Szombat előfizetés 2017

Ámosz és Cvi

Írta: Ács Gábor - Rovat: Archívum

Schiller-Szombat_banner-02_700x100px_Corsa_20160223

Az út Ein Harodba című regénye 1997. szeptemberi magyarországi megjelenése alkalmából érkezett Budapestre Ámosz Kenan. Akkor találkozott régi barátjával, Kardos G. Györggyel, aki könyvét a sajtónak bemutatta. E napokról szól a könyv fordí­tójának és kiadójának írása, amely egyben a mi búcsúnk is a novemberben elhunyt Kardos G. Györgytől, a kiváló írótól, szerkesztőbizottságunk tagjától, barátunktól.

Már fél három, amikor felszól­nak a százkettes szobába. Leülök az egyik süppedős bőrfotelbe és hirtelen attól félek, talán mégis megbüntet majd, hogy valamennyit késtem, s ki tudja mikor fog lejönni a szobájából. Aztán öt perc sem telik el, és már látom, amint sötét ingé­ben és szandáljában megjelenik.

– Elnézést a késésért – mondom csak úgy, az udvariasság kedvéért, és nem is várok rá választ, ahogy az ilyenkor szokás.

– negyedórát késtél – neheztel rám, én pedig lázasan gondolkodom, mivel tehet­ném jóvá ezt a kis mulasztásomat.

Beleegyezik a szentendrei utazásba, ta­lán udvariasságból, de lehet, hogy azért, mert kedvet érez hozzá.

Közben annyira figyelek rá, hogy észre sem veszem és átmegyek a piros lám­pán, a belső sávban hajtok egészen las­san, amit aztán szóvá is tesz, náluk ezért keményen megbüntetik az autósokat, de úgy tűnik, mégis bízik, ahogy vezetek és nem fél mellettem.

Még erősen süt a nap, amikor befordu­lunk a kisváros főterére.

– Milyen szép itt, szinte hihetetlen, egy­szerre három templom tornya is látszik. Micsoda lenyűgöző falu.

Még nem hagytuk el a kirakodó vásárterét, amikor héber szó üti meg a fülün­ket. Három – négy javakorabeli izraeli be­szélget az egyik árus mellett.

Izraeliek – mondja Ámosz Kenan mo­sollyal az arcán. Amazok hirtelen megfor­dulnak.

Mi is az ismerőseid vagyunk – mond­ja az egyik idős hölgy. – Ámosz Kenan, igaz?

Láttátok a Kovács Margit kiállítást? – kérdezi egy másik hölgy. – El ne mu­lasszátok, valami csodálatos.

Majd megírom az újságnak, hogy Ámosz Kenan Szentendrén nem nézte meg Kovács Margit kiállítását – mondja egy idősebb úr, és nevetve továbbmennek.

Javaslom, nézzük meg a kiállítást.

Hallod, azt mondja, megírja az újság­ba. Ha megírja, hát megírja.

Indulunk megkeresni a kiállítást. A ki­járatnál Szent Lázár fejszobrával találko­zunk. Modern bronz darab, rég jártam a városban, most látom először.

Szép munka, nézd, könnyezik a sze­me – mondja a szobor szeme alatti stili­zált, karéjos bevágásra mutatva.

Megvesszük a jegyeket és bemegyünk. A második teremből már visszafordul:

Kész, befejeztük. Giccs – mondja, és indul kifelé.

Megyek utána és próbálom magyaráz­ni, győzködni, hogy a naiv felfogás, és a népi formák, a kerámikai alapanyag felhasználása stb. Az ablakból még vissza­nézünk egy kétméteres festett agyag nő­alakra, hasztalan. Elmeséli, hogy most ál­lítja össze egy kiállítás anyagát, mely az izraeli szobrászat ötven évét hivatott be­mutatni. Keresztül-kasul bejárja az egész országot, hogy olyan alkotásokat találjon, amelyek megfelelnek egy ilyen gyűjtemény elvárásainak, de nem veszi be közéjük valakiét, „aki a kilencvenes években olyasvalamin dolgozik, amit kétszáz évvel ezelőtt készítettek”.

Aztán megjegyezi, hogy olyan város­ban, mint Pest még nem járt, ahol egy­szerre három könyvesboltot is találhat egy utcában. – Tel-Avivban már nincs ennyi – teszi hozzá. Az egyik kereskedőház kisajá­tította a boltokat, s amelyik nem hozzájuk tartozott, azok sorra bezártak.

Csak Robinsonnál lehet még régi könyveket vásárolni. Három nemzedék óta űzik a könyvkereskedői szakmát. Va­lóságos kompjuter működik az agyuk­ban. Mindenről tudnak, ami valaha meg­jelent vagy a polcaikon megtalálható. Fél­reteszik nekem Avigdor Hameiri Rejtő Je­nő fordításait. Szeretem a könyveit, fia­méin ezerkilencszázharminckettőben azt mondta: a héber nyelv ne csak a szem, hanem a fül nyelve is legyen, vagyis a be­szélt nyelvnek is jelen kell lennie az iroda­lomban. De akkor ez még csak álom volt: beszélt nyelv! Ma már ez megvalósítható.

Befordulunk a szálloda utcájába.

– Holnap találkozunk Cvivel – jelenti ki, amint a szálloda bejárata elé érkezünk. – Megyek és írok tovább, hiszen nincs is jobb dolog annál, mintsem egy idegen or­szágban ülni egy szállodai szobában és héberül írni.

*

Másnap Ámosz találkozott Cvi­vel. Mikor beléptem a szállo­da presszójába, a harmadik tágas, utcára nyíló ablak mel­lett láttam meg őket. Egymással szemben ültek egy kör alakú asztalka mellett. Cvi, arcán természetes mosollyal Ámosz felé fordult. Úgy ültek ott egymás mellett a ká­véházban, mint amikor két jó barát ül egy­más mellett, amikor találkoznak és figyel­nek egymásra. Ámosz fél kezét az aszta­lon nyugtatta. Erős Gitanes cigarettát szí­vott, és egész lénye nyugalmat árasztott. A képekről ismert vastag, bozontos szemöl­dökét nem vonta össze, így az nem vált ar­ca meghatározó hangulati elemévé, vi­szont percenként változott a kifejezése.

Amikor megláttak az asztal mellett, Ámosz közelebb húzott egy széket. Előt­tük csupán két pohár ásványvíz árválko­dott, ebből azonnal tudtam, hogy a kávé utáni perceknél tartanak, így én is azt kértem.

Beszélgettek. Cvi ötven év távolából is alig kereste a héber szavakat. Néha fran­cia szavakat is használtak egy-egy hely jellemzésére, én pedig értettem mindent, pedig soha nem beszéltem Sandául. Más­kor héberül beszéltek, amikor mindent tisztán és érthetően hallhattam, s olyan­kor távoli korokról szóltak, amik alig né­hány évtizede még nyitottak, lélegzők vol­tak, hatásuk pedig mind a mai napig tart.

– Összegyűlt ott mindenféle zsidó idea­lista, fanatikusok, őrültek, álmodozók, kommunisták és anarchisták, és ezek egymással sem voltak megbékülve, har­coltak a maguk igazáért.

Ámosz kortyolt a kávé mellé felszolgált pohár vízből. Erős cigarettáját elrejtve, két összekulcsolt tenyere közé fogta, úgy szívta mélyre és eresztette ki a füstöt. Monda­tai után, a hatásra és biztos elismerésre váró félmosoly ült ki az arcára, az olyan emberek rokonszenvének tüntető jele­ként, akik tudják, hogy bölcs megállapítá­sokkal tudják jutalmazni hallgatóikat.

Voltál az Écelben? – kérdezte Cvi.

Nem, a Palmachból kerültünk át a Lechibe. Kerestük a kapcsolatot, és egy ba­rátommal megállapodtunk, amelyik meg­találja, beviszi a másikat is. És úgy is lett. De ez nehéz dolog volt, mert a plakátra­gasztók, ha megláttak minket, elmene­kültek. Aztán sok akcióban benne vol­tam, néha mint katona, néha mint pa­rancsnok. A barátom később kivált a szervezetből. Akkóban láttuk, amint az angolok akasztanak. Erre fel, egyszerre csak azt mondja nekem: „szép nyakam van, igaz”, mire én: „igen, szép”, erre ő: „befejeztem, mondd meg az összekötőd­nek, hogy vége.” Megmondtam. Elfogad­ták. Aztán a Függetlenségi háborúban, amikor nem volt besorozva és nem volt aktív katona, egy eltévedt, négy kilomé­terről kilőtt golyó a homlokába fúródott. A Latrunért folyó harcokban esett el, ami­kor visszafoglaltuk. Ott, ahol az angolok korábban elűzték a Lechit. Különös finto­ra a történelemnek.

Voltam ott börtönben – mondja Cvi, arcán gyermeki mosollyal. – Nem volt ná­lam a személyigazolványom, elkaptak és leültettek.

Cvi még egy kávét kért. A pincérnő el­sietett, a kávéra mégis várni kellett Cvi kétségbeesve kereste a pult mögött álló felszolgálónő pillantását, ám az valahány­szor felé fordult, mintha csak szándéko­san tenné, lesütötte a szemét.

Na, ezek sem jobbak a többinél – mondta Ámosz.

Ekkorra azonban, végre-valahára ott termett a felszolgálónő a kávéval. Cvi kavargatni kezdte, de mintha Ámosz ezt nem vette volna észre, felpattant

Mondd le a rendelést! – unszolta Cvit

De már itt van, kihozták – mondta vol­na Cvi, visszatartva Ámoszt.

Én nem várom meg, amíg kihozzák – menjünk át a bárba, ahogy megbeszél­tük. Menjünk és fizetek.

Ne, majd én – mondta Cvi és kifelé in­dult, hogy a pultnál elkérje a számlát

Na, most majd azt a kávét is kifizeti, amit ki se hoztak – dörmögte Ámosz.

Láthatóan valami előtörténete lehetett a jelenetnek, mert szinte végszószerűen követték egymást az esemény mondatai.

Hiszen kihoztak két kávét. Csak azt fi­zettem ki, amit kihoztak.

Kiérve a szállodából, megindultunk fel­felé az utcán. Valahol kellett lennie egy bárnak, de bármennyit mentünk is, már mindegyik zárva volt. Aztán visszafordul­tunk, hogy mégis a másik oldalon egy kö­zelebbit válasszunk.

Cvi régi héber dalokat kezdett énekel­ni, olyanokat, amilyeneket én sem hallot­tam soha Torkából erőteljesen és min­den erőlködés nélkül is, szinte harsányan törtek elő a hangok. Ámosz habozás nél­kül vele énekelt. Aztán megjegyezte:

Ezeket ma már senki nem ismeri, senki nem énekli. Tudod, hogy arról az időszakról írtál, amiről nálunk senki. Ar­ról a korszakról nincsenek könyveink, senki nem dolgozta fel.

Cvi akkor megjegyezte:

Én akkor Gedérán laktam.

Dolgoztál építkezésen is?

Persze, meg kutak és gödrök ásásánál.

Hej, micsoda világ volt az. A nehéz fi­zikai munkából úgy éltünk, mint az urak. Flanel nadrágokat és drága ingeket hordtunk. Este a barátokkal bárokban ültünk.

– jegyezte meg Ámosz.

Egyiptomi cigarettákat szívtunk. Ren­geteget kerestünk – tette hozzá Cvi.

Micsoda idők voltak. Jól éltünk. Nem volt jó a törökök alatt? Dehogynem. Az angolok alatt? Akkor is. Nem is kellett vol­na nekünk kormány. Minek az?

Ámosz Camparit ivott.

A napi egy vagy kettő elég.

És ez most hányadik?

Még csak az első – a pincér állandóan ott settenkedett körülöttünk, aztán beér­te még egy rendeléssel. Ámosz aprókat kortyolt, inkább csak megnedvesítette az ajkát, oly módon, mint aki az ízéért és az illatáért néha az orra és a szája elé emel valamit, kizárólag a benyomás, az élmény kedvéért.

Cvi elfelejtette, hogy az előbb még fájt az oldala, és szinte alig bírt menni. Egyre másra újabb dalokkal hozakodott elő. Olyanokkal is, amelyeket valamilyen elő­adás, vagy együttes fellépése közben hall­hatott, melyek ironikus hangvételükkel egy-egy eseményre rezonáltak. Bámula­tos emlékezőtehetsége lenyűgözte Ámoszt, aki vele énekelt néhány strófát. Aztán maga elé nézve, mint aki összegzi a gondolatait, megjegyezte:

Az igazi cionista, akkoriban nem is tö­rődött azzal, hogy nem a zsidó államban él, hanem csak Erec Jiszraélben. Úgy kel­lene, hogy mindenhol letelepedhessenek a zsidók, és az arabok is. Ez persze csak vágyálom. Az a baj, hogy az arabok nem tudják, nem értik, miért vagyunk ott.

Nem ismernek, és nem is akarnak megis­merni bennünket.

Cvi újabb dalra zendített:

Holnap megvetjük lábunkat,

holnap megvetjük lábunkat

Kúsig a Jordán túlpartjától,

Kúsig a Jordán túlpartjától.

Elhűltem, mert Kús az Egyiptomon túli, etiópjai területek elnevezése, és a Jordán túlpartja, az Ammantól keletre, akár Ira­kig is terjedhet

– Rég hallottam ezeket a dalokat – mo­solygott Ámosz. Cvi, rajtad kívül talán más nem is énekli, nem is ismeri már – is­mételte meg szeretettel Ámosz korábbi kijelentését

Úgy néztek ki, mint két öregúr, vagy inkább egy idősebb és egy ifjabb testvér, akiknek az idő elmosta a fiatalságukat, de nem térhetnek vissza gyermek és ifjúko­ruk ragyogó színhelyére, mert mintha va­lami időbomba azt is egészen megváltoz­tatta volna. Talán ez is az élet fintora, hogy ahogy a nagy tragédiákat túlburjánozza az élet, és a vég apró részletei összemosódnak, hogy lassanként már csak maga a szörnyű tény marad meg mindenből, ugyanígy enyészik el a kezdet is. Mint valami cseppkőbarlangban, ahol az élet-tetőt tartó oszlopok mélyén, a mészréteg vastagodásával egyre nehe­zebben látni a hajdani sokszínűség moz­zanatainak hajszálvékony színpompás telléreit. A vastagodó kőoszlop magába zárja saját előzményeit, míg aztán már csak annyit tudunk, hogy valaha az volt a kezdet. Éppen így vagyunk ezekkel az eseményekkel is.

– Elmondom, hogy kezdtem írni az Ein-Harodot Egyik régi barátom rámond­ta élete történetét egy kazettára. Ez is ná­lam volt, amikor kibéreltem egy üres la­kást Amerikában, a bolhapiacon vettem íróasztalt, papírt, írószerszámokat és leül­tem, hogy írjak valamit. Közben véletlenül letörültem a barátom történetét a kazettá­ról, amikor egy Bach kantátát vettem fel a rádióból. Az eset bénítóan hatott rám és annyira megviselt, hogy két hónapig csak ültem a fehér papír előtt, néztem és egyet­lenegy szót sem írtam le. Aztán egyszerre csak eszembe jutott az a gyerekkori dal, „a közösség felé vezető út nem rövid, de nem is hosszú”, és ekkor megindult az egész – kissé félrefordított fejjel, félig el­húzott szájjal, mint valami öreg muzsik, úgy mosolygott, mintha éppen akkor járt volna túl, mondjuk a sors „eszén”.

Mielőtt huszonnyolc évvel ezelőtt a legidősebb lányom megszületett – fűzi to­vább Ámosz – elhatároztam, ha fiú lesz, Anvarnak fogom nevezni, annyira elbű­völt engem Anvar Szadat, a feleségem pe­dig nagyon megijedt, így aztán lányom született – mondta egészen komolyan Ámosz. – Te meg írtál egy trilógiát azokról az időkről, amire mi mindannyian úgy gondolunk, mint a legendák idejére, a hőskorra. Alig vagyunk néhányan, akik emlékezünk erre.

Negyven felé jártam, amikor elkezd­tem, és már szinte elfelejtettem írni.

Áh, negyven felé – kérdezett vissza Ámosz.

Tizenhét éves koromban már publi­káltam az írásaimat – mondta Cvi – csak akkor úgy gondoltam, a munka, az igazi munka az, amit az ember a kezével vé­gez, az a valódi munka. Aztán Hemingwayt kellett olvasnom, hogy visszajöjjön minden. Olvastam fél oldal Hemingwayt és írtam öt sort.

Palesztináról, aminek valósággal az ízét is lehet nálad érezni – bólintott rá Ámosz, merev „cabar” – izraeli bennszü­lött – arcával, szinte mozdulatlan ajkával ejtve ki a szavakat

Néztem az arckifejezését, ami annyira emlékeztetett Rabin rezzenéstelen vonása­ira. Egyszer ezt mondta a néhai elnökről:

Igazából nem is tudjuk, hogy néme­lyik embernek nincs vele felcserélhető helyettesítője, csak amikor már ez vissza­vonhatatlanul kiderül.

A pincér már nem settenkedett körülöt­tünk. Későre járt az idő.

*

Harmadnap, a sajtóbemutató előtt, a két barát az utcán ta­lálkozott. Cvi a közelben la­kott, nem lett volna értelme végigzötykölődni a város másik végébe Ámoszért, és aztán ismét az egész kő­dzsungelt megkerülve visszatérni. Meg­várták egymást, hogy együtt léphessenek be a „Japán Kávéházba”.

A vendégek lassanként gyülekeztek. Egy idő után mindenki jónak látta elhe­lyezkedni, azután a két barátot is átültet­ték egy másik asztalhoz, ahonnan min­denki szemmel tarthatta őket. Némi kés­lekedéssel, egy rádióinterjút követően átkísérem Ámoszt utánuk a kávéházba.

A kis kávézó összetolt asztalai körül, írók és írónők karéjában már ott ül Cvi, mire Ámosz is helyet foglal közöttük. A két barát ismét beszélgethet egymással. Cvi Ámosz szobrait csokorba rendező, színes kiállítási katalógusának bejegyzé­sét olvasgatja: „Cvinek barátsággal, aki nekem mindig izraeli író marad, Ámosz”.

Ha ott maradsz, akkor is lefordítanak tizenkét nyelvre – mondja Ámosz -, de a hébert megspórolhattad volna.

Székzörgések és búcsúszavak kísére­tében az udvarra ömlik a távozók cso­portja.

Úgy tudják, másnap Ámosz elutazik. Mielőtt beleveszne az éjszakába, odafor­dul hozzám:

Mondok neked valamit. Most, hogy tudom, Cvi itt van ugyanabban a város­ban, és én is telefonálhatok neki, meg ő is felhívhat engem, nyugodt vagyok. Majd csak akkor fogok vágyakozni utána, amikor Tel-Avivba érkezem. – Ámosz nem teszi hozzá, ‘így van ez’, ‘ilyen az élet’, vagy valami hasonlót. Nem bölcselkedni akar, egyszerűen az érzelmeit feje­zi ki, ahogy szokta.

*

Cvi közben visszaváltozott Kardos G. Györggyé.

Akkor már lázas beteg volt, de még így is maradt ideje, hogy átnézze az írást, amit nem adhattam át személyesen, mert éppen aludt.

Amikor felhívtam, mondta, hogy pon­tatlanul idéztem. A dalban a szöveg így szólt: „Indiától Etiópiáig”. Bibliai idézet – mondta keményen, mintha a szavak sere­gének parancsolt volna. Az egyetlen olyan csapatnak, amelyik örökké meg­nyeri a csatát, és győz.

Min dolgozol? – kérdezte. Meséltem a Szerbiában bolyongó íróról, aki ki akar adni egy könyvet.

– De megcsinálod, ugye.

Én is hosszú távokban gondolkodtam.

Később a felesége elmondta, hogy még fel tudott volna épülni. A beteg szív azonban nem bírta az oxigénellátás hiá­nyát. Csodálatos módon rendelkezett egy titkos, rejtett energiaforrással. Megőrizte a derűjét. Mások, amikor közeleg az idő, lezuhannak, mint a kő. Elvesztik életerejüket, a külvilággal való kapcsolatukat. Nem így ő. Lelke mindig a magasba tört.

Utoljára, mintegy mellékesen megkér­dezte, hogy mondják héberül, hogy daga­nat. Egy svéd professzorra várt és nem ju­tott eszébe a szó.

Abban a pillanatban nem fogtam fel, úgy vagyunk berendezkedve, hogy nem értünk meg azonnal mindent. Különben megállna az élet. Számomra ez a gyer­mekkor szava: „digi-dagi, daganat”. Gon­dolkodtam. Zúzódás, hólyag, duzzanat mind eszembe jutott, ezeket ő is mind tudta, de nem ötlött fel bennem a szó. Csak, amikor letettük a telefont, akkor robbant az agyamba, minden irtózatával és iszonyatával: gidul, mert ennek ször­nyű jelentésével én is ebben az alakban ismerkedtem meg.

Azonnal hívni akartam, de megbénított a tudat

Aztán elért a szomorú híradás bizo­nyossága.

Kardos G. György elment, és így a tör­ténetnek nincs vége.

Címkék:1998-01

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás

Jesivabóherek és a high-tech

Jaakov Neeman pénzügyminiszter a közelmúltban kifakadt: a jesivákban tanuló, nem katonáskodó, produktív munkát nem végző fiatalemberek tí­zezrei már elviselhetetlen pénzügyi...

Kevesebb a szegény, gazdagabb a gazdag

Az izraeli társadalombiztosítás adatai szerint 1996-ban 44 ezerrel keveseb­ben, 693 ezren az éltek a szegénységi küszöb alatt, mint egy esztendővel...

Close