Alefbész-happening

Írta: Archívum - Rovat: Archívum, Hagyomány

A nemzedékek romlása köz­helyszerű igazsága már a másfél ezer éve lezárt Talmudnak is. A tény, hogy még zsidóként tekintünk és tekinthetünk magunkra, aligha a mi érdemünk.

Nem kevésszer hallani manapság, hogy önmagukat felnőtt fejjel újrafogal­mazók megcsillanó szemmel azt mond­ják: büszkék a zsidóságukra. Megjegy­zendő: szinte kizárólag olyanok szájából hangzik el e mondat, akik felszínes isme­retekkel rendelkeznek mindarról, ami lé­tünket, mivoltunkat meghatározza.

Részben történelmi okokkal magya­rázható, erős felindulásból származó azonosulás ez, szerves folytonosság, felelősségtől terhes, szellemi kötele­zettségvállalás helyett, mert ez utóbbi a testet kéri együtt a szellemmel, a tettet az eszmével – bölcsőtől a koporsóig.

Megfontolt, gondolkodó ember csu­pán arra lehet büszke, amit maga ér el, amit készen kap, amibe beleszületik, arra aligha. Aki tudja, mi a dolga, annak alapvető viszonyát a hagyományhoz az alázat szóval jellemezhetjük. A modem embernek, a szekularizálódott világból hazafelé igyekvőnek ezért is meglehe­tősen nehéz visszatalálni a forráshoz. Arra büszke, ami nem büszkeséget vár tőle, hanem felelősségtudatot. Elége­dettség e tekintetben akkor foghatja csak el, ha élete végén számadást ké­szítve nyugodtan összegezhet: többet adott át a hagyományból utódjának, mint amennyit ő kapott belőle. Aki idá­ig eljut, s már okkal-joggal lehetne büszke is, pontosan tudja, a büszke­ségnél helyénvalóbb a szkepszissel fé­kezett habzású remény.

Amikor huszonkét képzőmű­vészt felkértünk, hogy a hé­ber ábécé huszonkét betűjé­ből, az önálló jelentéssel és számértékkel is bíró kalligrammokat felhasználva, a klasszikus formák ihle­tésére készítsenek egy-egy művet, két haszid történet nyomán cselekedtünk.

Az egyik így szól: „Valahányszor a Báál Sém Tov látta, hogy szerencsétlenség fe­nyegeti a zsidó népet, visszavonult egy bi­zonyos helyre az erdőbe, tüzet gyújtott, elmondott egy bizonyos imát, s megtör­tént a csoda, a veszély elhárult. Később, amikor tanítványa, a mezericsi mággid ugyanilyen okból kénytelen volt közben­járni, elment az erdőbe ugyanarra a hely­re, és így szólt: Világ Ura, hallgass meg! Bár nem tudom, hogyan kell tüzet csihol­ni, az imát el tudom mondani. – S a cso­da ismét megtörtént. Később, hogy népét megmentse, a szaszovói Mojse Lejb rab­bi is kiment az erdőbe, és azt mondta: Nem tudom, hogyan keli tüzet csiholni, de meg tudom mutatni, hol volt, s ez ta­lán elegendő. – Úgy esett, mint mondta, és megint csoda történt. Azután a rizsini Jiszrael rabbin volt a sor, hogy elhárítsa a veszedelmet, és székében ülve tenyeré­be temette az arcát, úgy beszélt az Örök­kévalóhoz: Nem tudok tüzet csiholni, nem tudom az imádságot, sőt a helyet se tudom megtalálni az erdőben. Mindössze ezt a történetet tudom elmesélni, de ez talán elegendő. – És úgy lett.”

A másik legenda szerint az egyszerű zsidó, aki csupán a héber ábécét ismer­te, szükségében így fohászkodott: „Te­remtőm, én nem tudok olvasni, nem tudok már imádkozni sem, de az alef-bészre még emlékszem. Elmondom hát azt, Te rakd össze a betűket, hogy imává kerekedjenek!”

Nemzedékünk magyarországi zsidóságából kevesen mondhatják el, hogy benső­séges kapcsolatuk lenne a héber betűkkel. Számunkra egyelőre keveset mond, és homályos jelentősé­gű az ünnepi Smóne Eszre áldása, mely azért mond köszönetét, mert mi választattunk ki valamennyi nyelv közül.

A második történethez képest, az iga­zat megvallva, ma még rosszabb a hely­zet. Ugyanaz az ember ritkán ismeri az alefbész valamennyi betűjét.

Huszonkét művészt hívtunk hát meg, a huszonkét betűt külön-külön megal­kotandó.

Legyen meg bennünk a szükséges alázat, és bízzunk benne, hogy e külö­nös, profán ima eljut ama helyre, aho­vá címeztetett, s ott meghallgattatik.

 

* Elhangzott 1997. május 25-én, Lag baOmerkor, a Zsidó Kultúra Napján tartott Szombat Szalon irodalmi est és képzőművészeti árverés bevezetőjeként. A happeningen készült fényképeink a hátsó borítón láthatók.

támogatás

Címkék:1997-06