mégis attól féltem, ez a Németor­szág már nem létezik. Az újságok azok­ban a napokban tele voltak terroriz­musról és erőszakról szóló hírekkel. Talán vissza se jövök. Tényleg meg kell írnom ezt a könyvet? Túl sok lényege­set úgysem fogok felfedezni. Vagy még­is? A kiadóm azt írta, hogy 102 köny­vesbolt vár rám. Minden nap másik vá­ros. Mit ismerhetnék meg? Legjobb esetben magamat. Gondolataimat, re­akcióimat. Mégis. Talán mégiscsak lesz valami értelme. Egy zsidó a Loreleyhoz evez – mely egyszerre vonzza és taszít­ja. Vajon szétzúzza magát a szikláinál, vagy fel tud rá mászni, hogy megcsó­kolja? Egyre jobban érdekelt, egyre in­kább el akartam vállalni ezt a feladatot – és meg akartam írni a könyvet. De Zollinger már nem olvashatja el, már a sírban fekszik. Zollinger a némettaná­rom volt. Bágyadt hangon, kidülledt szemmel hét éven keresztül prédikált nekünk. Amikor már javában lángoltak az auschwitzi krematóriumok, Gryphius és Logau üzenetét hirdette nekünk. Egy szóval sem említette, mi a különbség Goethe és Goebbels között. Megpróbál­tam provokálni, de hiába. Szenved­élyes misszionárius volt, aki diákjait csak a szintaxissal, meg az unalmas verssormintákkal gyötörte. Hét éven át hallgattam, s mindvégig abban remény­kedtem, hogy legalább egyetlen szót hallok Rittmeister Németországáról. Mert hát mégiscsak volt egy bizonyos Thomas Mann, Bertold Brecht, Anna Seghers. Akkor még mindannyian éltek és mi történt volna – gondoltam, ha Zü­richben – Zollinger megemlíti ezeket a neveket. De nem említette meg, hiszen ezek nem kívánatos személyeknek szá­mítottak. Akiket megvetettek és szá­műztek a nácik. S amit a máglyán elégettek, nem tartozott a német iroda­lomhoz. Kénytelen voltam elfogadni ezt, Zollinger ugyanis átlépett a megvetetteken… Mindössze a Loreleyhoz akartam menni, de vajon méltó vagyok e hozzá egyáltalán? Arra a kérdésre, ki írta a róla szóló verset, annak idején félve azt feleltem, elméletileg Heine, gyakorlatilag azonban egy német nép­dallal van dolgunk. Mit jelent az, hogy „elméletileg”, meg hogy „gyakorlati­lag”? Pontosan tudtam, hogy Heine énekelte meg, az én szeretett Heinrich Heiném, ez a német zsidó, vagy zsidó német, akinek akkoriban azonban a ne­vét sem volt szabad kiejteni. Ebben a szabad Svájcban, az osztály előtt tiltot­ta meg nekem Zollinger, hogy felmond­jam a híres „disputációt”. Meghajoltam a tilalom előtt és egy szabadon válasz­tott költeményt szavaltam el. Egy pont­tal mégis kevesebbet kaptam, merthogy egy nem kívánatos személy mel­lett álltam ki. Megérdemeltem, hiszen mégiscsak gyáván viselkedtem. Elméle­tileg igen, gyakorlatilag nem. Megtagad­tam, mielőtt még a kakas kukorékolt volna.

Nem megyek Németországba – mondta egy belülről jövő hang -, meg­vetne a Loreley. Maradok, ahol vagyok. Mindamellett nagyon vágytam arra, hogy megöleljem. Hogy néz ki vajon ez a csillogó ékszert és aranyhajat viselő szűz? Állítólag tízezrek vették meg a könyvemet. Kíváncsiak voltak rám. Oda kell mennem – súgta egy hang – hívnak a sziklák. Mit akarok?

Van Zürichben egy zsidó kártyavető. Kicsi, kövér, kopasz és azt mondják, még soha nem tévedett. Hibás német­séggel beszél, modora pedig elutasító. Mindezek ellenére fölkerestem. Az aj­tót résnyire nyitotta, tetőtől talpig végig­mustrált, majd beengedett. Már a neve is érdekes: Chajm Schlapkin. És így is néz ki. Egy székre mutatott, hogy arra üljek le. Hangja vékony volt és gyanak­vó: „Na?”

„Schlapkin úr. Meghívást kaptam – hogy is mondjam Németországba.”

„És?”

„102 várost kellene fölkeresnem. 65-öt idén, 35-öt a következő évben…”

„Mit akarsz tőlem?”

„Nem tudom, hogy elutazzam-e.”

„Én sem.”

„A regényemből kellene fölolvas­nom, érti…”

„Milyen regényből? Mi a címe?”

„Jövőre Jeruzsálemben.”

„Akkor meg mért nem mégy Jeruzsá­lembe, miért Németországba utazol?”

„De könyvet akarok írni. Németor­szágról.”

„Megőrültél?”

„Mért őrültem volna meg, Schlapkin úr?”

„Fel fognak zabálni. Szőröstől-bőröstől.”

„De az is lehet, hogy örülnek majd nekem. Sosem lehet tudni.”

„Szétmarcangolnak majd, mint egy darab húst.”

„Kik?”

„A németek, ha rosszat írsz róluk.”

„És ha jót írok, Schlapkin úr?”

„Akkor meg a mieink teszik ezt ve­led.”

„Akkor? Mit tegyek?”

„Biztos vagyok benne, hogy a kártya­vető a lélekvándorlás legkülönbözőbb állomásait járta már végig. Valószínű­leg volt már gyógyszerész. Előtte meg rabbi. Egyik korai állapotában pedig időjós-béka. Most úgy néz rám, mint egy sündisznó, majd az ablakon bámul ki. „A tanácsom száz frankba kerül. Bár ezer frankot is megér. Idefigyelj! Maradj itt és ne írd meg azt a könyvet!”

„De el akarok utazni és a könyvet is meg akarom írni. Én csak azt akartam kérdezni, hogyan.”

„Akkor ez már másik kérdés. Ez még egyszer száz frankba kerül. Na, figyelj! Ha Németországba mégy…”

„Igen?”

„És könyvet írsz…”

„Akkor?”

„Akkor se jót, se rosszat ne írj.”

„Hanem, Schlapkin úr?”

„Írd meg az igazságot, de…”

„Mi az, hogy de, Schlapkin úr?”

„De akkor is felzabálnak.”

Papp Kornélia fordítása

* Suhrkamp, 1989

** Az író nagy sikerű regénye, melynek megje­lenése után erre a felolvasóútra indul. – a ford.