Szombat előfizetés 2017

Amosz Oz: Megváltoztatta-e Izrael vízióit?

Írta: Szombat - Rovat: Archívum

Schiller-Szombat_banner-02_700x100px_Corsa_20160223

Amosz Oz

MEGVÁLTOZTATTA-E IZRAEL VIZIÓIT?

Az izraeli szocializmus úgy nyolcvan éve született, két eltérő hagyomány kínos nászából: a társadalmi igazságosság zsidó hagyományából, és az akkori, főleg orosz társadalmi víziókból.

Időzzünk el először a zsidó genetikai adottságon. A judaizmus hagyománya szerint, minden ember egyenlőnek teremtetett Isten előtt, és egy váratlan isteni beavatkozás a parasztot prófétává, a pásztort Izrael királyává, az együgyűt pediglen

cadik nistarrá teheti (egyikévé annak a harminchat ismeretlen, erényes férfivá, akik jelenlétükkel megóvták a generációk sorát az isteni haragtól). Gondoljunk csak Ámosz és Mikeás próféciáira. Az ő jövendölésükben van annyi tűz, vagy talán még több is, mint bármely modern szocialista vagy akár anarchista forradalmi manifesztumban.

Az évszázados szétszóratás során a zsidó közösségek mindenütt megteremtettek egy magasan fejlett, sokszor nagyon is kifinomult, önkéntes alapon szervezett szociális ellátó hálózatot, mely nemcsak a materiális szükségletek kielégítésére volt hivatott, hanem a közös tevékenység révén elejét vette mindenféle magányossági, elidegenedési és lelki nyavalyának. A rendkívüli szegénység ellenére a diaszpórban élő közösségek mindig gondoskodtak arról, hogy senki se haljon éhen, illetve, hogy senki se maradjon írástudatlan. Önkéntes adórendszer segítségével támogatták a szegényeket, az öregeket és a nyomorékokat. Az oktatást vallási alapon tekintették egyrészről alapvető emberi jognak, másrészről társadalmi kötelezetts

égnek. Néhány húszadik századi nemzetállam kivételével, nem igazán tudok olyan államról, melynek törvénykezése eljutott volna a társadalmi haladás ezen fokára. Mellesleg, a hagyományos zsidó közösség egyik társadalmi kötelezettsége szerint vigyázott, hogy egy fiatal nő ne maradjon vőlegény, illetve egy fiatal férfi menyasszony nélkül, és ez talán több is, mint amennyit egy mai szocializmus magáénak tudhat.

Ennyit a zsidó génekről az izraeli szocializmusban. Az oroszokról beszélve, figyelmünket elsősorban nem a társadalmi teoretikus Alexander Herzenre illetve Mihail Bakunyinra kellene fordítani, hanem a nagy, tizenkilencedik századi orosz írókra. Bármennyir

e is ironikus, az igazság az, hogy a korai cionisták szocialista vízióit olyan írók tüzelték fel, mint a dekadens orosz arisztokrácia hű megfigyelője, Ivan Turgenyev, vagy a populista misztikus Leo Tolsztoj, vagy a reakciós, keresztény-szlavofil, romantikus Fjodor Dosztojevszkij.

Ezen óriások által befolyásolt kisvárosi zsidó idealisták aligha tudták, mi is a különbség liberalizmus és radikalizmus között, számukra mindkettő egyet jelentett egy lehetséges alternatívával, mely megváltást kínál a hagyományos zsidó élet nyomorúságár

a, puritanizmusára és vallási elnyomására. A kelet-európai zsidó kispolgári lét fojtogató légkörétől megcsömörlött zsidó ifjúság lelkesen vetette rá magát a tolsztoji “vissza a földhöz” eszmére, mely hirdette, hogy éljünk a parasztok között, tanítgassuk őket, mi magunk pedig várjuk gyógyulásunkat a vidéki élet egyszerűségétől. Dosztojevszkij keresztény elképzeléseiből az “önfeláldozás a teljes önmegtagadásig” ideálját vették át, ezzel reagálva saját, céltalan életükre.

Mindezt magukkal vitték az első telepesek Palesztinába, nem sokkal a századforduló után. Sajnálatos módon az arab parasztságot nem tudták a tolsztoji nyájassággal keblükre ölelni a nyelvi akadályok és más okok miatt. Így hát magukra vállalták a paraszt és a populista kettős szerepét: miközben a földeken görnyedeztek rettenetes szenvedések és nehézségek közepette, magukat “tanították”, “okították” és “gyógyították”. Galilea különösen megfelelő hely lehetett volna Dosztojevszkij valamely lélekbúvár jelenetéhez. Ezek a korai szocialista-cionisták egyszerre csapoltak mocsarakat és vitatkoztak minden egyes cselekedetük

rsadalmi, politikai, etikai és teológiai jelentőségéről. Ennek következtében, úgy hiszem, az ország első húsz éve során senki le nem hunyta szemét Palesztinában.

Egy trilógiát is kitenne, ha összeállítanánk a lelkes úttörők ideológiai, politikai és filozófiai csoportjainak mozaikját. Voltak köztük anarchisták, misztikusok, plehanovisták és kropotkinisták, narodnyikok és altruisták, később marxisták, trockisták sőt még sztálinisták is. Ebben a korai időszakban, merem azt állítani, több politikai csoport lé

tezett mint egyén, mivel minden egyes paraszt-teoretikusnak megosztott lelke és intellektusa volt.

Palesztina zsidó övezetében ekkortájt azonban nem volt semmi forradalmasítani való, nem volt se ipar, se mezőgazdaság, se nagy városok, se igazi falvak. Következésképpen világjobbítóink kénytelenek voltak beérni azzal, hogy saját lelküket, egymást vagy é

ppen magát a kemény földet támadták meg. Ezen a téren roppant találékonyak voltak. Különféle kommunákat, munkabrigádokat, kultúrbizottságokat, stb. hoztak létre. “Építeni jöttünk ezt az országot – hangzott a szlogenjük – és általa épülni.” Hangsúlyos szerepet kapott az emberi természet megváltoztatására tett kísérlet szükségessége, illetve a “zsidó psziché” forradalmasítása és saját elgyötört lelkük gyógyítása.

Bármennyire is furcsa, ma már világosan látjuk, hogy nagyon is gyakorlatiasak voltak. Kísérleteztek ők mindenféle-fajta mezőgazdasági kooperatívával, azonban ha az nem működött, azonnal ejtették elképzelésüket. A szegénység és a kemény életkörülmények kényszeritették őket a földművelés és a kézművesség elsajátítására. Beszélgetések és viták végtelen sora tanította meg őket arra, hogyan jussanak egyességre kényes ideológiai kérdésekben.

Hívhatjuk őket sok mindennek, de őrültek nem voltak. Lelkesek, de nem fanatikusok. A világ tele van dogmatikus mozgalmakkal, melyek pragmatikusnak tettetik magukat. Véleményem szerint azonban, ha az izraeli kibucok alapítóira gondolunk, ők inkább voltak

olyan pragmatikusok, akik – bizonyos lelki ösztönzésre – a dogmatizmust tettették. Mindig is megvoltak az alapelveik, meggyőződéseik, bonyolult elméleteik, de ezeket kordában tartotta a valóság iránti végtelen tiszteletük.

Mai szemmel egyértelmű, hogy az izraeli szocializmus legnagyobb előnye az volt, hogy a semmiből született. A világ más szocialista mozgalmaival szemben, a szocialista-cionizmusnak nem kellett semmit megreformálnia, magához ragadnia, vagy meghódítania. Tiszta lappal indultak, ipart, településeket, szociális és kulturális intézményeket hoztak létre egyenlőségi alapon, mely a maga nemében egyedülállónak számított. A gazdaság a telepeseké, a gyár a munkásoké, a kiadó az olvasóké, a szocialista bank pedig a vásárlóké volt. Kifejlesztettek egy államigazgatási és kormányzási módszert, melynek alapját a vita és a meggyőzés képezte.

A hatalomgyakorlás egyetlen eszköze a közvélemény befolyásolása volt. A vezetők nem voltak abban a pozícióban, hogy büntetést szabjanak ki, vagy jutalmat ígérjenek. Ezen árnyék kormány közalkalmazottait nem a hierarchiában elfoglalt pozíciójuk szerint fizették, hanem aszerint, hogy milyen népes családot tartottak el. Jó néhány éven keresztül a Hisztadrut főtitkára számottevően kevesebb fizetést kapott, mint a takarítónő, akinek hat gyermeket kellett ellátnia. A földalatti hadsereg, a Hagana is inkább úgy működött, mint egy ifjúsági mozgalom – ahol a meggyőzés, szavazás és a megállapodás kapta a fő hangsúlyt -, és nem úgy, mint egy parancsuralmi rendszeren alapuló rendes katonai szervezet.

Mielőtt még túlságosan idillire sikerülne a függetlenség előtti izraeli társadalom képe, megemlítem, hogy a vezetés nagyon is használt a közvélemény manipulálására bizonyos, a bolsevikok által kipróbált módszereket. Ezenkívül még fontos megjegyeznünk azt is, hogy az 1920-as, 30-as és 40-es években zajlott a leghevesebb harc a Munkásmozgalom, és annak jobboldali, soviniszta, vallási és konzervatív ellenzői között. A konfliktus alapját azok a koncepcióbeli és taktikai különbségek képezték, melyek hivatottak voltak megoldani a gazdasági kérdéseket, meg

szervezni az angolok elleni harcot és az arab támadások elleni védekezést. Mindez a Munkapártot szembehelyezte a szélsőséges katonai szervezetekkel, mint például az Irgunnal, melyet Menachem Begin vezetett, illetve a kapitalizmus korai megnyilvánulásával, mely aztán az antiszocialista zsidó emigránsok érkeztével végleg betört az országba.

Mindazonáltal, a megosztottság ellenére Palesztina zsidó lakossága megőrizte azt az alapvető egyetértést, melyet álmodozók, költők és világmegváltók színes csapata együttesen testesített meg. Soktekintetben Izrael a legjobb úton haladt afelé, hogy az arisztotelészi görög polisz huszadik századi megfelelőjévé váljon, egy olyan állammá, ahol a közügyekben való egyéni részvétel eléri a lehető legmagasabb fokot. Így tehát 1947-48-ban, az brit mandátum lejártának közeledtével és a Függetlenségi háború kitörésével, a zsidók készen álltak nemcsak arra, hogy megmérkőzzenek hét arab ország katonai erejével, hanem arra is, hogy működő államot hozzanak létre.

Kibucok, szakszervezetek, pénzügyi infrastruktúra, nagyszerű katonai egységek, magasan fejlett egészségügyi ellátás, oktatási intézmények hálózata, egyszóval minden készen állt, amire egy modern, progresszív, magára valamit is adó államnak szüksége lehetett. Az agrárágazat, mely százezreket volt képes foglalkoztatni, a függetlenség első három éve alatt megduplázta a lakosság létszámát. Mai napig a földeknek mindössze öt százaléka van magán kézben, a többi – ilyen vagy olyan formában – köztulajdon.

Röviden, Izrael mintaállammá válhatott volna, egy nyitott, párbeszédre és állampolgári aktivitásra támaszkodó társadalommá egyedülálló erkölcsi normáival és jövőorientáltságával, vagy akár a demokratikus szocializmus laboratóriumává, vagy ahogy a régiek mondták: “népek reménysugarává”. Ekkor azonban, mikor már úgy tűnt, hogy minden készen áll a fényes felemelkedésre, kitört a válság.

Mi a magyarázata annak, hogy Izrael nem fejlődött úgy, mint a legtöbb, egyenlőségen alapuló, kreatív szociális demokrácia a világon? Véleményem szerint a legfőbb ok a holocaust túlélők, illetve a nem szocialista, vagy még inkább az antiszocialista cionisták tömeges bevándorlása, akik leginkább “normális életre” vágytak. A holocaust sok zsidót meggyőzött arról, hogy nemzetek kegyetlen játékait azok kegyetlen törvényei szerint kell játszani: államiság, katonai szervezet, és a haderő használatának pesszimista koncepciója. Ugyanakkor, jó néhányan a háború előtti Közép-Európa mását szerették volna látni: piros cseréptetőket, jó modort, “Frau Direktor”-okat és “Herr Doktor”-okat, gemütlichkeit-ot és bajor édességeket, egyszóval Ferenc József Bécsét a Szentföldön. Számukra a szocializmus egyet jelentett az anarchiával, a magánélet és a szabadság fenyegetettségével. Valójában sokuknak a szocializmus egyszerűen a sztálinizmussal volt egyenlő.

Ott voltak rajtuk kívül az ortodox zsidók tömegei is, akik a gettó mását akarták létrehozni, mivel számukra a szocializmus a gyalázat és az ateizmus megtestesítője volt. Ami az észak afrikai és sok közép-európai zsidót illet, ők egy francia típusú középosztálybeli attitűddel érkeztek, melyre leginkább az volt a jellemző, hogy konzervatív, puritán, kötelességtudó, rettenetesen hierarchia- és családtisztelő, és valamennyire még soviniszta, militáns és xenofób is. Ők, illetve sok lengyel és román emigráns egy takaros, rendes, tizenkilencedik századi Franciaországot szerettek volna látni Izraelben.

A százezres zsidó bevándorló tömeg, mely az ötvenes években érkezett, elborzadva szemlélte miniszterelnökét, aki tábori sortot és kigombolt inget hordott. Ők “urasítani” kívánták feljebbvalóikat, és parancsokat osztogatni a náluknál alacsonyabb pozícióban lévőknek. Középosztálybeli kényelemre és stabilitásra vágytak. Gyűlölték azokat a “szocialista őrülteket”, akik a földekre és a gyárakba küldték őket dolgozni, akik gyámkodtak felettük és megfojtották őket “olvasztótégely” agyszüleményükkel, illetve az új bevándorlók iránt érzett megvetésükkel azok “primitív” és “reakciós” hagyományai miatt.

Az újonnan jöttek azzal még csak valahogy meg tudtak birkózni, hogy a szegénységet egy rövid ideig elviseljék, de gyűlöletes volt a szemükben az a tény, hogy egy izraeli miniszter közönséges tömbházban lakjon, mint ahogy Jichak Ben-Cvi tette ezt kezdetben, és hogy a rendőrfőkapitányt néhány órára az őrbódéba rendelje az elnöki lakosztály elé, amikor a ház felépült. Ben Gurion miniszterelnök makacs ragaszkodását ahhoz, hogy őt mezőgazdasági munkásnak titulálják (még a személyi igazolványában is ez állt) ezek az ember egyenesen személyes sértésnek fogták fel. Azt kívánták, hogy az országot egy tiszteletre méltó úriember irányítsa, aki rendes öltönyt visel, hölgyeknek oszt kézcsókokat és zsinagógába jár (vagy legalább beszédében használ vallási kifejezéseket), egyszóval egy olyan vezetést akartak, amely képes megmutatni, hogy a zsidóság többé nem hegedűs és házalóféle aljanépség, hanem ugyanolyan rendes nemzet mint bármelyik másik. Röviden: Begint akarták és végül meg is kapták.

Paradox módon, a szocialista érzelmű alapító atyák hasonló érzelmeket nyomtak el magukban. Évtizedeken át szívük mélyére száműzték középosztálybeli konzervatív, ortodox neveltetésüket. Így aztán, lassan de biztosan, a “normalizáció” utáni folytonos vágy végül a felszínre tört. A vezetők lassacskán alkalmazkodtak a miniszterség, parlamenti képviselőség, illetve a nagykövet és az igazgató stb. konvencionális szerepéhez, ki jobban, ki kevésbé. A vezetőség veteránjai fokozatosan elvesztették romantikus lelkesedésüket, és erős oligarchiává lettek.

Az eredeti elképzelések hivői feloldhatatlan ellentmondással találták magukat szemben. A legtöbb új emigráns a tiszteletreméltóságot többre tartotta az egyenlőségnél. A sztálini Oroszország Izrael halálos ellenségévé vált az arabok szövetségeseként. A szocializmus egyenlővé vált a gonosz fogalmával. Izrael egyre inkább nyugat-barát külpolitikát folytatott, részben a szovjet politika, részben a harmadik világgal való ellenségeskedése miatt. Az európai újbaloldal, mely nagy befolyással bírt az Izraellel kapcsolatos európai politikára, nem nézte Izraelt jó szemmel, és így nagyban hozzájárult ahhoz, hogy az országot a legreakciósabb partnerek – Dél-Afrika és Argentína – karjaiba lökje. Nyugodtan mondhatjuk, hogy az újbaloldal soraiban voltak olyan értelmiségi jótét lelkek, akik megkérdőjelezték Izrael létezési jogát, még jóval azelőtt, hogy az egy centiméternyi területet elfoglalt volna a szomszédos országokból.

A kezdeti álmok felszámolását végül az Izrael megsemmisítésére törekvő kegyetlen arab támadások hozták meg. Az 1967-es Hatnapos háború vezetett ahhoz a kettős felismeréshez, miszerint Izrael egy katonailag erős állam, illetve hogy a nemzetközi szintéren teljesen magára maradt. A nemzet egy olyan szerepbe kényszerült bele, mely teljesen idegen volt a szocialista-cionista alapító atyák elképzeléseitől. Maga a nyelv is megváltozott. Az “oroszkodást” és a haszidizmust, a diaszpórabeli érzékenységet és a világjobbító álmokat felváltották a bibliai klisék, a területszerzési ambíciók és a fegyverek erejétől való megrészegülés.

Golda Meir önsajnálkozó és önelégült attitűdjével, a külvilágnak szóló keserűen gúnyos reagálásaival, egyszerű hazafias szlogenjeivel egyedülállóan eredeti hangot képviselt ebben az új nemzeti érzésvilágban. Mose Dajan és Ariel Saron, a fiatal politikai és katonai bálványok, akik a pesszimizmust és a könyörtelenséget testesítették meg és a hősies hazafiasságon kívül minden ideált cinikusan kezeltek, ők lettek Izrael új önképének szimbólumai.

Véleményem szerint nincs visszaút a hatvan-hetven évvel ezelőtti haszid és tolsztoji kísérletekhez. Aligha van esély az eksztatikus világjobbító eszmék újraéledésére. De nincs remény egy pacifista Izraelre sem egy militáns, neo-fundamentalista Közel-Keleten. Mindezek ellenére az eredeti álmoknak van néhány meglepően időszerű eleme, mely alkalmas az újraértelmezésre, kibővítésre és a mai alkalmazásra.

Izrael előbb vagy utóbb kénytelen lesz elszenvedni a valóság pofonjait. A kezdeti időkben a szocialista-cionisták helyesen feltételezték, hogy a szabadság oszthatatlan, és ha Izrael elnyomó, gyarmatosító országgá válik, akkor ezzel szükségszerűen elveszejti saját lelkét. Az a tény, hogy az izraeliek elsöprő többsége valóságos érzelmi kitöréssel válaszolt Szadat békekezdeményezésére, és egyik napról a másikra belementek abba, hogy a Szináj minden homokszemcséjét visszaadják Egyiptomnak, bizonyítja, hogy a nemzet eredeti humanitárius és békeszerető lelkülete, titokban ugyan, de él valahol. Még azt is meg merném jósolni, hogyha egy palesztin vezető Szadat példáját követve á

ttörné az érzelmi akadályokat, és teljes körű békét és biztonságot ígérne Izraelnek, akkor még a keményvonalasok közül is sokan olajágakkal ünnepelnék őt.

Még ha a jelenlegi palesztin vezetés és az arab világ úgy általában nem is fogadna el egy ilyenfajta lehetőséget, nekünk akkor is ragaszkodnunk kell hozzá, hogy azok maradhassunk, akik vagyunk, és hogy tovább építhessük az országot és ezáltal mi is épüljünk. Csak egy ilyen ajánlat teheti újra vonzóvá a különböző helyeken élő idealista fiatal zsidóság számára Izraelt. Az ország megálmodói jól gondolták, mikor azt hangsúlyozták, hogy az államiság mindössze eszköz és nem öncél. Egy társadalom csak addig és annyiban kreatív, találékony és dinamikus ameddig az egyének nem érzik magukat névtelen kis pontnak, a jóléti állam pedig önmagában nem kielégítő.

A cionisták által elképzelt kis társadalmi sejtek, ahol az emberek élhetnek, vitatkozhatnak, osztozkodhatnak és alkothatnak szégyentől és büszkeségtől kisérve – ez lehetne válasz a nyugati szociális demokráciák válságára. Végül, ahogy A.D. Gordon mondta, a két legmélyebb és legkielégítőbb emberi tapasztalat az alkotás és a felelősség. Bármely társadalom, akár kapitalista-centralizált, akár bürokratikus-szocialista, ha megtagadja polgáraitól ezt a két legmélyebb emberi örömforrást, szükségszerűen teszi őket nyomorulttá. Hibái és hátrányai ellenére is, a kibuc még mindig a legfantasztikusabb vállalkozás ezek kiküszöbölésére. A folyamatos támadások ellenére, és a nemzetközi szolidaritásból kiábrándulva, a véget nem

érő háborúktól elgyötörve, a kispolgáriságtól, sovinizmustól és bizonyos vallásos viselkedéstől részben megrontottan, az izraeli társadalom még mindig féltve őrzi Csipkerózsikája álmát.

Fel fog-e valaha ébredni ez az alvó szépség? El fog-e vezetni ez a nyugtalanság az izraeli munkásmozgalom reneszánszához? Az egyetlen reménykeltő jelenség a mai Izraelben az önvizsgálatot folytató fiatalság és nagyapáik között megindult párbeszéd. A fiatalság számára ez nem a gyökerekhez való visszatérést, vagy a régi idők visszahozatalát jelenti. De nem is az eufórikus korai időszakba való szentimentális utazást. A Munkapárt jelenlegi szánalmas gyengesége ellenére is van példa a korai cionisták ideológiai, etikai és politikai felvetéseinek fájdalmas újragondolására. A fiatal izraeliek részéről pedig annak a folyamatnak lehetünk tanúi, hogyan utasítják el szüleik, és hogyan fontolgatják nagyszüleik értékeit. A többit majd meglátjuk.

Fordította: Vidra Zsuzsa


Engedje meg magának a hagyományos újságolvasás kényelmét!

Fizessen elő a Szombat folyóiratra 2017-ben is!

Előfizetőink közt értékes ajándékokat sorsolunk ki:

szombat_20c.indd

Digitálisan is olvashatod a Szombatot vagy előfizethetsz 10 lapszámára itt.

 

Banki adatok:
Név: Magyar Zsidó Kulturális Egyesület Szombat
belföldi utalás esetén: OTP 11709002-20066703
külföldről történő utalás esetén:
IBAN: HU45 1170 9002 2006 6703 0000 0000 BIC(SWIFT) OTPVHUHB



Címkék:1998-01

1997. decemberi szám

Pécsi Katalin Röhrig Géza: Zsidó gyerekek a Fóti Gyermekvárosban Nagy Józsefné: Ötezer forintnál kevesebb ne legyen... Gyuri elment... Milyen gyertyát...

Lapozgatás az Interneten

www.ivba.virtual.co.il: Ha így ránézel, sohasem jössz rá, hogy ez az ISREAL YEARBOOK & ALMAMACH 1997 könyv címe a neten. Ez...

Close