Szombat előfizetés 2017

„Ami Hitlernél a faj, Sztálinnál a társadalmi státus volt” – Várnai Pál beszélgetése Simon Markish-sal

Írta: Várnai Pál - Rovat: Archívum

Schiller-Szombat_banner-02_700x100px_Corsa_20160223

Simon Markish irodalomtörténészt, műfordítót, polihisztort, akinek apját, Perec Markisht, a nagy jiddis költőt, 1952-ben koholt vádak alapján kivégezték, szoros szálak fűzik Magyarországhoz. 1961-ben jött ide először, turistaként, majd idenősült és 1970 és 1973 között Buda­pesten élt. Közeli barátságba került, többek között, Karig Sárával, Lengyel Józseffel, Rajk Júliával, Kis Jánossal. Ortutay Gyula tanácsára magyar népmeséket fordított oroszra.

Rotterdami Erasmus című könyve magyarul is megjelent 1976-ban. 1973-ban meghívták előadni a genfi egyetemre és onnan ment nyugdíjba, mint a ruszisztika nemzetközi hírű professzora. Markish magyarul is jól beszél. Jelenleg többek között, Pap Károly regényét, az Azarelt fordítja oroszra. Több nyelven folytatott beszélgetésünk számos kérdést érintett.

Nem vagyok szakértője a jiddis iro­dalomnak. Ami az apámat illeti, csak azt tudom, és ebben biztos vagyok, hogy ő volt a legnagyobb jiddis költő a szovjet birodalomban, és egyike a legmoder­nebbeknek. Az egész jiddis líra arculatát megváltoztatta, amely provincialitásából a legprogresszívebbé vált. Édesapám expresszionista alkotó volt, ő vezette be ezt a jiddis költészetbe. Amikor megöl­ték őt és a többi jiddis költőt, megölték Európa jiddis költészetét.

Kik voltak édesapja olvasói?

A háború előtt a Szovjetunióban 5 millió zsidó élt; Ukrajnában, Belorusszi­ában zsidó iskolák voltak, és apám köte­lező tantárgy volt. Amikor 1957-ben először és utoljára Minszkben jártam, az utcán, a villamoson az emberek jiddisül beszéltek. Nagyon büszke voltam. Ezek az emberek olvasták az apámat. Perec Markish a húszas években nem Oroszor­szágban élt, ő Párizsban, Berlinben, Var­sóban lett modem. Nem érezte magát orosznak, zsidó költő volt és semmi más. Nem volt ezzel problémája. Azért annyira fájdalmas nekem, hogy publikál­ták a per jegyzőkönyvét – erről még később beszélnék, ha lehet -, kényszerí­tették őket, hogy bevallják „burzsoá na­cionalizmusukat”, azért, mert jiddisül ír­tak, mert szerették a népüket.

Mikor és miért tért vissza a Szovjet­unióba az édesapja?

1926-ban. Úgy érezte, hogy máshol nincsenek olyan körülmények, amelyek kedvezők lennének a jiddis kultúra szá­mára. Varsóban gazdag zsidók voltak, kinek kellett volna avantgárd költészet? Másfél évig volt ott. Együttműködött Uri Cvi Grinberggel, a híres íróval, aki később héberül írt, valamint Joshua Singerrel, Isaac Bashevis Singer báty­jával. Joshua Singer és Grinberg együtt adták ki a Haliastra című almanachot, amelynek három száma jelent meg. Az első Varsóban, a második Párizsban, melyet Chagall illusztrált és a saját pró­zájából publikált is benne.

Mi a véleménye apjának, az Antifa­siszta Bizottságnak a peréről és annak következményeiről? Úgy látom, nagyon bántja, hogy megjelentették a jegyző­könyvét.

– Igen, 1949 novemberében felosz­latták a Zsidó Antifasiszta Bizottságot és kezdték letartóztatni az elnökségi tago­kat, legelőször Feffert a költőt, rá szük­ségük volt, ő a KGB-nek dolgozott. Apám már várta, hogy érte jönnek. Éj­félkor vitték el. A perről semmi sem je­lent meg a sajtóban, a háború után min­den titok volt. 1950-51-ben például, Sztálin megölte az összes leningrádi pártfőnököt, meg mindenkit, aki a Z1SZ autógyárban dolgozott. Minderről per­sze semmit sem közöltek. Nyilvános­ságra az orvosper került először, miután megdöglött az átkozott. Sok könyv je­lent meg a perről. Amikor apámat és társait 1955 decemberében posztu­musz rehabilitálták, akkor kezdték kiad­ni Perec Markish és a többiek műveit. Ennek vége lett 1972 után, amikor a család kivándorolt Izraelbe. Nem okvet­lenül a cenzúra miatt, csak mert senki nem vette már őket. Ami a per jegyzőkönyvét illeti, ennek rövidített változatát úgy hat-hét éve adta ki egy Danilov nevű történész, Sztálin utolsó sortüze címmel. Eszerint a per alatt és annak előkészítése során, a vádlottak között szörnyű konfrontációk voltak. Kényszer alatt vallottak és nagyon kelle­metlen dolgokat mondtak egymásnak. Ezek nem valós, hanem vallatás hatásá­ra elhangzott szövegek. Ha már, akkor az egészet kellett volna kiadni. Ráadá­sul mindezt az örökösök hozzájárulása nélkül tették, így a publikációval még egyszer megölték őket. A börtönben meggyilkolt nagy rendező, Meyerhold búcsúlevelét is kiadták, ez is egy újabb megaláztatás volt. Kényszer alatt Babel is mindenki ellen vallott, majd vissza­vonta vallomását. Apám egy jó barátja, Alekszandr Borscsagovszkij írt egy színdarabot a perről. Senki nem mond­ta meg neki, hogy ez erkölcstelen. A da­rabban Zuszkin, a nagy színész, akit apám perében szintén megöltek, gyűlö­lettel fordul Mikhoelsz ellen. Persze, őt is provokálták. Solomon Mikhoelsz meggyilkolása után Zuszkin lett a moszkvai jiddis színház igazgatója. A per idején Mikhoelsz már nem élt, te­herautóval elgázolták (egy újabb verzió szerint már előbb megölték és a tete­mét dobták a teherautó elé.) A legna­gyobb jiddis színész volt és Európa leg­jobb Lear királya, láttam is a darabban.

Én Mikhoelszt két filmszerepben láttam: a Cirkuszban, egy propaganda­filmben és egy korai zsidó tárgyú né­mafilmben. Óriási színész volt. Szemé­lyesen is ismerte őt?

– Hogyne ismertem volna, ő is járt hozzánk. Az egész családomnak volt kapcsolata a művészettel. Öcsém író, hatvankét éves, Izraelben él. Tizenöt könyve jelent meg. Oroszul ír, regénye­it számos nyelvre lefordították. Nálunk mindenki ír, én a legkevesebbet. Ukraj­nában él egy nővérem, féltestvérem, ő keramikus. A mi családunkban nem be­ széltek jiddisül, mert mama nem na­gyon tudott, papa viszont jól beszélt oroszul. Édesapám zsidó költő volt és zsidó ember, imádta a héber nyelvet, a héber költő Bialikot. Szüleim barátai­nak túlnyomó része zsidó volt, általá­ban csak jiddisül beszéltek. Nálunk minden prominens zsidó megfordult, külföldiek, is és az ország más vidéke­iről egyaránt. Hallgattam a társalgásu­kat, még szinte a fülemben van. A há­ború alatt, a Soá kezdetén tudatosan zsidó akartam lenni. Kértem apámat, hogy jiddisül tanulhassak. „Majd kere­sünk egy tanárt” mondta. A leningrádi egyetemre akartam menni, ott volt a sémi nyelvek tanszéke, de apám elle­nezte, hogy héberül tanuljak. A család, a szülők, a nagymama sem voltak vallá­sosak. Nagyapám, Dávid Markish, el­lenben, nagyon vallásos zsidó volt, ta­nító. Amikor meghalt, a zsidó rítus sze­rint azonnal eltemették. Nem is emlék­szem rá, egy éves voltam. Egy zsidó is­merősünk volt csak vallásos, akire em­lékszem, de ő is csak a szívrohama után lett az. Mindenki nevetett rajta. A vallással először a száműzetésben ta­lálkoztam, itt voltam először zsinagógá­ban, a buharai zsidóknál.

Mi történt édesapja letartóztatása után? Milyen volt az életük a száműze­tés alatt?

– Jó emberekkel, egyébként szintén száműzött csecsenekkel voltunk körül­véve. 1952-ben volt a prágai Slansky per. Azt mondták: cionisták, ami pedig azt jelenti: büdös zsidók. Addigra apám eltűnt, őt ’52 augusztusában végezték ki. Kérdeztük: „Papa hol van”? „Nem tudjuk”, mondták. Tudniillik, havonta egyszer lehetett neki pénzt küldeni, s ezt egyszer csak megszüntették. Fogal­munk se volt, hogy mi lehet vele. 1952 decemberében alá kellett írnunk, hogy nem hagyjuk el a várost. Egy hónappal Sztálin halála előtt, 1953 februárjában száműztek bennünket Kazahsztánba. Vonattal vittek oda, fegyveres kísérettel, mint a rabokat. A több napig tartó úton börtönökben aludtunk. Először gyárban dolgoztam; amikor megdöglött az átko­zott Sztálin, minden rögtön jobb lett, 1953 szeptemberétől iskolában tanítot­tam nyelveket. Amikor fokozni kellett az éberséget, elküldték az iskolából. Száműzetésünk 1954 augusztusáig tar­tott. Nem mondtak semmit, amíg a ma­mámat be nem hívták a főügyészhez és adtak neki egy rehabilitációs bizonyít­ványt. Kérdeztük, hogy hol van a sírja.

Azt mondták, hogy „nincs, sajnáljuk.” Olvasta Arthur London könyvét a Slansky perről? Kiszórták a hamvaikat az országúira. Visszamehettünk a laká­sunkba, akik tudtak, segítettek, a meg­különböztetett bánásmód megszűnt. Olyanok voltunk, mint bárki más. A szovjethatalom számára még a féregnél is kevesebbet jelentett az ember.

Mi volt a különbség a hivatalos és a népi antiszemitizmus formája között?

A háború előtt sohasem éreztem az antiszemitizmust. A háború kitörése­kor, amikor tíz éves voltam, mindenütt lehetett érezni a hatását. Sztálin behó­dolt Hitlernek. Persze hivatalos anti­szemitizmus nem volt. Még akkor sem, amikor azt mondták: „a zsidók az impe­rializmus ügynökei.” Nálunk, az iskolá­ban, rettenetes kis antiszemiták voltak. Én kicsi és gyenge voltam, de volt erős orosz barátom, aki jól megverte a gú­nyolódót, azt a csibészt, aki engem há­borgatott. Többé nem is próbálkozott. Antiszemita volt a hangulat. Aztán 1953-ban volt a már említett orvosper. Mondják, hogy Hruscsov nem volt an­tiszemita, pedig az volt, ugyanolyan volt, mint a többi. Lehet, hogy Brezsnyev nem volt az, de az ő idejében is antiszemita politikát valósítottak meg.

Sok szó esik mostanában Hitler és Sztálin, illetve a nácizmus és a kommu­nizmus összehasonlításáról. Önéletraj­zában többször idézi Thomas Mannt aki a harmincas években azt mondja, hogy inkább Sztálin, mint Hitler. Mit gondol ma erről?

Ez teljesen igaz. Persze, hogy Sztá­lin volt a jobb. Hitler a gázba küldött hatmillió zsidót. Sztálin csak előkészí­tette ezt, ő már nem tudta megtenni, a Mindenható megölte. De azt se felejt­sük el, hogy Sztálin megölt hatvanmil­lió embert. Zsidó szempontból lehet, hogy Hitler volt a rosszabb, de az em­beriség szempontjából…

Igen, elméletben Hitler és Sztálin ik­rek. Ami Hitlernél a faj, Sztálinnál a tár­sadalmi státus volt. A szovjet író, Vaszilij Grosszman volt az első, aki ki­mondta, hogy a nácizmus és a kommu­nizmus ikrek. A szovjet antiszemitiz­musról is ő írt először, Élet és sors című regényét Jefim Etkinddel együtt mi publikáltuk először oroszul, Lausanne-ban, 1980-ban. A regényben egy náci mondja egy öreg orosz kom­munistának: „ha el is veszítettük a há­borút, akkor is megnyerjük, mert Ti fog­tok győzni.”

Hogyan éli meg a kettős identitását?

Én mindig zsidó voltam, sohasem volt kettős identitásom. Én egy zsidó költő fia voltam, soha nem éreztem magam orosznak. A zsidó emigránsok­nak általában nosztalgiájuk van, ők zsi­dó származású oroszok, nekem nem a kultúrám volt orosz, hanem az anya­nyelvem. Kozmopolita kultúrám volt. Mindig sokkal jobban szerettem Byront, mint Puskint, mondjuk Thackerayt, mint Tolsztojt. Életem első fe­lében klasszika-filológus voltam, görög és latin szerzőket fordítottam oroszra. Azután a 16. század kezdett el foglal­koztatni. Erasmusról írtam, latinról oroszra fordítottam műveit. Miután el­jöttem a Szovjetunióból, tehát életem második felében, elsősorban orosz nyelvű zsidó irodalommal foglalkoz­tam, ez az én területem, erről írtam so­kat. A genfi egyetemen „orosz”-orosz irodalmat tanítottam, ebből éltem, de kétszer volt kurzusom az orosz-zsidó irodalomról is. Nemrég jelent meg válo­gatásomban egy orosz-zsidó irodalmi antológia, a kijevi judaisztika intézet ki­adásában. Azt hiszem, a volt Szovjet­unió területén, Ukrajnában, Belorusszi­ában vannak még, akiket érdekel a zsi­dó identitás. Ez a legjobb módja, hogy valaki megértse a saját kultúráját. Ez az irodalom a lelkűknek szól. Nagyon fon­tos ez, mert ezek a zsidók már nem is­mernek más nyelveket, a hébert vagy a jiddist, és nem is tudnak az ilyen iroda­lom létezéséről. A mai zsidók viszont, talán hibáztatják elődeiket, hogy az oroszt és nem a hébert vagy a jiddist választották, hogy nem ezeken a nyel­veken írták műveiket. Kétséges tehát, hogy tudnak e azonosulni vele.

Nemrég Budapesten Fejtő Ferenc beszélt arról, milyen kár, hogy a ma­gyar zsidók túlasszimilálták magukat, hogy elvesztették hagyományaikat.

– Fejtőnek ezt könnyű mondani. Ami­kor én harminc éve idejöttem, úgy érez­tem, hogy a magyar zsidók nem akartak zsidók lenni. Egyszer egy évben elmen­tek templomba és kész. 1962-ben talál­koztam Scheiber Sándor professzor­ral, aki aggódva mondta nekem, hogy húsz év múlva nem lesz már zsidóság Budapesten. A budapesti zsidók magya­rok akartak lenni. Harminc éve volt egy jó barátom, a költő Vihar Béla, ő azt mondta: „Én már választottam, én ma­gyar költő vagyok.” Azelőtt büdös zsidó voltam, most jó szagú magyar ember. Az orosz zsidók viszont nem tudtak oro­szok lenni, ez a különbség. Ott nagyobb volt az antiszemitizmus.

És hol érzi magát otthon? 1992-es Népszabadságbeli interjújában arról beszélt, hogy a szakadék nem Buda­pest és Genf, hanem Moszkva és Buda­pest között van. A hetvenes években sok barátja volt itt, el volt ragadtatva a nagyobb szellemi szabadságtól, a nyi­tottabb beszélgetésektől, attól, hogy itt kapható a Le Monde.

Megerősítem, hogy harminc éve így éreztem. Ma nem így érzem, másképp látom. Eufórikus állapotban voltam, me­lyet a körülményeim magyaráztak. Ak­kor nagyon sok barátom volt, most nincs, legfeljebb két-három ember. A mostani különbséget pedig nem isme­rem, mert 1973 óta nem jártam Orosz­országban. A Népszabadság 1992-es cikke is már a múltról szólt. Hogy hol ér­zem magam otthon? A cseh himnusz szavaival: „Kde domov mój” (ahol az ott­honom van). Szeretném, ha Izrael lenne az otthonom, de az ottani orosz zsidók nem zsidók, hanem szovjet emberek. Genfben jól érzem magam, ott sokkal jobban, mint bárhol máshol, de az se az otthonom. Nehéz erre válaszolni.

Mit gondol, mi lett volna a zsidó iro­dalom, a zsidó írók sorsa, ha nem kö­vetkezik be az októberi forradalom, ha nem nyomják el az egész ország orga­nikus fejlődését?

Azt hiszem, hogy a kérdés nem kor­rekt. A történelemben nincsen „ha”. Az 1900-as, 1910-es években az orosz iro­dalomban sok volt a zsidó származású író. Idegesítette is ez az antiszemitákat, például a költő Blokot. Azt mondják, hogy az orosz értelmiség nem volt anti­szemita. Volt köztük ilyen is, olyan is. A korszak zsidó írói, különben teljesen asszimiláltak voltak, beolvadtak az orosz irodalomba. Szóval a történelem nem áll meg, megy tovább. Ha nem lett volna forradalom, lett volna valami más, úgy nem maradhatott, ahogy volt. De Babel biztosan nem lett volna Babel a forradalom nélkül, ő a forradalom produktuma. Paszternak viszont ön­gyűlölő zsidó volt.

Gondolja? És Ehrenburg?

Mindig elfogadta zsidóságát, de az írásaiban ezt nem juttatja kifejezésre. Erről írtam is. Azt kérdezem magamtól: zsidó író volt Ehrenburg, vagy nem? Iz­raelben megjelent egy könyvem hébe­rül, a Három példa. Kimutatom, hogy Babel zsidó író, Grosszman és Ehren­burg orosz írók.

Címkék:2001-10

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás

Könyvespolc: Örvényben

Örvényben (Hetényi Zsuzsa: Örvényben, I-II. Dolce Filológia II. Budapest 2000, 175 + 270 oldal, ár nélkül) Oroszországban 1922-ben jelent meg...

Könyvespolc: Ajvé, – a Lugosi regényt írt!

AJVÉa Lugosi regényt írt! (Ajvé. Noran Kiadó 2001. 180 oldal, 1400 Ft) Persze én már régen tudtam, hogy ebből baj...

Close