Szombat előfizetés 2017

A jedwabnei zsidóság elpusztítása

Írta: Alvin H. Rosenfeld - Rovat: Archívum

Schiller-Szombat_banner-02_700x100px_Corsa_20160223

Alvin H. Rosenfeld*

A jedwabnei zsidóság elpusztítása

A folyamatosan gyarapodó szakiroda­lomnak hála, meglehetősen sokat tu­dunk az európai zsidóság által elszen­vedett üldöztetésekről és tömeggyil­kosságokról; olykor már-már úgy tűnik, tudásunk nemigen bővíthető új, lénye­ges ismeretekkel. Jan Gross Szomszé­dok (Princeton University Press, 2001) című munkája azonban egy megdöb­bentő, ám mindeddig kevéssé kutatott eseményt vesz górcső alá, és bizonyít­ja, hogy egyelőre nem helyes, hogyha a témakör teljes feldolgozottságáról be­szélnünk. A jedwabnei zsidók lemé­szárlásával foglalkozó rövid könyv he­ves vitákat váltott ki Lengyelországban, (és másutt is) azt a szerepet illetően, amelyet a németek és lengyelek a má­sodik világháború idején a zsidók ellen elkövetett legvéresebb atrocitásokban játszottak.

Az Északkelet-Lengyelországban, Bialystoktól nagyjából 100 km-re fekvő Jedwabnéban az 1930-as években mintegy 1600 zsidó élt, e szám a város­ka lakosságának hozzávetőlegesen a hatvan százalékát jelentette. 1941 júli­usában, egyetlen nap leforgása alatt gyakorlatilag az egész közösséget el­pusztították. A könyörtelen gyilkosok nem kíméltek senkit; nem számított, hogy az áldozat fiatal vagy idős, férfi vagy nő, felnőtt vagy gyermek. A halál­nemek között a korbáccsal, illetve furkósbottal való agyonverés, a halálra kö­vezés, továbbá a megfojtás és a megégetés szerepelt.

Az aggastyánok szakállát meggyújtot­ták; némelyiküknek átvágták a torkát, másoknak kivájták a szemét, vagy a nyelvét metszették ki. Egy fiata­lasszonynak levágták a fejét, majd úgy rugdosták a testtől elválasztott kopo­nyát, mint egy futball labdát. Haláluk előtt a jedwabnei zsidók közül sokakat éneklésre és különböző megalázó cse­lekedetek végrehajtására kényszerítet­tek, illetve más módon is kegyetlenül megkínozták őket. Hetvenöt, közben állandóan vert zsidó fiatalemberrel egy hatalmas Lenin-emlékművet hordoztattak körbe a településen, majd gödröt ásattak és eltemettették velük a szob­rot. Utóbb őket magukat is legyilkolták, és ugyanabba a gödörbe földelték el.

A városka kilencven esztendős rabbi­jának a többi zsidó élére állva, kalapját egy botra tűzve kellett végigvonulnia az utcákon, azt énekelve, hogy „Miattunk van a háború, értünk van a háború”. A szadisztikus műsor után a tömeget be­terelték egy csűrbe, amelyet előzőleg alaposan megöntöztek kerozinnal, majd rájuk gyújtottak. Helybéli muzsi­kusok zenével igyekeztek elnyomni az ezerötszáznál is több, elevenen meg­égetett ember jajgatását. Alig egy tucat jedwabnei zsidónak sikerült csupán megmenekülnie; heten közülük annak köszönhették életüket, hogy egy len­gyel házaspár, a közeli falvak egyiké­ben élő Antonia Wyrzykowski és férje rejtekhelyét biztosított számukra.

A háborút követően a városka lakói emlékművet állítottak az elpusztított zsidóknak, a gyilkosságok elkövetésé­vel pedig a németeket vádolták. Csak­hogy, amiként azt Jan Gross, a New York-i Egyetem lengyel származású tör­ténészprofesszora kiderítette, a tette­sek nem németek, hanem lengyelek voltak, méghozzá a jedwabnei zsidók szomszédai, ismerősei. A hóhérmunká­ban a település nem zsidó lakosságá­nak valamennyi csoportja részt vett – kisparasztok, cipészek, kőművesek, hi­vatalnokok, egy ács és egy levélhordó is – a szerző szavaival élve „csupa ren­des, hétköznapi ember”. A mészárlás megszervezéséért és kivitelezéséért a polgármestert, Marian Karolakot, vala­mint néhány bűntársát terhelte a fő fe­lelősség. Ám Jedwabne egész lakossá­ga tudott arról, mi folyik; a legtöbben maguk is jeleskedtek az öldöklésben, vagy legalábbis végignézték azt. A pog­romra természetesen nem kerülhetett volna sor a német megszállók tudta és hozzájárulása nélkül, akik miként azt Gross is állítja, „kétségkívül élet és ha­lál urai” voltak Lengyelország szóban forgó részén. Moha nyilvánvaló, kik ját­szották a felbujtó szerepét a jedwabnei zsidók kiirtásában, a könyvben bemu­tatott bizonyítékokból az is egyértelmű­en kiderül, hogy „azon a júliusi napon, 1941-ben, egy kelet-európai kisváros lakóinak egyik fele ölte meg a mási­kat.”

Az egykorú forrásoknak, a háború utáni bírósági tanúvallomásoknak és a még életben lévő kortárs szemtanúkkal a közelmúltban készített interjúknak köszönhetően ismertté vált tények szá­mos zavarba ejtő kérdést vetnek fel. Ezek egyike, hogy a Szomszédokban bemutatott eset páratlan, avagy másutt is sor került effélére a háború folyamán Lengyelországban. Gross professzor, miközben vizsgálódását elsősorban a Jedwabnéban történtekre korlátozta, utal arra, hogy pár nappal az ottani vé­rengzés előtt egyéb környékbeli telepü­léseken is előfordultak hasonló súlyú atrocitások, Radzilowban mintegy eze­rötszáz, Wasoszban pedig ezerkétszáz zsidót kínoztak és öltek meg. Az elkö­vetők ezek alkalmával is bizonyosan bírták a közelben tartózkodó német ka­tonaság beleegyezését, ami azonban nem változtat azon, hogy a tulajdon­képpeni gyilkosok lengyelek voltak. Ebből következően a jedwabnei zsidók elpusztítása, jóllehet egyelőre a hason­ló bűncselekmények közül ez a legin­kább feldolgozott, korántsem tűnik el­szigetelt eseménynek.

Mindezek ismeretében Gross további kérdéseket is megfogalmaz: Vajon mi késztethetett némelyeket jól ismert embertársaik megalázására, kínzására és meggyilkolására? Miképpen élhettek az elkövetők oly sokáig úgy, hogy – mi­közben nagyon is tudatában voltak a valóságnak -, közreműködtek a törté­nelemhamisításban, amely mások nya­kába varrta a felelősséget?

A lengyelek, akik a második világhá­ború alatt maguk is súlyos sérelmeket szenvedtek el a németektől, hogyan élik meg azt, hogy honfitársaik közül sokan aktívan együttműködtek a nácik­kal, sőt ami a kegyetlenséget illeti, több szempontból túltettek azokon? Röviden, befolyásolja-e ma, és ha igen, mennyiben „a lengyel nemzet önmagá­ról alkotott képét” az a tény, hogy a len­gyel zsidókat nem egy esetben éppen lengyelek mészárolták le?

Komoly és nyugtalanító kérdések ezek, ám Gross professzor könyve nem törekszik a maradéktalan válaszadásra. Mivel a zsidókat nem csupán megölték, de ki is fosztották, „hátrahagyott” ingat­lanaikra és egyéb vagyontárgyaikra pe­dig rátették kezüket a pogromok ve­zetői és társaik, Gross úgy véli, hogy a dühödt erőszak mögött, legalábbis részben, anyagi természetű motiváció húzódott meg: a gyilkosokban egyszer­re munkált a pusztítás és a harácsolás vágya. Az érvelés bizonyos mértékig el­fogadhatónak látszik, ugyanakkor nem szolgál magyarázattal az elkövetők ma­gatartásában tetten érhető zsigeri indu­latra, és arra a gonoszságra sem, amel­lyel meggyötörték a zsidókat, mielőtt legtöbbjüket elevenen megégették. Az okokat legalább érintőlegesen bemu­tatni igyekvő Gross utal azon közkeletű mítoszokra, amelyekben a zsidók Krisz­tus gyilkosaiként, valóságos ragadozók­ként jelennek meg; példaként ele­gendő talán megemlíteni a híres-hír­hedt vádat, mely szerint a zsidók, szá­mos egyéb gaztettük mellett, keresz­tény gyermekek vérét veszik saját húsvétjuk megünneplésekor. E primitív tévhitek kétségtelenül hozzájárultak a kegyetlen és irracionális módon meg­nyilvánuló, atavisztikus antiszemitiz­mus továbbéléséhez, mindazonáltal a fentebb leírt kegyetlenség legmélyeb­ben húzódó, legősibb indítékainak fel­tárásához további komoly kutatómun­kára van szükség. Mindez azonban a legkevésbé sem csökkenti Gross érde­meit: a szerző csodálatraméltó érzé­kenységgel és figyelemmel kezelte tár­gyát, munkája során pedig nem annyira a következtetések levonására, mint in­kább elgondolkodtatásra törekedett. A Szomszédok éppen a benne elbeszélt érdekfeszítő történet, illetve a felvetett kérdések miatt tarthat számot joggal ar­ra, hogy sokak által olvasott és tovább­gondolt könyv legyen.

A háborút követően egyébként Antonia Wyrzykowska, aki saját családja biz­tonságát is kockáztatta azzal, hogy né­hány főt elbújtatott a jedwabnei pog­rom idején, az őt körülvevő általános gyanakvás miatt jobbnak látta elhagyni hazáját és Chicagóban letelepedni.

Gross kiderítette, hogy az asszony uno­kaöccsének Lengyelországban maradt fiát játszótársai valahányszor összekü­lönböztek valamin, „zsidóként” szidal­mazták. Nyilvánvalóan egyfajta megbélyegzettséget jelentett, ha valaki a há­ború alatt segíteni próbált a zsidókon, éppen ezért sokan inkább a némaságot választották, semmint hogy bevallják a furcsamód elfogadhatatlan tényt: zsidó­kat rejtegettek a náci megszállás ide­jén.

Tömöri Gábor fordítása

*A szerző az Indianai Egyetemen a Holocaust­irodalom professzora

Címkék:2001-06

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás

Európai zsidó kulturális szövetség alakult

Európai zsidó kulturális szövetség alakultA pályázati programok már az idén megkezdődnek Egy brit kutatóközpont és egy francia zsidó kulturális szervezet...

„Ha nagy leszek, öngyilkos robbantó leszek” – Idézetek a palesztin médiából

„Ha nagy leszek, öngyilkos robbantó leszek” Idézetek a palesztin médiából A világ nagy tévéállomásai és napilapjai rendszeresen komoly terjedelemben foglalkoznak...

Close