Akkor mi is magyar állampolgárok voltunk

Akkor mi is magyar állam­polgárok voltunk…

KÖZPONTI KÁRRENDEZÉSI IRODA 1116 Budapest,

Hauszmann A. u. 1. sz.

Tisztelt Kovács Béla irodaigazgató úr figyelmébe

FELLEBBEZÉS

A 21-40054243-0380882/2000 (I) sz. alatti vagyoni sérelem rendezése iránti kérelem (üi. Katona Zoltán) eluta­sítási határozata ellen.

Mélyen Tisztelt Igazgató úr!

Kérelmemet elutasító határozatából szeretnék „idézni” egy mondatot: „A kérelem nem megalapozott.” Ugyan miért nem, tisztelt igazgató úr? Egész családom, Nagyvárad város promi­nens alapítóinak leszármazottai, elis­mert és megbecsült tagjai, szüleim, rokonaim vagyonukkal együtt váltak füstté, és velük együtt addig szilárd­nak hitt vagyonom, jövőm anyagi biz­tonsága is eltűnt. Az általam felsorolt vagyontárgyak csak egy töredékét ké­pezik mindannak, amit egykor birto­koltunk (…) Mint kérelmemben megír­tam, nem áll rendelkezésemre semmi­lyen írásos igazolás az elrabolt va­gyontárgyak átvételéről. Nemcsak ne­künk, de senki másnak sem, hiszen a „büdös zsidódnak nem tartoztak ma­gyarázattal sem, nemhogy írásbeli iga­zolást adtak volna arról, hogy kirabol­tak, kínoztak, megsemmisítettek ben­nünket. Én csak a még élő tanúk nyi­latkozataival tudom igazolni egykori vagyonunk mértékét, valamint a kére­lemhez csatolt telekkönyvi kivonattal (a családom egykori tulajdonát ké­pező palotában ma huszonegy többszobás lakrész van kialakítva).

Történelmi távlatból visszatekintve, az én koromban ma már nem igazán érdekel a párizsi békeszerződés… De mélységesen felháborítónak, emberte­lennek tartom azt, hogy az anyagi kárpótlási törvényt nem terjesztették ki a jelenlegi határokon túlra. Leg­alábbis indoklásában ez szerepel az elutasítás okaként.

Felhívom szíves figyelmét arra a tényre, hogy Szent László városa, Nagyvárad ugyanott van, ahol ezelőtt 1000 évvel… Mi sem mentünk seho­vá. A határmódosításokba nem volt beleszólásunk, mi szenvedő alanyai voltunk mások ránk kényszerített dön­téseinek. De akkor mi magyar állam­polgárok voltunk, és bármilyen szé­gyenletes, de szintén magyar állampolgárok az akkori magyar államrend képviselői, felbujtott és közköltségből fizetett buzgó csendőrei, fasiszta ügy­nökei követték el mindazt ellenünk, amiért most a magyar állam kárpótol­ni akar, és a Magyar Alkotmánybíróság is elismerte az állam vétkességét. A szándék dicséretes ugyan – és nagyon tiszteletre méltó -, de hogyan sikerül­ne, ha egy meggyilkolt szülő harmincezer forintot ér?! Mit is kíván­hatnék még, nemde? Elvégre „ki let­tem fizetve”! És dacára annak, hogy az Antall-kormány óta minden magyar mi­niszterelnök 15 millió magyar elnöké­nek vallja magát, úgy látszik, ilyen esetekben kb. ötmillió magyar és a még élő pár ezer határon kívüli ma­gyar-zsidó számára ez csak tiszteletbe­li és elméleti elnökséggé degradáló­dik.

Tisztelt Uram! Én tudom, hogy Ön­nek személy szerint semmi vétke nincs az itt felsoroltakban, de mint a Kárrendezési Iroda igazgatója, tegye meg azt a szívességet, hogy elárulja, miért is küldte el nekem a Jász-Nagykun-Szolnok és Heves Megyei Kárren­dezési Iroda (a borítékon feltüntetett feladó) a kárpótlási kérelem típus­nyomtatványát, ha amúgy sem óhajt­ják a határon túliak „sérelmeire” (mi­lyen enyhe kifejezés) kiterjeszteni a kárpótlást? Nem találja uram, hogy ez az egész csupán képmutatás, amellyel újabb reménykeltéssel tépik fel sebe­inket, majd elutasításuk után okoznak új fájdalmakat? Nagyvárad mint „tele­pülés” valóban a jelenlegi határokon kívül van, de a határokon belüli ma­gyarok vétkesek a sok tízezer erdélyi, „határon kívüli” család tragédiájában, és viselik majd tettük erkölcsi súlyát, ha nem is következményeit. Kedves igazgató úr, én soha, akkor sem, ami­kor ez főbenjáró bűn volt, nem szé­gyelltem zsidó származásomat. A di­aszpórában élő zsidóság mindig maxi­mális lojalitást tanúsított azok iránt, akik befogadták őket (…) Apám büsz­ke volt érdemrendjeire.

Most, életutam vége felé közeledve már-már azt hittem, ha anyagilag nem is, de legalább erkölcsileg kárpótolni fognak. Sajnos, az élet azóta sem ké­nyeztetett el, és nemigen engedi meg, hogy büszkeségből bármilyen kárpót­lást visszautasítsak, hiszen családom, unokám van, akit legalább ezzel segí­teni tudnék (…) Az anyagi kártérítés pedig – amiből elég sok „határon kívü­li”, az akkori magyar hadseregben har­coló vagy dolgozó és hadifogságba ke­rült román honfitársam az utóbbi években részesült, több százezer fo­rint erejéig (négyévi hadifogságért) – úgy látszik, csak bizonyos esetekben lett határon kívül is kiterjesztve. Min­denesetre, 55 év elteltével legalább úgy tesznek, mintha komolyan is gon­dolták volna, hogy kártalanítanak. Nos uram, mivel feltételezésem szerint el­telik újabb néhány év, amíg rájönnek, hogy méltánytalanságot követnek el velünk, „határon kívüliekkel” szem­ben és megpróbálják ezt korrigálni, valószínűleg már nem sokan lesznek életben azok közül, akiknek ez a kár­pótlás pedig jogszerűen járna.

Vagy éppen ez a céljuk? Kivárni szé­pen, amíg már nem lesz kit kárpótol­ni? Én nem kívánom, hogy Önnek emi­att álmatlan éjszakái legyenek, de arra kérem, gondolkodjék el az általam elmondottak fölött (…) Az igazságos ítél­kezést pedig bízzuk a történelemre, amely előtt nemzetek – és a jó Istenre, aki előtt az emberek egyszer majd fe­lelni fognak…

Őszinte köszönettel, amiért szíves­kedett levelemet elolvasni és esetleg felette elgondolkodni.

Nagyvárad, 2000. augusztus 7.

(Név és cím a szerkesztőségben.)