Áldozat és engesztelés

Írta: Dávid Katalin - Rovat: Archívum

Áldozat és engesztelés

Tudatosan vagy sem, ez a kiállítás része annak a nagy nemzetközi tudományos és mű­vészi munkának, amely célul tűzte ki, hogy az elveszett, mára már alig értett és emiatt halálra ítélt szimbólumokat visszaemelje az életbe.*

Miről van szó?

A szimbólum egy signum significatum, egy signum representativum, vagyis olyan jel, amely jelöl vagy kép­visel valamit, ami túlmutat önmaga látványán, azaz lényege, jelentése nem azonos a látott dologgal. Jelöl, képvi­sel valami meghatározott másságot, ezért csak akkor hat, csak akkor él, ha megértik ezt a jelentését. Egyetlen pél­da megvilágítja a kérdést: egy olajágat tartó galamb, amely a vízözön idején Noé számára az Örökkévaló megbéké­lését jelentette az emberiséggel és má­ig a béke jele maradt, csak akkor köz­vetíti ezt a jelentését, ha megértjük üzenetét. Különben nem több, mint amit látunk: egy természeti kép.

A szimbólumnak ebből a sajátságá­ból következik, hogy csak kommuni­kációban létezik. Ha nem értjük a je­lentését, ha nincs felfogó közeg, akkor elvész, minden értékével együtt. Szo­morúan kellett tapasztalni, hogy a mo­dem ember számára mindinkább értel­mezhetetlenné váltak a jelképek. A ma embere képtelen a szimbólumokkal való kommunikációra. Sem a család, sem a társadalom nem segít generáci­óról generációra örökíteni ezeket.

Márpedig szimbólumok nélkül el­veszítjük a belső világunk felé vezető utat. Úgy szoktam mondani, hogy el­veszítjük a mindannyiunkban meg­lévő szakralitás felé vezető utat. Azt a legszentebbet nem találjuk meg ma­gunkban, amit a Biblia gyönyörűen fogalmaz meg a teremtésről szólva: Isten saját képére és hasonlatosságára teremtette az embert. Ez a mindannyi­unkban közös és nagyszerű elsorvad, ismeretlen, hatástalan marad bennünk, ha a szimbólumok nem segítenek misztériumához eljutni.

Nagy szakirodalom foglalkozik ma már a szimbólumok világot mentő fon­tosságával, mert meg kellett tapasztal­ni, hogy nélkülük lelki-szellemi, tehát intellektuális elcsenevészesedés fenye­get mindenkit. A 20. század rettenetes botrányai után ezt senki nem veheti félvállról. Mert a meg nem értett szim­bólumok üres idolokká válnak, amit egy gonosz hatalom saját romboló esz­méivel tölthet fel, és pusztító eszközzé tehet. A szvasztikát csak meg kellett fordítani, és az indiai, kínai, japán, in­dián napjelből, a tibeti Buddha szent jeléből, a segítő, irányító jelből a törté­nelem mindmáig leggyilkosabb jelké­pe lett, a náci horogkereszt.

A szimbólumokat menteni saját ér­dekünk. Azt szoktam kérni minden­kitől, hogy fogadjon örökbe egy jelké­pet vagy egy jelentést, és a jelképhez fogalmazzon egy korszerű jelentést, vagy a jelentéshez alakítson ki egy korszerű jelképet.

Ez a kiállítás erről szól: az örökbe­fogadásról, a kommunikációról, a jel­kép korszerűsítéséről. Ez napjainkban, mint mondtam, világmozgalom: mű­vészek és tudósok elhatározott törek­vése. És ebbe a mozgalomba simul be le az itt kiállítók munkássága.

Áldozat és engesztelés.

Antikor néhány éve összeállítottam a bibliai jelképeket, az áldozatot je­lentő legszentebb szimbólumok között ott van a bárány, a bor, a búza, a ga­lamb, a kehely, a kenyér és az oltár. Csupa ősi, nagyszerű jelkép.

Közülük hadd emlékezzek meg az ol­tárról, mert ez az áldozat helye. Első említése Noéhoz kapcsolódik, aki ki­szállva a bárkából, oltárt épített, hogy ezen minden tiszta állatból és tiszta ma­dárból égő áldozatot mutasson be az Úrnak, hálát adva és köszönetét mond­va kegyelméért. Az áldozattal magával már korábban találkozunk, amikor a Biblia megemlíti, hogy Káin a föld ter­méséből, Ábel pedig nyája zsenge bárá­nyaiból mutatott be áldozatot Istennek.

Az Úrnak bemutatott áldozat szent helye maradt az oltár. Jelképe lett az Istennel kötött szövetségnek, mert amikor a Mindenható így szólt Ábra­hámhoz: „ezt a földet utódaidnak adom”, akkor ő oltárt épített az Úrnak, áldozata helyeként.

Az áldozat nemes eszköze lett a bá­rány, amelyet mindennap égő áldozatul mutattak be a bizonyság sátrának bejá­ratánál. Ez az áldozati bárány megvált­ja az embert. Így váltotta meg Izrael fi­ait az Egyiptomban töltött utolsó éjsza­kán, mert vére távol tartotta az öldöklő angyalt a választott nép házától. És em­lékezzünk a búzára is, amelynek legfinomabbjából készült a kovásztalan ke­nyér, amit kosárba tettek és elvittek az Úr elé áldozati ételként.

Sorolhatom a jelképeket, a lényege mindegyiknek, hogy az áldozat, ame­lyet ezek szimbolizálnak, Isten felé megnyilvánuló tisztelet, és egyben kö­nyörgés azért, hogy segítséget nyújtson.

Ugyancsak gazdag jelképanyag hor­dozza a kiengesztelődést, amely a bé­két és a barátságot fejezi ki. Ilyen az olaj vagy a tömjén, ilyen az olajág és a galamb. Az olajágat tartó galambhoz kapcsolódnak a vigasztaló, fenséges szavak: „Mostantól fogva, amíg a föld áll, nem szűnik meg a vetés és az ara­tás, a hideg és a meleg, a nyár és a tél, a nappal és az éjszaka.” És Is­ten e szavak után áldotta meg No­ét, fiaival együtt. Tudom, hogy az az áldás, amely az Úr kiengesztelődésének volt bizonyítéka, az egész történelmet érintette.

Áldozat és kiengesztelődés: je­lentésük összeköti az eget és a föl­det!

Gyönyörű szimbóluma ennek a tömjén, amely Izrael népének a Mindenható felé fordulását jelen­tette: Isten imádását, akit egyedül illet a szent illat, hozzá száll, és ő engesztelésként fogadja minden rosszért. Emlékezzünk, amikor Áron megfüstölte és feloldozta a népet, s amikor a tömjén illata felszállt, az em­bereket fenyegető pusztító vész meg­szűnt. És vajon tudjuk-e, hogy a sófárnak is engesztelő ereje volt. A szent he­gyet kéz nem érinthette, csak akkor mehettek fel rá, ha a kosszarvakat hosszan megfújták. Isten parancsa volt, hogy harsonaszó nyissa meg a jubile­um évében az engesztelés napját.

Milyen fenséges értelme a kiengesztelődésnek, hogy szinonimája a meg­békélésnek, az egyetértésnek, a barát­ságnak. Ezáltal válik az emberiség egyik legnemesebb fogalmává az engesztelés, amelyet áldozat táplál.

Nincs sok fontosabb érdekünk, mint ezek életre keltése, általában a szim­bólumok életre keltése. Ezt teszik a művészek, és ez őrzi meg a művésze­tet évezredekre.

A legnemesebb gesztus: a szimbólu­mokkal kommunikáló ember.

Dávid Katalin

* Az Áldozat és engesztelés című kiállítás megnyitóbeszéde. Elhangzott a Zsidó Múze­umban, február 17-én. A kiállítást a Magyar Zsidó Kulturális Egyesület Nógrádi Péter vezette Festészetet Kedvelők Köre kezde­ményezte és szervezte.

Címkék:2005-06

[popup][/popup]