Szombat előfizetés 2017

Alámerülés a politikába

Írta: Gadó János - Rovat: Archívum, Izrael, Külpolitika

Schiller-Szombat_banner-02_700x100px_Corsa_20160223

Előző számunkban olvashatták munkatársunk útinaplójának az ortodoxia világát bemutató első részét. A második – befejező – részben a politika és a vallásos cionizmus közegébe nyerhetünk bepillantást.

Simon Peresz, nem szégyelled magad? Azokból a fegyverek­ből, amit te adtál nekik, ami fiaink szívébe és fejébe lőtték a go­lyókat. Hogyan tudsz aludni éjszaka?! Figyelmeztettünk minden utcasarkon: ’Ne adj nekik fegyvert!’ És te kinevettél bennünket és arrogánsan azt mondtad: ’A béke fegyverei nem dördülnek el.’ Hogyan tudod még mutatni az arcodat?!”

A fenti sorokat a Jerusalem Post október 12-i nemzetközi kiadásában tette közzé háromnegyed oldalas hirdetés formá­jában hét radikális jobboldali szervezet. Ekkor ért tetőpont­jára a vita arról, ki a felelős azért, hogy a palesztin rendőrség az izraeliek ellen fordította a tőlük kapott fegyvereket, tizen­három izraeli katona halálát okozva ezáltal. A baloldal és a jobboldal kölcsönösen egymást vádolta. Érkezésünk pillana­tában e felhevült légkörbe csöppentünk bele – noha az első napokban ebből szinte semmit nem éreztünk, hiszen azt sem tudtuk, mikor van angol nyelvű adás az izraeli televízió­ban. Aztán lassan belerázódtunk.

Jobboldal – baloldal

Szokatlan jelenség Jeruzsálemben: egyik este a közeli kávé­zóhoz igyekezvén, a Salom Achsav (Békét Most) baloldali szer­vezet tüntetőibe botlunk. Mintegy kétszáz fiatal ácsorog vagy üldögél a kávézó alatti parányi parkban, időnként megafonból instrukciókat recsegnek, aminek semmi látható hatása nincs. A járda mellett villogó rendőrautók parkolnak, géppisztolyos rendfenntartó katonák fiatal lányokkal enyelegnek. A demonst­rációnak valószínűleg már vége, a fiatalok csak a gőzt kieresz­teni jöttek a kávézóhoz. Ez amolyan baloldali fészek lehet, mert amikor megszólítunk egy nőt, mondaná el, mi történik most itt, két perc múlva kiderül, hogy egy arab-zsidó közös projekten dolgozik, amely az együttélés lehetséges voltát hiva­tott bizonyítani. Az asztaloknál rokonszenves értelmiségi ar­cok, látványuk jólesik az egyforma bóherfejek után. Otthon ér­zem magam: mintha az ELTE Bölcsészkarának büféjében ül­nék. A felszolgáló fiatal lány itt is farmernadrágot hord, fizetés­kor horribilis összegre vág meg bennünket.

A baloldallal nem sokszor találkoztam Jeruzsálemben. (Nem véletlen, hogy a Salom Achsav nagy kormányellenes tüntetésére Tel-Avivban került sor.) A politikai jelszavak a fa­lakon, a transzparenseken (amelyek néha a lakások erkélyéről lógnak le), az autók hátsó szélvédőjén, a buszsofőrök előtt a műszerfalra ragasztott matricákon szinte mind a jobb­oldal szólamait zengik: „A miniszterelnök bátor és erős!” (e Netanjahut dicsérő szlogent először a Salom Achsav-tüntetés másnapján láttam a Kneszet kerítésére akasztott tízméteres transzparensen); „Békét, de a Golánnal”; „Bibi, a nép veled van!”; „A nép a Golánért”. Az egyetlen baloldali (?) jelszó, amit az autók hátsó ütközőjén látok, a néhai Jichak Rabint búcsúztató „Salom Haver. Persze valószínű, hogy e fellán­golt politikai aktivizmusba a Területeken kirobbant zavargá­sok, a békefolyamat megtorpanása is belejátszott.

A bőszen politizáló izraeli társadalomban a gyerekek is ha­mar kitanulják a csíziót. Jeruzsálemi barátom, Joszi, az Ame­rikából bevándorolt újságíró meséli, hogy hétéves fia, Gávriel a Likud odaadó híve. A választási hadjárat idején elment a párt főhadiszállására, propagandaanyagot kért és kapott, s órákon át tartotta a Likud transzparensét egy autóparkolóban. A hétéves iskolások mélyen megosztottak a két nagy blokk között, Gávriel osztályában kemény politikai viták dúl­nak, méghozzá nem csak érzelmi alapon, hanem érvekkel megtámogatva – ezek nagyjából hasonlóak a felnőtt társada­lomban használatos argumentumokhoz. (A gyerek szeren­csére gyerek marad: Joszinál vendégeskedtem egy este, mi­kor éktelen sikítás ugrasztott föl az asztaltól: a házi macska felfalta Gávriel kedvenc aranyhörcsögét. A Likud törhetetlen híve végigzokogta az egész estét, és további két napba ke­rült, míg lelki békéje helyreállt.)

Joszi a baloldali Jerusalem Report főmunkatársa, az egyet­len jobboldali meggyőződésű ember a lapnál. Kollégáival ál­landó politikai csatákat vív, miközben amúgy jó barátok vol­nának. „A Munkapárt békepolitikája azt jelentette, hogy mi folyamatosan adtunk a palesztinoknak, cserébe viszont nem toptunk semmit” – magyarázza nekem. „A palesztin Chartá­ból nem törölték az Izrael megsemmisítésére felhívó cikke­lyeket. Arafat egészen mást mond Izraelben, mint odahaza. A nemzetközi porondon békéről és együttműködésről be­szél, Gázában meg Izrael-ellenes harcról szónokol. Ez az em­ber a hazudozás világbajnoka. Az ilyen politikus nem part­ner. Metanjahu jól teszi, hogy nem ad neki további engedmé­nyeket, hiszen ez nem békülékenységre sarkallja, hanem az étvágyát növeli. Én elég sok palesztin politikussal beszéltem, mind természetesnek tartotta, hogy a palesztin állam Gázá­ban és a Jordán nyugati partján csak az első lépés. Utána va­lószínűleg Galilea lesz a következő célpont, hiszen ott az ara­bok csekély többségben vannak a zsidókkal szemben.”

Ugyan miként kényszeríthetnék Izraelt, hogy saját terüle­teit átadja a palesztin államnak? – vetem ellent.

Például egy új Intifádával – feleli. – Majd ha a tévében megint világszerte látni lehet a katonák ellen harcoló tízéves kődobáló fiúkat, lassan kialakul majd egy olyan Izrael-ellen- es légkör, amelyben egyes területek átadása lesz a kisebbik rossz. Az ő végcéljuk ugyanaz, mint 1948-ban: egész Palesz­tina, ahol legfeljebb Tel-Aviv és környéke maradhatna meg afféle zsidó Hong Kongnak.

De hát erre semmi esélyük nincs!

Egyiptommal, Szíriával, Irakkal együtt van esélyük.

A jobboldal ilyesfajta érveivel többször találkoztam Izraelben.

Lajos rabbi, ortodox tanítómesterünk éppen ellenkező ál­lásponton van.

Nézd, tudomásul kell venni, hogy itt lesz egy palesztin állam.

És Kelet-Jeruzsálem lesz a fővárosa?

Igen.

(Ilyet még egy munkapárti politikus sem ejt ki a száján, nemhogy egy ortodox rabbi.)

Tudod, mikor lettem én baloldali? – folytatja. – 1982-ben, a libanoni hadjárat idején a harckocsizóknál szolgál­tam. Tíz kilométerre álltunk a Bejrút-Damaszkusz országúi­tól. Ha akkor elvágjuk a szíreket az utánpótlási vonalaiktól, elintézhettük volna őket. De megállítottak bennünket. Azóta tudom, hogy a direktor nem Jeruzsálemben ül, hanem Washingtonban. Nem vagyunk mi olyan erősek, hogy ellenük ha­dakozzunk.

(Lajos rabbi mindezt szigorúan magánemberként mondja el nekem. A vallásos cionistákkal ellentétben ő ellenzi politi­ka és vallás összemosását – olyannyira, hogy egy Ízben ezt az elvet nem respektáló tanítványait érettségizni sem engedte.) Egy ortodox rabbi, aki az ultrabaloldali Merec politikai állás­pontját vallja – számomra újdonság, noha állítólag a haszi­dok között is vannak baloldali szimpatizánsok: a belzi rebe hívei Pereszre szavaztak.

Magyar-zsidó barátság

Joszival együtt Tel Avivba utazunk egy magyar képzőmű­vészeti kiállítás megnyitójára. A rendezvényt a honfoglalás ezeregyszázadik évfordulója alkalmából szervezték, egy nemrég megnyitott elegáns kultúrközpontban. A nagy te­remben, ahol négy-öt magyar művész többségében színvo­nalas, szép alkotásai láthatók, mintegy kétszáz ember diskurál sütemények és szendvicsek társaságában. Itt látom Zoltai Gusztávot, a Mazsihisz ügyvezető igazgatóját (éle­temben először kipa nélkül), akit éppen Nátán Scsaranszkij, az est díszvendége társaságában fényképeznek. Több­nyire héber, néha magyar szót hallani. Szabó Zoltán kulturális államtitkár angol nyelvű ünnepi beszédében arról szól, mi mindennel gazdagította a magyarság az egyetemes kul­túrát, külön hangsúlyozva az Amerikába emigrált magyarok érdemeit. (Ők a legismertebbek. Teller Ede vagy Neumann János nevét mindenki hallotta.) Hogy a híres magyarok kö­zül hány volt zsidó, azt nem feszegeti. Felszólal Mose Peled, Izrael Állam helyettes kultuszminisztere (nyugalmazott katonatiszt), aki egyebek közt méltatja a magyarság eze­regyszáz évét, majd hozzáteszi: Izrael azonban háromezer éves és ez még nagyobb dolog. („Nem egy nagy ész” – súg­ja nekem az itteni belpolitikában járatos Joszi.) Mose Peled ezután a magyar zsidóság újjászületését méltatja, melyet a nagyzsinagóga megnyitása szimbolizál. „Dohán uca!” – vág­ja ki diadalmasan a két magyar szót Zoltai Gusztáv felé for­dulva, aki udvariasan mosolyog. A beszédek végeztével to­vább folyik a társalgás, majd a fények egy része kialszik, felcsendül a palotás Erkel operájából és a pincérek csillag­szórókkal ékesített hatalmas tortát hoznak be, melynek te­tején cukormázból kiöntve jobbról a koronás magyar címer balról pedig egy dávidcsillag díszük. (Valóban: a tortánál nincs alkalmasabb információhordozó, a vendégek ennek segítségével tehetik a legközvetlenebb módon magukévá a két nép barátságának eszméjét.) A helyzetet felmérve Há­tán Scsaranszkij, a díszvendég int Joszinak, sarkon fordul és elindul kifelé. (Joszi és Scsaranszkij régi barátok, a Jerusalem Report szerkesztőségében évekig közös asztalon osztozkodtak.) „Gyere – súgja nekem Joszi – Nátán haza­visz a kocsijával.” Ezt nem lehet kihagyni. Noha érdekelné­nek a vendégek és a kiállítás, Joszival tartok Scsaranszkij jelenlegi ipari és kereskedelmi miniszter autója felé.

Miniszteri autóban

Fehér Volvójához érve Scsaranszkij udvariasan kezet nyújt, és az autóba tessékel. Útban Jeruzsálem felé megpróbálok tőle kérdezni valamit, de ő kelletlenül, két mondatban vála­szol, aztán fölhangosítja a rádiót, jelezvén, hogy vége a be­szélgetésnek. Barátja kedvéért fölvett az autójába, de inter­jút nem kíván adni. Joszi veszi át a beszélgetést, elpanaszol­ja, hogy a lapnál, egykori közös munkahelyükön, semmiféle jobboldali álláspont nem szalonképes többé, a Rabin-gyilkosság óta a Likudot ellenségként kezelik, ő pedig Likud-párti véleményével egyre inkább elszigetelődik. „Tényleg?” – kérdi udvariasan Scsaranszkij, de valódi érdeklődést nem érzek a hangjában. Úgy látszik, miniszterként nagyon távol került a régi dolgoktól. „Úgy tűnik nekem – próbálkozik másik témá­val Joszi -, hogy Bibi valójában mérsékelt politikus, csak egyelőre nem tud lépni, mert minden erejét leköti, hogy el­szigetelje kormányában a szélsőségeseket.” „Nekem mon­dod – válaszol a miniszter -, én ezt naponta látom.” A beszélgetés ellanyhul, Scsaranszkjj héberül, angolul és oroszul te­lefonál az autóból, hivatalos ügyeit intézi, majd elkölti hideg, aszott lángosból álló vacsoráját, mellyel bennünket is megkínál. Jeruzsálembe érve kezet nyújt és kitesz bennünket a buszpályaudvarnál. „Nem visznek el egy darabon?” – kérdi egy járda szélén ácsorgó szatmári haszid, amint látja, hogy Kiszállunk az autóból. (A haszidok imádnak potyázni, meséli később vezetőnk, Gábor. Ők nem veszik tudomásul a mo­dem nagyváros anonimitását, 19. századi felfogásuk szerint most is kis falunak nézik a világot, ahol mindenki mindenki­nek rokona, szomszédja, ismerőse.)

Vallásos cionizmus

Csoportunk Nir Galim mosavba érkezik, Tel-Avivtól félórá­nyi autóútra. Ez is ortodox környezet, mégis más világ, mint a „feketéké”: itt vallásos cionisták élnek, akik hívők, de harcosok és politikusok is. Itt is családokhoz szórnak szét ben­nünket sabbatra, de most nem csak vacsorára, hanem két teljes napra. Ez számunkra szokatlan, kényelmetlenségekkel is járó helyzet: a szigorúan vallástartó családoknál állandóan figyelnünk kell nehogy egy reflexmozdulattal a villanykapcso­lóhoz nyúljunk, vagy más, számunkra természetes mozdulat­tal megsértsük a Sabbat szentségét.

Házigazdánk Dennis, Nir Galim mosav negyvennégy éves orvosa, tizennégy évvel ezelőtt Amerikából aljjázott feleségé­vel és három gyermekével, zsebében friss diplomával, ígéretes szakmai karrier lehetőségét hagyva maga mögött. Két év­vel később fogadta el a mosáv ajánlatát, azóta itt él, már öt gyereke van (a két leg­nagyobb nem lakik velük, máshol tanulnak), a mosávon kívül a közeli Asdod vá­rosának kórházában is dolgozik, tovább­ra is írja szakcikkeit és részt vesz orvos­-kongresszusokon. Legutóbb éppen a szeptemberi fegyveres összetűzések ide­jén hívták be a szokásos egyhónapos tar­talékos szolgálatra. Olyan egységhez ke­rült, amely tűzharcba bonyolódott a pa­lesztin fegyveresekkel, az egyik katona tüdőlövést kapott, de mivel egy teljes na­pig ostromzár alatt tartották őket, neki kellett a katonát ellátnia. Belgyógyász lé­tére olyan kitűnően végezte a sebészi be­avatkozást, hogy külön dicséretben részesült. Most a sabbati istentisztelethez öltözködünk, zakót veszünk, nyakkendőt kötünk, Dennis nadrágjába csúsztatja nagyméretű revolverét. „Jót tesz a derekamnak” – mondja „magyarázólag”, látva csodálkozó tekintetemet.

A mosáv zsinagógája a település központi épülete. Impo­záns építmény, bejáratánál két hatalmas datolyapálma, bent légkondicionálás. A férfiak rövidtűjű fehér ingben, taleszban, horgolt kipában. Az idős emberek szinte mind magyarul be­szélnek: Nir Galimot 1949-ben Magyarországról érkezett vallásos olék alapították. „Visszalátogatott már Magyarországra, amióta alijázott?” – kérdezem a mellettem ülő nyolcvanéves­-forma bácsit, aki cukorkát, rágót osztogat a templomban ro­hangáló gyerekeknek „Minek mennék? – kérdez vissza. – Azért, hogy lássam, hogy örülnek a keresztények?” (Ti. annak, hogy megölték a zsidókat. – G. J.) „Én nem tudnék hazamen­ni – mondja később egy asszony Békéscsabáról -, emlékszem, hogy nevettek és tapsoltak az emberek, amikor a gettóba vit­tek bennünket.” Mint később Gábor elmeséli, az itteni öregek az Anna Frank Gimnázium idelátogató fiataljaitól is mindig azt kérdik: „Hogy tudtok egy ilyen antiszemita országban élni?”

Később megnézzük a mosáv kultúrházát: a zsinagógához hasonlatos, impozáns méretű épület nagyobbik része az el­pusztított zsidóság emlékét őrzi. „Zsidó zene a holocaust alatt” – ez egy itt látható időszaki kiállítás címe: fényképeken láthatók a vészkorszak idején született zeneművek kottái, ze­nészek fényképei, korabeli hangszerek, előadásokról készült felvételek stb. De ez csak a nagyterem kisebbik részét foglal­ja el: láthatók még itt festmények, szobrok a holocaustról, el­pusztított vagy még álló zsinagógák gyufából készített ma­kettjei, az egykori balassagyarmati zsinagóga hatalmas tóra­szekrénye (!), amelyet tizenötezer dollárért hozattak ki és újí­tottak föl. A száz családból álló mosáv heroikus erőfeszítése ez, hogy megőrizze a mártírok emlékét – egyedül és minden­kivel dacolva. Ők legalábbis így élik meg: érzésem szerint bennük még a hetvenes évek Magyarország-képe él, a holo­caust iránti hivatalos közöny és a kollaboráns, a pusztulást tétlenül szemlélő hitközség. Később megtudom, hogy az idő­sebb nemzedék tagjai közül már számosán visszalátogattak Magyarországra, mert az üldöztetések után fizetett kárpótlást ésszerűbb ott felélni, mint Izraelbe utal­tatni. A mai Magyarországon szerzett él­mények azonban – úgy látszik – megma­radtak magánélménynek, a mosáv köz­véleményét nem befolyásolják. Ezúton is üzenik: gyűjtik a magyarországi zsidóság tárgyi emlékeit az utókor számára. A hit­községtől is kértek segítséget, ígéretet kaptak is, de segítséget nem, így hát vár­ják a küldeményeket.*

A fiatalabb nemzedék már nem a holo­caust árnyékában él, tekintetük a mai vi­lág felé fordul. Vallásos cionistához illő­en jobboldaliak. Ezt onnan tudom, hogy a mosáv minden autóján a nemzeti Val­lásos Párt szlogenjeit látom a hátsó lök­hárítón. (Egy ízben láttam az arabok kitelepítését szorgalmazó Moledet párt nya­lókáját is, melynek vezére ezzel a mon­dattal reklámozta magát: „Az ember, aki kimondja azt, amit ti gondoltok.” Sajnos ez Le Pen jelmonda­ta is, és Csurkától is hallottam már hasonlót. Pedig aligha is­merik egymást, és nem tudom, hogy Csurka vagy Le Pen szó­ba állna-e egy zsidó radikálissal…) A templomban egy szóró­lap szukkoti utazást hirdet – Hebronba. Ez a vallásos cioniz­mus non plus ultrája, mint ahogy a Hebronban élő zsidók eb­ben a közegben a bátorság és keménység példaképének számítanak.

„Lehet, hogy el kellett volna menni Hebronba” – gondolko­dik hangosan házigazdám, az orvos, akivel éjfélig vitázom a Rabin-gyilkosságról, a jobboldal felelősségéről, Netanjahu politikájáról. Dennis örökösen magánál hordott pisztolya nem sok kétséget hagy politikai attitűdjei felől, ugyanakkor töké­letesen képes átérezni más emberek felfogását – radikális politikai álláspontja toleráns vitakultúrával párosul, ami szá­momra új jelenség. Amellett igazi értelmiségi: az amerikai történelemről éppúgy eszmét cserélhetek vele, mint a modern média világáról. Eközben a zsidóságból sem enged egy szemernyit sem: minden reggel hatra jár a templomba Talmudot tanulni, ottlétemkor pedig éppen a Tóra felolvasására készült: a következő hétre rá osztották ki a lejnolás felada­tát. (Prágában egy orvos-kongresszuson olyan szállodába he­lyezték, ahol kulcs helyett elektromos kártya nyitotta az ajtót. Mivel ezt szombaton nem használhatta, inkább huszonöt órán át a szobájában maradt.) Ez az ember számomra ideál­típus (bár lehet, hogy itt ez az átlag): tökéletes odaadás a ha­gyományok iránt, műveltség, nagyfokú jártasság a modem vi­lág dolgaiban, megingathatatlan politikai elkötelezettség a zsidóság felé. Mindez egy középkori szántóvető ember nyu­godt természetességével párosul.

Goláni telepesek

Kacrin, a Golán legnagyobb települése, a vallásos cioniz­mus fellegvára. Talán két-háromezren lakhatnak itt, a „város” egy nagy sakktáblára emlékeztet: mértani pontossággal elpottyantott piros tetős játékházacskák sorakoznak egymás mellett. Spontaneitásnak semmi nyoma, autóbuszból nézve az egész egy átmeneti táborra emlékeztet, csak a városköz­pont emeletes épületeinek van valódi urbánus jellegük. „Nem mozdulunk a Golánról” – olvasható a hatalmas felirat a városháza tetején. (Ez a fantáziátlan architektúra ritka Izra­elben. A Nyugati Part zsidó települései építészetileg sokkal iz­galmasabbak: egyedi formájú, egy-két lakásos családi házak, gyakran fehér fallal és piros tetővel. A derűs épületegyüttest csupán az teszi komorabbá, hogy a házak szinte egymáshoz préselődnek és a településeket néha fal is övezi. Egy-egy ilyen hegy tetején épült település távolról valóságos erőd be­nyomását kelti, és ez aligha véletlen. Az érdekes modem épí­tészet és az erődszerűség következtében a zsidó települése­ket könnyen meg lehet különböztetni a sokkal rendezetle­nebb, szedett-vedettnek tűnő arab falvaktól.)

Aznap este előadást hallgatunk meg „A Golán szerepe Izra­el védelmében” címmel. Biztonságpolitikai szakembert vagy politikust várok, ám egy radikális telepes száll alá a Golánról szállodánkba. Avraham Teitelboim ötven év körüli, dúlt szakállú, életerős férfiú, a betelepítés élharcosaként a fenn­ sík egyik kis településén lakik. Hatgyerekes családapa, de környezetében a tíz-tizenkét gyerek sem ritka. Szenvedélyes szavakkal győzköd bennünket arról, miért fontos a Golán Iz­rael számára. (Második generációs izraeliek, akik itt születtek vagy gyerekkorukban jöttek az országba, többnyire egy fur­csa gyermeteg-primitív magyart beszélnek („Láthassátok eztet itten”), ezen a nyelven igyekeznek bonyolult gondolatokat megfogalmazni. Ez számomra rokonszenves, a magyar gló­buszon máshol ismeretlen jelenség: a primitív beszéd rend­szerint primitív gondolatokkal párosul, itt azonban a pongyo­la magyarság gyakran magasztosan szárnyaló eszméket hor­doz.) Teitelboimnak mindenekelőtt azt a passzív rezisztenci­át kell legyőznie, ami a konszolidált Magyarországról érkezett vendégekben reflexszerűen feltör egy bőszen ideologizáló, fegyverforgató, rossz magyarsággal kiabáló hatgyerekes pio­nír láttán. Avraham felidézi az arab politikusok szószegéseit, Izrael-ellenes szónoklataikat, a hatalmas katonai tábort, ame­lyet a szíriaiak építettek a Golánon 1967 előtt: a jobboldal számomra sok tekintetben hitelt érdemlő érvrendszerét – és e gyakorlati érveket megfejeli a zsi­dó ősiség ideológiájával. „A Golánon már harminchét zsinagóga romjait tárták föl” – vágja ki az adu ászt, ami a zsidók előjogait hivatott bizonyíta­ni. Szenvedélyes lendülete láttán a kétkedő kérdések elbizonytalanod­nak, amire ő még szenvedélyeseb­ben válaszol, indulatai csúcsán elfe­lejti a magyar szavakat. Felidézi egy baloldaliakkal folytatott vitáját, mely­nek során azzal vádolták, hogy köz­vetve a vallásos cionisták is felelő­sek Rabin miniszterelnök meggyilko­lásáért. „Gyerekek, meg vagytok őrülve?! – idézi föl válaszát. – Én a Golánon élek, ki sem mozdulok on­nan, én tehetek róla, hogy egy őrült mit csinál?!” (Hogy a vallásos cionis­tákat a Rabin iránti gyűlölet légköréért tették felelőssé, azt nem látszik tudomásul venni.) Homá­lyos példákat idéz európai lakosságcserékről (az I. világhábo­rú utáni görög-török népességcserén túl én inkább csak kite­lepítésekről tudok), amiből azt sejtem, ezeket járható útnak találná az izraeli arabok esetében is. Avraham Teitelboim ez­zel együtt nem ellenszenves ember. Van humorérzéke és vi­tán felülivé teszi, hogy tiszteletben tartja a többség akaratát. „Ha az izraeli nép úgy dönt, hogy visszaadjuk a Golánt, akkor én sírni fogok, de lejövök onnan, nem fogok ellenállni.” (Hogy az „izraeli nép döntése” mit jelent, az homályban ma­rad. Kormányhatározatot? Népszavazást, amit Rabin ígért?)

Aggodalmasan precíz demokratának és ellenséges közeg­ben élő országépítő pionírnak lenni egyszerre igen nehéz. A baloldali kibucnyikoknak ez kétségkívül sikerült – ám illúzió­juk a testvérként együtt élő arabokról és zsidókról álomkép maradt. Pionír szerepüket mára a vallásos telepesek vették át – ám a vallásos küldetéstudat és a demokrácia összekap­csolása már jóval keményebb dió. A vallásos cionizmus e számomra egyszerre ijesztő és megkapó példáival zárom iz­raeli útinaplómat.

*Címük: Beit Haedut Testimonial House of the Religous Zionist Heritage and the Holocaust. Nir Galim Zip 79245 Israel

Címkék:1996-12

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás

Lengyel nagykövet a zsidó diaszpórában

Ezt a feladatkört 1995-ben hozta létre a lengyel kormány, tudatára ébredve, milyen hátrányokkal jár számára nemzetközi téren a két nép...

A prostituáltak zsinagógája

Cubatáóban, Brazília (és talán a világ) legszennyezettebb iparvá­rosában az érdeklődők fölkereshetik azt a kis temetőt, ahol 64 zsidó prosti­tuált és...

Close