Szombat előfizetés 2017

Akkor is karácsony volt…

Írta: Dobos Marianne - Rovat: Archívum, Interjú

Schiller-Szombat_banner-02_700x100px_Corsa_20160223

Beszélgetés Benedek Miklóssal

Benedek Miklós, a nemrégiben elhunyt újságíró régi, miskolci ismerősöm, kedves barátom volt. Utoljára az 1944 karácsonyáról készülő kötetemmel kapcsolatban kérdezgettem.

– 1943-ban a tényleges sorkato­nai szolgálat helyett vonultam be Hangonyba, munkaszolgálatra. In­nen vezényeltek Budapestre, a ma­gyar királyi vasúti és hidászszertár állományába. Az alakulatnak a Gubacsi úton volt műhelye. Több száz munkaszolgálatos, főként szakmun­kás dolgozott itt. Azért kerültem ide, mert én is géplakatos segéd voltam. Miután a telepet szétbom­bázták, Budakalászra telepítettek át. Innen november 8-án, hamis svájci védlevéllel szöktünk el néhányan. Bujkáltunk ahol tudtunk, december 4-ig, amikor is a zsidó gimnázium Abonyi utcai pincéjében elfogtak a nyilasok. A Teleki tér egyik kiürí­tett házába zártak. December 6-án, Mikulás napján, a Józsefvárosi-pá­lyaudvaron vagoníroztak be ben­nünket.

Melyik koncentrációs tábor­ba vitték?

– Buchenwaldba. A 27 707 számú schutzháftling „rangját” kaptam. Innen Neubrandenburgba kerültem, ahol a számom a 12 924-es volt. Át­menetileg Ravensbrückben is vol­tam, majd Sachsenhausen 136 848-as számú rabja lettem.

Ez a láger Berlin egyik kül­városa, ha jól tudom.

– Valóban. 1945. április 22-én evakuáltak. Megszöktem. A szovjet csapatokhoz kerültem. Láttam Berlin pusztulását, a háromnapos tűz­vészt. Haza pedig csak egy jó nagy kanyarral, a Szovjetunión keresztül érkeztem 1945 szeptemberében. „Pi­hentem” egy kicsit, ugyanis Ukraj­nában, a berdicsevi fogolytáborban is voltam.

Ki várta itthon?

– Senki. Az 1944. nyári deportá­lások során egész családomat elhur­colták. Nem tért vissza senki.

Az a bizonyos 1944-es karácsony, úgy hiszem, megérdemel egy köte­tet. Örök mementóként arról, mi történt a XX. század közepe táján a szeretet ünnepén. Fontosnak tartot­tam, megírtam. Kérem, ilyen formá­ban illessze be készülő kötetébe.

Tizennyolc napos döcögés után a vonat végleg megállt. Kisebb, komor állomásépület, néhány raktárféle látszott a hóval borított tájon. Egy rúdon tábla, rajta Schöndorf felirat. Valahol Weimar közelében, mert nem régen ennek a történelmi vá­rosnak a neve villant be a rácsos ablakon.

Kívülről felnyitották a lelakatolt ajtókat. A marhavagonok utasai feltápászkodtak. Nyolcvanan, kilencvenen, százan egy-egy tetves kocsi­ban. Hunyorogtak a havon szikrázó fénytől. Csak akik útközben meg­haltak, maradtak fekve vagy ülve, ahogy éppen befejezték életüket – sokan 22-23 éves korukban. Ve­zényszó hangzott. Lekászálódtak a kocsikból. Sorakozó ötösével a vá­gányok között. A sorok lassan ren­deződtek. Az emberoszlop hosszúra nyúlt: mintegy három és fél ezren alkották. A hullákat külön sorba rakták az egyes kocsik emberei mel­lé. Az épületek meg a vagonok te­tején lövésre emelt fegyverrel áll­tak a német katonák. Az oszlop kö­rül SS-katonák cirkáltak rövid lánc­ra fogott farkaskutyákkal. Megje­lentek a tolmácsok meg a bunkók­kal felfegyverzett vlaszovisták. Elhangzottak az első intelmek: itt fe­gyelemnek kell lenni, mert irgalom nincs. S máris pattogtak-süvítettek a lövések. Csak úgy, a nyomaték kedvéért minden vagonnyi csoport közepéből kilőttek felülről egy-egy szerencsétlent. Pontos tarkólövéssel. Hogy érthetőbb legyen: itt nincs ir­galom!

Megindult a menet. Ötösével azok, akik kiszálltak a vonatból. Budapes­ten összefogdosott bujkálok, üldö­zöttek, szökött katonák és munka­szolgálatosok, fiatal és idős asszo­nyok, alig vánszorgó öreg férfiak. December 6-án hajnalban vagonírozták be őket, néhány napos fogva tartás után, a Józsefvárosi-pályaud­varon. Tizennyolc napig utaztak. Most a furkókat lóbáló vlaszovisták meg az SS-ek arra biztatták, hogy lépést tartva meneteljenek. Nagy­méretű, vasrácsos kapu közelébe kanyarodtak. Nagyszámú őrség ácsorgott előtte. A menet megállt. Tisztnek látszó SS lépett elő. Közöl­te, hogy Buchenwaldban vannak, a Harmadik Birodalom egyik legré­gibb és legjobban felszerelt koncent­rációs táborában. Innen csak két úton lehet távozni, hallották: a ka­pun, ha munkára viszik a foglyo­kat, s a kéményen, ha már semmire sem használhatók. Zömök, négy­szögletű téglakémény okádta az ég felé gomolygó fekete, orrfacsaró füstjét, nem messze jobbra. A ka­put nem nyitották ki. A rácson fe­nyegető felirat kovácsoltvas betűk­ből: „Jedem das seine!” Mindenki­nek a magáét! Ez őszintébb volt, mint a többi lágerkapu, ahol azt hirdették: „Arbeit macht frei”, az­az a munka szabaddá tesz.

Többszörös drótkerítések közé ka­nyargóit a menet. Szögesdrótok göngyölegei mögött kifeszített tüskés huzalok ültek a porcelán vil­lanyszigetelőkön. őrtornyok maga­sodtak. A túlsó oldalon csont-bőr soványságú emberek, többségükben csíkos papírszövet rabruhában, má­sok tarkára mázolt civil öltözetben. Tucatnyi nyelven kiabáltak. Enniva­lót kértek: ha van, dobják át a ke­rítésen, úgyis elveszik az újonnan érkezettektől, semmit ne vigyenek magukkal tovább. Tizennyolc napi utazás után mennyi ennivaló ma­radhatott, ha ellátásról nem gondos­kodtak? A kuporgatók zsákjaiból így is előkerült ez-az. Féktelen zabálás kezdődött. Csak úgy, menet közben, megállás nélkül. Mert az őrök éberek voltak. Ütlegekkel za­varták vissza a sorba, ha valaki mégis megpróbált bedobni valamit a dróton túlra, s a földbe taposták a maradék falatot, akinél meglátták.

Több kapun át érték el a zömök kéményes épületegyüttest. Ismeret­len csoportok várakoztak ott. Az SS-ek elmaradtak. A fekete ruhás, bunkós vlaszovisták meg a zöld parolis régi rabok vették át az irányí­tást. Mustrálgatták a jövevényeket. A jobb bakancsokat, csizmákat, tet­szetős hátizsákokat azonnal elko­bozták. Órákat, ékszereket, pénzt követeltek. De azt már a pesti nyi­lasok és rendőrök elvették. Kora délután volt. Hamar szürkült. A vo­nat utasai egymáshoz bújva latol­gatták a jövőt, idézték az elmúlt hónapok rettenetéit, egyeztették új tapasztalataikat a német koncentrá­ciós táborokról eddig hallott infor­mációikkal. Felettük fenyegetően bodorodott a krematórium fojtoga­tó füstje. Találgatták, vajon kiket égetnek éppen.

Lassan beesteledett. A távolban őrlámpák jelzései villantak valami erdőből, néha jelzőlövéseket hallot­tak. A tolmácsoktól megtudták, hogy néhány hónappal korábban a szövet­ségesek a láger melletti üzemet po­rig bombázták, figyelmeztetésül, hogy a Nemzetközi Vöröskereszt tud

a tábor szörnyűségeiről. Hallották, hogy nagyhírű politikusok is itt senyvedtek fogolyként, egy német kommunista vezetőt pár hónapja megöltek. Ernst Thälmannak hívták. A gondolatok hazaszálltak. Az utol­só évek üldöztetéseire, a megalázta­tásokra, a sokesztendei kemény munkaszolgálatra, az elhurcolt és Auschwitzban meggyilkolt hozzátar­tozókra (érdekes, mondta valaki, ott meg az volt a vasútállomásra írva, hogy Waldsee, mint itt Schöndorf), meg arra, hogy éppen elfogásuk napján tudták meg, hogy Miskolc előző nap felszabadult, itt meg azt, hogy az ő vonatjuk után bezárult a gyűrű Budapest körül.

Már este volt, amikor egy terem­be jutottak. Minden csomagot le kel­lett rakni, zsebeket kiüríteni. A kö­vetkező teremben meztelenre kellett vetkőzni, a ruhákat vállfára akasz­tani. Még a nadrág vasalására is ügyelni kellett, ha valakinek még ilyen ruhája akadt. Mert ha nem, zuhogtak az ütések, bunkóval, gu­mibottal. Fodrászokhoz terelték őket. Pillanatok alatt eltűntek a ha­jak, bajuszok, de még a mellkasi vagy lábszárszőrzet is. Testi moto­zás: nincs-e elrejtett drágakő vagy egyéb a szájban, fülben, máshol? Végül irány a fürdő. Betonos terem, zuhanyrózsákkal. Ilyenekből ömlött máshol a gáz. Itt vajon mi lesz? Ide­gesen szorongatták az ujjhegynyi, a korábbi szerencsétlenek maradékai­ból főzött RIF-szappant. Forró víz zuhogott. Jól is esett a hosszú uta­zás, a tisztálkodás hiánya után. Törülközésre nincs mód. A következő hideg betonteremben két felcser egyazon injekciós tűvel döfködött valami szérumot az elvonuló embe­rekbe, két másik meg szúrós szagú fertőtlenítővel „meszelt le” tetőtől talpig mindenkit.

Sorakozó az udvaron. Meztelenül, nyirkos testtel. A tiszta égbolton di­deregtek a csillagok. A derengő fényben a sok száz mezítelen ember döbbenetes látványt nyújtott. A lemeztelenítés az ember végső meg­alázása; az ember ruha nélkül véd­telen, végletesen kiszolgáltatott. A nőket külön sorakoztatták. Hideg volt nagyon, de nem fáztak. Vagy nem érezték, hogy fáznak. Aztán új­ra egy épületbe hajtották őket, ahol mindenki kapott egy nadrágot, zub­bonyt csíkos papírszövetből, valami sapkafélét, meg egy fapapucsot. Rab­írnokok lajstromba vették, és adtak egy számot két példányban, vászon­ra nyomva, hogy varrják fel a ru­hájukra, s attól kezdve a nevük he­lyett azt jegyezzék meg.

Újra sorakoztak az udvaron. A rabruhában, lekopaszítva alig-alig ismerték fel egymást. Csendesen, suttogva latolgatták helyzetüket. El­jutottak hát a vég előtti utolsó lép­csőhöz. Már a nevüktől is megfosz­tották őket. Már csak a legvégső jö­het, a pokol, a pusztulás …

Messziről harangszó hallatszott. 1944. december 24-én elérkezett az éjfél. Valahol misére

harangoz­tak …

Akkor is karácsony volt…

Dobos Marianne

Címkék:1990-12

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás

Az olasz katolikus egyház párbeszéde a zsidókkal

1990. január 17-én az Olasz Püspöki Kar kezdeményezésére minden olasz plébánián felolvasták és magyarázták a Nostra aetate... kezdetű zsinati okmányt,...

Zsidók és parasztok az ötvenes években

TÖRTÉNETI MUNKÁKBAN és me­moárokban többen megemlékeztek már az 1945 utáni kelet-magyaror­szági antiszemitizmusról, amelynek legriasztóbb megnyilvánulása az 1946. májusi kunmadarasi és...

Close