Szombat előfizetés 2017

„…akik fel mertek lázadni a sors ellen”

Írta: Szalai Anna - Rovat: Archívum, Történelem

Schiller-Szombat_banner-02_700x100px_Corsa_20160223

Szenes Hanna és két társa, az angol hadsereg ejtőernyős csoportja, 1944 nyarán azért lépte át a magyar határt, hogy a zsidók kimentését segítse. Joel Palgi, aki hármuk közül túlélte a borzalmakat, 1945. március 21-én levelet írt Szenes Hanna édesanyjának – Pestről Budára. Többek között ezt olvassuk levelében: „Azóta a szörnyű nap óta jeges rémület szorítja össze szívemet arra a gondolatra, hogy Anikó – Hanna, mert így hívtuk őt – nincs már az élők sorában. Ön anya […] Nem enyhítheti fájdalmát semmi e föld kerekségén. De legyen büszke leányára, mert a nevét legendákba szövik majd, anyák ringatják gyermekeiket dallal, mely róla dalol. Gyermekek fognak róla álmodni és iskoláskönyvek említik majd nevét. Mert azon kevesek egyike volt ő – és a legbátrabbja -, akik fel mertek lázadni a sors ellen.”

A meleg hangú levél baráti jóslata teljesedett. A modern kori zsidó történelem egyik legismertebb hőse és példaképe lett Szenes Hanna – Izraelben. De kevesen és keveset tudnak róla Magyarországon.

Tizenhárom éves volt, amikor naplót kezdett írni, és ezt küldetéséig – tíz éven át – folytatta. Hagyatékában csaknem száznyolcvan levele maradt meg. Verseit magyarul, majd héberül írta. Rövidebb írásai a szépírói pályára való készülésről tanúskodnak: versfordítás, tréfás jelenetek, humoros versek, irodalmi témájú dolgozatok, rövidebb beszédek, színmű. Rövid huszonhárom év gazdag üzenete.

Szenes Hanna – Anna, Anikó, Anny – Budapesten született, az írói pályához való vonzódásának magyarázata, hogy szinte gyerekkorától kezdve reméli, örökölte apja, Szenes Béla – a népszerű színműíró és humorista – tehetségét. Gimnazista korában egyre gyakrabban emlegeti naplójában, hogy író szeretne lenni, és vágyakozva gondol arra, hogy később majd nemcsak az önképzőkörben lesznek sikerei. Épp önképzőköri tevékenységével kapcsolatos élményei indítják el egy másik úton, és erősítik az addig is létező, zsidósághoz kötődő érzelmi szálakat.

A Baár-Madas református leánygimnázium tanulója volt. 1937-ben, egy önképzőköri választás alkalmával érezte először: “Most kezdem csak (inkább) látni, mit jelent zsidónak lenni egy keresztény társadalmon belül…” Zsidó származása miatt nem jelölik a titkárválasztásra, és ekkor kezd eltávolodni az iskolától, is- kólái eseményektől és kezd egyre komolyabban foglalkozni a cionizmussal. Zsidó ifjúsági szervezetek tagjaként tevékenykedik, héberül tanul, és az érettségi után, 1939 őszén már úton van Palesztina felé. Elcsendesít magában minden korábbi ábrándot, rövid ideig hallgat az írói pályáról és arról a tervéről is, hogy gyerekekkel szeretne foglalkozni. Egy mezőgazdasági iskolában tanul két évig, mert úgy érzi, most erre van a legnagyobb szüksége az Országnak – Erecnek. Így tud a legtöbbet tenni a jövőért.

A napló és a levelek az új élet öröméről, a megtalált haza szeretetéről, az elhivatottságról tanúskodnak. De a mindennapok vívódásairól, a Budapesten maradt édesanyjáért és a Franciaországban tanuló bátyjáért való aggódásról is. Bár az ereci élmény mindennél erősebb, hiszen ez ad mindennek értelmet, írásaiban beszél arról is, ami mindennapjaihoz hozzátartozik. A saját maga választotta közösséghez tartozik szívvel-lélekkel, de a magány élménye mégsem idegen számára. Mindenki dicséri héber nyelvtudását, de érzi a nyelvi korlátokat, és aggódik, sosem fog tudni héberül verset írni. Érdekli a mezőgazdaság, büszke arra, hogy megtanult dolgozni, megismeri a kétkezi munka örömét. De mindennél jobban érdekli az ember. Állandóan visszatérő kérdés számára: jól választott-e, nem kellene-e, adottságait kihasználva, szellemi teljesítménnyel gazdagítani az embereket, az Országot. Hiszen tehetséget érez magában, van-e joga megfeledkezni, lemondani erről, megteheti-e, hogy nem képességei kibontakoztatására fordítja a tanulás éveit.

A háború egyre közeledik azokhoz, akik gondolatban, érzelmekben legközelebb vannak hozzá. Egyre gyötrőbb a viaskodása: szemrehányást tesz önmagának, hogy magára hagyta édesanyját, hogy nem tett meg még többet azért, hogy bátyja minél hamarabb kijuthasson az Országba. Egy “megrázó” hét után – 1943 januárjában – úgy érzi, meg kell próbálnia visszatérni Magyarországra, hogy segítse a zsidó fiatalok kimentését és édesanyját is magával vigye. Legbensőbb gondolatai váratlanul megvalósulnak: hamarosan megkérdezik, csatlakozna-e egy mentési munkát segítő csoporthoz. Az angol hadsereg tisztjeként tér vissza Európába, a jugoszláviai partizánok által ellenőrzött területen várja, hogy engedélyt kapjon a magyar határ átlépésére. Hónapokig vár, ott tudja meg, tehetetlenül és tétlenül, hogy Magyarországot megszállták a németek. Amikor 1944 júniusában végre átlépheti a határt, azonnal letartóztatják.

Életének utolsó, börtönben töltött hónapjairól édesanyja visszaemlékezése számol be a legmegrázóbban. A Szálasi-puccs után katonai bíróság elé állították, de nem hirdettek ítéletet. A bíró a vezérkari főnök parancsára – nyilvános ítélethirdetés nélkül és a föllebbezés lehetőségét kizárva – elrendelte a kivégzést: 1944. november 7-én, a Margit körúti fegyházban.

Huszonhárom éves volt.

Szalai Anna

 

Címkék:1991-06

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás

A varsói fiú fényképe

Egy fénykép kísér és kísért majd félévszázada. A háború utáni télen olvastam először a varsói gettó 1943 tavaszi hősi harcáról...

A müncheni zsidó múzeum

A bajor főváros egyik lakóházának második emeletén találjuk. Igazgatója, dr. Richard Grimm, érdekes, mondhatnánk bizarr egyéniség, aki nemzsidó létére múzeummá...

Close