Áldozat és engesztelés
Áldozat és engesztelés
Tudatosan vagy sem, ez a kiállítás része annak a nagy nemzetközi tudományos és művészi munkának, amely célul tűzte ki, hogy az elveszett, mára már alig értett és emiatt halálra ítélt szimbólumokat visszaemelje az életbe.*
Miről van szó?
A szimbólum egy signum significatum, egy signum representativum, vagyis olyan jel, amely jelöl vagy képvisel valamit, ami túlmutat önmaga látványán, azaz lényege, jelentése nem azonos a látott dologgal. Jelöl, képvisel valami meghatározott másságot, ezért csak akkor hat, csak akkor él, ha megértik ezt a jelentését. Egyetlen példa megvilágítja a kérdést: egy olajágat tartó galamb, amely a vízözön idején Noé számára az Örökkévaló megbékélését jelentette az emberiséggel és máig a béke jele maradt, csak akkor közvetíti ezt a jelentését, ha megértjük üzenetét. Különben nem több, mint amit látunk: egy természeti kép.
A szimbólumnak ebből a sajátságából következik, hogy csak kommunikációban létezik. Ha nem értjük a jelentését, ha nincs felfogó közeg, akkor elvész, minden értékével együtt. Szomorúan kellett tapasztalni, hogy a modem ember számára mindinkább értelmezhetetlenné váltak a jelképek. A ma embere képtelen a szimbólumokkal való kommunikációra. Sem a család, sem a társadalom nem segít generációról generációra örökíteni ezeket.
Márpedig szimbólumok nélkül elveszítjük a belső világunk felé vezető utat. Úgy szoktam mondani, hogy elveszítjük a mindannyiunkban meglévő szakralitás felé vezető utat. Azt a legszentebbet nem találjuk meg magunkban, amit a Biblia gyönyörűen fogalmaz meg a teremtésről szólva: Isten saját képére és hasonlatosságára teremtette az embert. Ez a mindannyiunkban közös és nagyszerű elsorvad, ismeretlen, hatástalan marad bennünk, ha a szimbólumok nem segítenek misztériumához eljutni.
Nagy szakirodalom foglalkozik ma már a szimbólumok világot mentő fontosságával, mert meg kellett tapasztalni, hogy nélkülük lelki-szellemi, tehát intellektuális elcsenevészesedés fenyeget mindenkit. A 20. század rettenetes botrányai után ezt senki nem veheti félvállról. Mert a meg nem értett szimbólumok üres idolokká válnak, amit egy gonosz hatalom saját romboló eszméivel tölthet fel, és pusztító eszközzé tehet. A szvasztikát csak meg kellett fordítani, és az indiai, kínai, japán, indián napjelből, a tibeti Buddha szent jeléből, a segítő, irányító jelből a történelem mindmáig leggyilkosabb jelképe lett, a náci horogkereszt.
A szimbólumokat menteni saját érdekünk. Azt szoktam kérni mindenkitől, hogy fogadjon örökbe egy jelképet vagy egy jelentést, és a jelképhez fogalmazzon egy korszerű jelentést, vagy a jelentéshez alakítson ki egy korszerű jelképet.
Ez a kiállítás erről szól: az örökbefogadásról, a kommunikációról, a jelkép korszerűsítéséről. Ez napjainkban, mint mondtam, világmozgalom: művészek és tudósok elhatározott törekvése. És ebbe a mozgalomba simul be le az itt kiállítók munkássága.
Áldozat és engesztelés.
Antikor néhány éve összeállítottam a bibliai jelképeket, az áldozatot jelentő legszentebb szimbólumok között ott van a bárány, a bor, a búza, a galamb, a kehely, a kenyér és az oltár. Csupa ősi, nagyszerű jelkép.
Közülük hadd emlékezzek meg az oltárról, mert ez az áldozat helye. Első említése Noéhoz kapcsolódik, aki kiszállva a bárkából, oltárt épített, hogy ezen minden tiszta állatból és tiszta madárból égő áldozatot mutasson be az Úrnak, hálát adva és köszönetét mondva kegyelméért. Az áldozattal magával már korábban találkozunk, amikor a Biblia megemlíti, hogy Káin a föld terméséből, Ábel pedig nyája zsenge bárányaiból mutatott be áldozatot Istennek.
Az Úrnak bemutatott áldozat szent helye maradt az oltár. Jelképe lett az Istennel kötött szövetségnek, mert amikor a Mindenható így szólt Ábrahámhoz: „ezt a földet utódaidnak adom”, akkor ő oltárt épített az Úrnak, áldozata helyeként.
Az áldozat nemes eszköze lett a bárány, amelyet mindennap égő áldozatul mutattak be a bizonyság sátrának bejáratánál. Ez az áldozati bárány megváltja az embert. Így váltotta meg Izrael fiait az Egyiptomban töltött utolsó éjszakán, mert vére távol tartotta az öldöklő angyalt a választott nép házától. És emlékezzünk a búzára is, amelynek legfinomabbjából készült a kovásztalan kenyér, amit kosárba tettek és elvittek az Úr elé áldozati ételként.
Sorolhatom a jelképeket, a lényege mindegyiknek, hogy az áldozat, amelyet ezek szimbolizálnak, Isten felé megnyilvánuló tisztelet, és egyben könyörgés azért, hogy segítséget nyújtson.
Ugyancsak gazdag jelképanyag hordozza a kiengesztelődést, amely a békét és a barátságot fejezi ki. Ilyen az olaj vagy a tömjén, ilyen az olajág és a galamb. Az olajágat tartó galambhoz kapcsolódnak a vigasztaló, fenséges szavak: „Mostantól fogva, amíg a föld áll, nem szűnik meg a vetés és az aratás, a hideg és a meleg, a nyár és a tél, a nappal és az éjszaka.” És Isten e szavak után áldotta meg Noét, fiaival együtt. Tudom, hogy az az áldás, amely az Úr kiengesztelődésének volt bizonyítéka, az egész történelmet érintette.
Áldozat és kiengesztelődés: jelentésük összeköti az eget és a földet!
Gyönyörű szimbóluma ennek a tömjén, amely Izrael népének a Mindenható felé fordulását jelentette: Isten imádását, akit egyedül illet a szent illat, hozzá száll, és ő engesztelésként fogadja minden rosszért. Emlékezzünk, amikor Áron megfüstölte és feloldozta a népet, s amikor a tömjén illata felszállt, az embereket fenyegető pusztító vész megszűnt. És vajon tudjuk-e, hogy a sófárnak is engesztelő ereje volt. A szent hegyet kéz nem érinthette, csak akkor mehettek fel rá, ha a kosszarvakat hosszan megfújták. Isten parancsa volt, hogy harsonaszó nyissa meg a jubileum évében az engesztelés napját.
Milyen fenséges értelme a kiengesztelődésnek, hogy szinonimája a megbékélésnek, az egyetértésnek, a barátságnak. Ezáltal válik az emberiség egyik legnemesebb fogalmává az engesztelés, amelyet áldozat táplál.
Nincs sok fontosabb érdekünk, mint ezek életre keltése, általában a szimbólumok életre keltése. Ezt teszik a művészek, és ez őrzi meg a művészetet évezredekre.
A legnemesebb gesztus: a szimbólumokkal kommunikáló ember.
Dávid Katalin
* Az Áldozat és engesztelés című kiállítás megnyitóbeszéde. Elhangzott a Zsidó Múzeumban, február 17-én. A kiállítást a Magyar Zsidó Kulturális Egyesület Nógrádi Péter vezette Festészetet Kedvelők Köre kezdeményezte és szervezte.
Címkék:2005-06