Szombat előfizetés 2017

Ámosz Oz: Európa és a Negev között

Írta: Szombat - Rovat: Archívum

Schiller-Szombat_banner-02_700x100px_Corsa_20160223

Ámosz Oz

Európa és a Negev között

Amosz Oz

Nálunk Izraelben az írók sok tekintetben olyan népszerűségnek örvendenek (vagy mondjam inkább úgy: szenvednek?) mint más országokban a filmsztárok. Ez egyszerre zsidó és kelet-európai hagyomány. Az emberek úgy tekintenek az írókra, mint afféle prófétákra, noha persze ők az ilyen várakozásokat nem tudják beteljesíteni. Az íróknak minden kérdésre tudniuk kell a választ. Izrael feltehetőleg az egyetlen ország a világon, ahol egy vezető napilap első oldalain támadják meg egy regény hősét vagy hősnőjét, mert az nem a megfelelő időben szeretett bele egy arabba. Ami lényeges: mindez nem a könyv-rovatban, hanem a vezércikkben olvasható.

Izrael az az ország, ahol a miniszterelnök gyakran meghív egy költőt vagy írót késő esti kandalló melletti csevegésre, hogy fontos lelkiismereti problémákat vitassanak meg. Ilyesminek számos alkalommal magam is részese voltam. A miniszterelnök ilyenkor megkérdezi az írót, hol tért le a nemzet a helyes útról, és merrefelé kéne mennie. Áhítattal hallgatja az író válaszát, ám éppoly természetességgel hagyja majd figyelmen kívül. A költőknek és íróknak valójában nincs komoly befolyásuk a politikusokra. Izrael hagyományai szerint a próféták országa, de nekik sem volt különösebben sok sikerük, amikor a politikusokat kívánták befolyásolni, így hát irreális lenne egy mai írótól elvárni, hogy jobb teljesítményt nyújtson a prófétákénál.

Mindazonáltal az íróknak van bizonyos súlyuk, és az emberek odafigyelnek a mondandójukra. Ha én holnap az izraeli utak állapotáról nyilatkoznék, ez téma lenne a napilapokban. Talán az infrastruktúra szakértője vagyok? Vagy a közlekedésé? Nem, csak éppen egy író szólt hozzá a kérdéshez. Itt mindenki ismeri a fontosabb írók nevét, és igen valószínű, hogy egy taxisofőr olvasta az író könyveit.

A Békét most mozgalom, melynek tagja vagyok, nem párt, hanem inkább hang, amely erősödik vagy halkul, amint azt a körülmények kívánják… A Békét most nem vethető össze az európai békemozgalmakkal. Békepártiak vagyunk, de nem pacifisták: legtöbben a mozgalom tagjai közül megjártuk már a harcmezőt – és ha megtörténne a legrosszabb, és ismét falnak vetett háttal kéne védekeznünk, lehet hogy újra fegyvert fognánk. Nem osztjuk a nyugati “Szeretkezz, ne háborúzz!” felfogást, sem az amerikai békemozgalom vietnámi háború idején hangoztatott véleményét, amely szerint a Vietkong volt a “jó fiú”, saját honfitársaik pedig a “rossz fiúk”. A Békét most tagjai közül szinte senki nem hiszi, hogy az arab-izraeli konfliktusban a palesztinok a jó fiúk. Megilleti őket az önrendelkezés és a nemzeti függetlenség, de elismerés a tisztességes magaviseletért már nem. Én azonban sohasem hittem, hogy a függetlenség olyasvalami, ami csak a jó magaviseletű népeknek jár. Ha így lenne, a nemzetek háromnegyed részének függetlenségét el kellene kobozni, Németországét és Ausztriáét pedig talán mindörökre…

*

Igen hosszú ideje nem vagyok tagja egy politikai pártnak sem… A pártok olyanok számomra, mint a villamos: ameddig arra mennek, mint én, használom őket, érzelem azonban nem köt hozzájuk. Ezzel szemben mély kötődést érzek a korai cionista szocialisták iránt; nézeteim szellemileg és érzelmileg egyaránt az ő ideológiájukban gyökereznek. Sokkal jobban átláttak a dolgokat, mint a marxisták vagy más európai szocialisták. A he

tven éve tartó ellentét az arabokkal sok törést okozott, így nem teljesedhetett be a korai cionisták álma: az “Izrael a népek fénye” idea nem vált valósággá. A korai cionisták éles szemmel látták át az emberi természetet, és nem voltak különösebben optimisták. Az európai szocialistáktól eltérően sohasem állították, hogy a társadalmi körülmények változásával az emberek is automatikusan jobbak lesznek, és magától eltűnik az irigység, a törtetés és az önzés. Másfelől soha nem engedtek a leegyszerűsítő marxista nézetek csábításának sem, melyek szerint erővel kell felnyitni az emberek szemét, hogy meglássák a fényt. Hitték, hogy nem minden embert teremtettek egyformának, de mindenkinek egyforma joga van, hogy más legyen. Hittek az önként alakított kis társadalmi sejtek fontosságában is, amelyek olyasformán működnek, mint egy nagy család, amelyekben az embereket inkább a tisztesség és a büszkeség sarkallja munkára, mintsem a teljesítmény vágya, vagy az anyagi jutalom. Ha az emberek tudják, kiért dolgoznak, ha közvetlen környezetükben élő barátaikért dolgoznak, szégyellik majd őket kizsákmányolni és büszkék lesznek, ha gyarapodásukhoz hozzájárulhatnak. Ezért hitték a korai szocialista cionisták, hogy a szégyen és a büszkeség a közösségben fontosabb lehet, mint az anyagi jutalom. És nem voltak aszkéták. Sosem állították, hogy az ember legyen éppoly szegény, mint felebarátja. Miért ne lennének egyformán gazdagok? Sosem hitték, hogy a szocializmusnak felülről kell jönnie, az állami hatóságoktól és testületektől. Ezek az emberek bizonyos mértékig anarchisták voltak. Úgy írnám le a szocialista cionizmus alapító atyáit – legalábbis közülük egyeseket – mint kvázi-vallásos szociális anarchistákat.

Egyikük, Aharon David Gordon azt írta, hogy a legnagyobb kielégülést nyújtó két emberi tapasztalat az alkotás és a felelősség – mindegy, hogy milyen kicsiny vagy nagy területen. Az az emberi lény, akit az elégedettség e két forrásától megfosztanak, szörnyeteggé válik. A cionista szocialisták roppant szkeptikusan fogadták az emberek született jóságáról szóló romantikus ideákat. Ehelyett arra figyelmeztettek, hogy a világ elnyomottjai és kizsákmányoltjai nem egyszerűen szabadságra vágynak, hanem arra, hogy maguk legyenek elnyomók és kizsákmányolók. Sajnos a szocialista realizmus fogalmát megmérgezte a Szovjetunió. Ha nem így lenne, azt mondanám, hogy a korai cionista szocialisták realista szocialisták voltak. Az én szívemben különleges hely illeti meg őket, noha tudom, hogy látomásaik manapság csak távoli álmok.

Izrael ma tökéletlen demokrácia, mint minden demokrácia, amelyet ellenségei nyíltan fenyegetnek – mint Anglia vagy az Egyesült Államok a II. világháború idején. Bizonyos tekintetben Izrael nem is annyira demokrácia, mint inkább anarchikus állam. Olyan ország, amelyet minden egyes polgára nem csupán befolyásolni és megváltoztatni kíván, de sajátkezűleg kormányozni is. Izrael a négymillió miniszterelnök országa és mind a négymillió egyben önjelölt próféta és Messiás. Itt mindenki mindent jobban tud. Nyugaton a politikát általában az életszínvonal, a sör ára befolyásolja elsősorban. Nálunk, Izraelben ez élet és halál kérdése. A politika nem olyasmi, ami valahol messze, más világban történik, és esetleg csekély hatással van a mi életünkre. Itt egy rossz döntés a halálba taszíthat bennünket. Nem szegénységbe – halálba. Ezért olyan átpolitizált, érzelemtől fűtött a mi népünk, ezért érzi, hogy köze van a dolgokhoz.

Izrael mélységesen demokratikus ország, mert automatikusan senki nem fogadja el a parancsokat, senki nem engedelmeskedik... Nem a hadsereg formálta a maga képére a nemzetet, hanem a nemzet a hadsereget. Hadd mondjak el erről egy történetet. 1967 júniusában, a Hatnapos háború előtt behívtak tartalékosnak. A harc kitörése előtti éjszakán a tábortűz mellett ültem bajtársaimmal, a legkülönbözőbb életkorú tartalékosokkal és a küszöbön álló háborúról beszélgettünk. Egyszer csak egy tábornok lépett közénk a sötétből és mi elhallgattunk. A tábornok magyarázni kezdte, miként képzeli el az ütközetet. Pár mondat múlva azonban félbeszakította őt egy kövérkés, szemüveges káplár. “Bocsásson meg tábornok olvasta ön Tolsztojtól a Háború és békét?” – kérdezte rendkívül udvariasan “Ezt hogy érti? Természetesen olvastam” – válaszolt a tábornok. “És tudja, hogy éppen azt a hibát készül elkövetni, amelyet Tolsztoj szerint az oroszok követtek el a borogyinói csatában? – folytatta a káplár. A következő pillanatban már az egész társaság vadul vitatkozott Tolsztojról, a Háború és Békéről, történelemről, stratégiáról és etikáról. Kiderült, hogy a káplár civilben az orosz irodalom professzora Tel Avivban, a tábornok pedig a filozófiából szerzett tudományos fokozatot a Jeruzsálemi Egyetemen. Erre gondoltam, amikor korábban azt mondtam, hogy a nemzet és annak anarchiára való hajlama formálja a hadsereget. A hadsereg még ma is gyakran úgy működik, mint egy ifjúsági mozgalom, melyet sokkal inkább jellemez az érvelés, vitatkozás, mint a parancsok végrehajtása.

Nem jöttek volna ide a zsidók hatvankilenc különböző országból, ha nem osztották volna mindannyian a közös irodalmi, liturgikus és kulturális hagyományokat. A könyvek hozták őket ide. Pusztán az elnyomás más országba is vezethette volna őket – miért volt olyan magától értetődő az etiópiaiaknak, hogy Izraelben keressék az otthonukat? Csupán pár percet kell itt eltölteni az utcán, hogy belássuk: zsidó faj nem létezik. A zsidók nem képeznek etnikai csoportot, ami őket egyesíti, az a fejükben van. Mi köt össze egy harmincas években Izraelben letelepedett német zsidó értelmiségit és egy etiópiai zsidó parasztot? Bizonyosan nem Bach, Goethe vagy a belsőépítészet iránti rajongás. Ám mind a ketten olvastak és tanultak bizonyos könyveket és mindkettőt üldözték zsidóságuk miatt.

*

A modern héber nyelv ma olyasformán fejlődik, mint az angol I. Erzsébet korában. Olyan mint az olvadt láva – ami úgy értendő, hogy az író, költő roppant szabadságot élvez, mikor új szavakat, formákat talál ki. Amikor az Erzsébet korabeli angolról beszélek, természetesen nem állítom azt, hogy minden író egy új Shakespeare. Pillanatnyil

ag Tel Avivban egészen biztosan nincs több féltucatnyi Shakespeare-nél. De óriási a kísértés arra, hogy szabadon, tetszésünk szerint formáljuk a nyelvet… Ha szükségem van egy szóra, ami nem létezik, megalkothatom én magam, hozzátéve egy bibliai szóhoz egy elő- vagy utótagot. Egyszer egy taxisofőr, akinek fogalma sem volt róla, hogy ki vagyok, egy olyan szót használt beszélgetés közben, amit én találtam ki. Ez a legtöbb, ami a halhatatlanságból juthat egy embernek. Lehet, hogy a könyveimet holnapra már elfelejtik, de ez a szó élni fog, minden bizonnyal addig, amíg maga a nyelv.

A bevándorlók minden új hulláma magával hozta saját irodalmi hagyományait és saját értékeit. Néhány évvel ezelőtt egy bizonyos Tel Aviv-i kávéházban találkozhattunk a héber irodalom

John Donne-jával, Lord Byronjával és Allen Ginsbergjével, akik mind egy asztalnál ültek és vitatkoztak. Az elmúlt évszázadok európai irodalmi hagyományai itt mind megjelentek néhány évtized alatt: a romantika, a klasszicizmus, a szocialista realizmus, a szürrealizmus. Itt Franz Kafka és Goethe kortársak. Mindamellett azt mondom, hogy az orosz irodalom hatása a legnagyobb – talán azért mert az oroszországi bevándorlók érkeztek ide elsőként. Én ezért a magam gyökereit is úgy határozom meg, mint ami héber és orosz.

*

Nagyapám a korai cionisták egyike volt Odesszában. Cionista volt még Herzl előtt, költő is volt, rossz, szentimentális költő, aki Cionról írt verseket, amelyet sose látott, meg a héber nyelvről, amelyet nem beszélt. Az orosz és a jiddis volt az

anyanyelve. Mikor Oroszország a forradalom után elviselhetetlenné vált, nagyapám, aki a középosztályhoz tartozott, fogta a családját és Vilniusba költözött, amely akkor Lengyelországhoz tartozott. Ott éltek tizennégy évig, míg végül az antiszemitizmus ott is elviselhetetlenné vált. De még akkor sem jutott nagyapám eszébe, hogy hitének megfelelően Cionba jöjjön, mert ott az életkörülmények túlságosan primitívek, közel-keletiek voltak számára; ő mégiscsak európai volt. Így hát 1931-ben amerikai vízumért folyamodott és az amerikaiak nemet mondtak. Akkor brit állampolgárságért folyamodott, de azok is nemet mondtak, elég zsidójuk volt. Nemet mondtak a franciák is. Elég bolond volt ahhoz, hogy 1931-ben német állampolgárságot kérjen, és én roppant hálás vagyok a weimari köztársaság hatóságainak, amiért elutasították, máskülönben ma nem lennék itt.

Így hát a család nagy bánatosan elhatározta, hogy Jeruzsálembe jön, amelyet a nagyapám úgy írt le költeményeiben, mint a földi paradicsomot, a mennyei várost. Valójában nagyon sok baja volt itt. A hőség, a közel-keleti atmoszféra, a provincializmus, a vibrálás, a szegénység, az elszigeteltség, valamint az, hogy nem volt egy jó koncertterem, opera, egy jó könyvesbolt a szomszéd utcában – mindez roppant módon megnehezítette az életét. A Kultúra hiánya fájt, ahogy a kultúrát Európában értik. Mikor nagyapám Jeruzsálembe jött, abbahagyta a költészetet. Üzletember lett, az elmúlt évi bécsi divatot importálta Jeruzsálem közel-keleti hölgyei számára. Az üzlet ment egy darabig, aztán színre lépett egy ügyesebb zsidó, aki Párizsból hozta be a tavalyi divatot. Nagyapám tönkremet és újrakezdte a költészetet – az érzelgős, orosz nyelvű hazafias verseket Jeruzsálemről, ahol az utcák arannyal vannak kikövezve. Isten jelenléte érzik és angyalok gyülekeznek az utcasarkon. Akkoriban kisfiú voltam és megkérdeztem a nagyapámat: “Miért írsz oroszul? Nem tudsz héberül? Ódákat írsz a héber nyelvről oroszul!” Erre ő így felelt: “Idefigyelj fiam: én oroszul nevetek, oroszul álmodok, oroszul sírok, ezért írni is oroszul írok.” Ennek volt értelme. “De mi ez a sok zagyvaság az angyalokról meg az aranyról – folytattam – elég régóta élsz itt, tudhatod, hogy milyen az igazi Jeruzsálem!” Mikor az “igazi Jeruzsálem”-et meghallotta, nagyapám vörösbe borult arccal üvölteni kezdett: “Honnan a pokolból tudod te, hogy milyen az igazi Jeruzsálem? Az igazi Jeruzsálem az én verseimben van!” És ebben kétségkívül igaza volt. Ez a történet jól illusztrálja számomra az ellentmondást Jeruzsálemmel és Európával kapcsolatban.

Apám az összehasonlító irodalomtörténetből szerzett tudományos fokozatot a vilniusi egyetemen, és Jeruzsálembe érkezvén az volt a szándéka, hogy akadémiai karriert csinál: remélte, hogy tanár lehet Jeruzsálemben, az újonnan alapított Héber Egyetemen. Sosem lett az, mert abban az időben az összehasonlító irodalomtörténetből több volt a tanár, mint a diák. A legjobb német egyetemekről érkezett e szakterület számos professzora, apámnak pedig csak a vilniusi egyetemről volt papírja. Így hát könyvtáros lett egész hátralevő életében és természetesen egész sor könyvet írt összehasonlító irodalomtörténetből.

Mikor kisfiú voltam, szüleim azt mondogatták nekem: egy napon, biztos nem a mi életünkben, Jeruzsálem igazi város lesz. Huszonöt évig tartott, amíg megértettem, hogy az “igazi” város számukra európai várost jelentett. Az ő szeretet-gyűlölet viszonyuk a kontinenssel bennem is megvan és jelen van minden írásomban: az érzés, hogy otthon vagyok és mégsem; hogy van egy másik hely, ami csodálatos, de szörnyű és veszélyes is; hogy Európa eltaszította a nagyszüleimet, apámat és anyámat. A csodálat és a harag vegyüléke tölt el, ha a keresztény Európára gondolok: csodálat Észak hatalmas erdői, katedrálisai, folyói, hídjai iránt. Ám amint látják, végül mégis inkább itt élek, a sivatag közepén, más zsidók között és ez az otthonom. De azért itt, Aradon gondosan ápolom az én kis kertemet, hogy legyen egy parányi Európám a sivatag közepén.

 


Engedje meg magának a hagyományos újságolvasás kényelmét!

Fizessen elő a Szombat folyóiratra 2017-ben is!

Előfizetőink közt értékes ajándékokat sorsolunk ki:

szombat_20c.indd

Digitálisan is olvashatod a Szombatot vagy előfizethetsz 10 lapszámára itt.

 

Banki adatok:
Név: Magyar Zsidó Kulturális Egyesület Szombat
belföldi utalás esetén: OTP 11709002-20066703
külföldről történő utalás esetén:
IBAN: HU45 1170 9002 2006 6703 0000 0000 BIC(SWIFT) OTPVHUHB



Címkék:1998-05

1998. áprilisi szám

Lapzárta után - Hamis számlák a hitközségen Konrád György: Aforizmák a zsidók tartósságáról "Magyarországhoz tartozom, ez az én kultúrám..." -...

“Képmutató farizeusok”

A "képmutatás" a rabbinikus forrásokban A farizeus szó a héber parus (t. sz. perusim) szóból származik, jelentése kb. "elkülönült". A rabbinikus iratokban sok...

Close