Szombat előfizetés 2017

Afrika legősibb diaszpórája

Írta: Szerényi Gábor - Rovat: Archívum

Schiller-Szombat_banner-02_700x100px_Corsa_20160223

Tunézia azt hirdeti magáról, hogy ő bé­kés, szelíd, barátságos fivér az iszlám fundamentalista hemofiliától szenvedő Algéria és Kadhafi Líbiája között. És va­lóban. Szinte feltűnő, hogy a legkisebb Maghrebország – amely azért nyolcszor nagyobb Izraelnél – gondosan ápolja jó hírét a nyugati világban. Nem mellékes, hogy olaja nincs, és bevételeinek majd­nem egyharmadát az idegenforgalom adja. Tunézia büszke arra, hogy a nem­zetközi filmipar többszörösen kipróbált helyszínként tartja számon. Legutóbb Az angol beteg kilenc Oscar-díja fényezte az ország imázsát. Másokkal együtt e film producerének, Saul Zaentznek a származása is azt erősítette, hogy ebben az arab országban zsidónak lenni nem feltétlenül jelent ellenséget…

Nézem az útitervet. Újságírócsopor­tunk vendéglátója a Tunéziai Idegenfor­galmi Hivatal. Másfél oldalnyi előzetes információban kiemelten hangsúlyos­nak hat a közlés, hogy „itt él Afrika legő­sibb zsidó diaszpórája”.

Talpam alatt egy másik földrész, ezút­tal Afrika. Egy arab ország. Figyelem, hogy mi az, ami meglep. Ahmed, az arab idegenvezető mondja, hogy „a zsidók itt elkülönülnek” – mutat is az autóból az egyik utca felé. Arra fordulok, de csak ugyanolyan utcát látok és hasonló em­bereket, mint az összes többi irányban. Beszéltetem egy kicsit Ahmedet, de én nem akarok színt vallani. Szeretném, ha őszinte lenne. Feszíti a közlésvágy, de diplomataként fékezi is nyelvét, mégis el-elszólja magát. „Amiket elkövettek el­lenünk, azt szinte lehetetlen megbocsá­tani” – mondja.

A tengerparton azon tűnődöm, talán éppen e partszakaszon ért szárazföldet évekkel ezelőtt az az izraeli kommandó, amelyik sebészi pontossággal végzett egy itt lakó palesztin vezetővel, aki terror­akciókat irányított. Érvei persze a másik oldalnak is vannak. Tuniszban kell hallanom azt a meglepő közlést, hogy Izrael agresszív, kegyetlen hatalom”. Ettől a véleménytől még azt az egyébként ro­konszenves arab festőművésznőt sem lehet eltéríteni, akinek saját bevallása szerint több zsidó barátja is van. Rázza fejét ellenérveimre, inkább ne beszél­jünk politikáról. Ahmed nyilván nem sej­ti kötődésemet, mert még azt is megen­gedi magának, hogy bizalmasan közölje: „Ezek a zsidók piszkosak – továbbá azt is reménytelennek tartja, hogy valaha is igazából békét lehetne kötni egy ilyen megátalkodott ellenséggel.

Az újságírónak mentelmi joga van a gyáva hallgatásra: nem vitázni jöttem. De azért lelkem mélyén rossz érzéseim vannak. Erősíti ezt Ben Ali elnök irgal­matlan mennyiségű fényképe úton-útfélen, a tunéziai zászlógyár pedig húzó­ágazat lehet a propagandaiparban, a kis félholdas, piros lobogókból is jut minden házra és minden póznára. Azon is mélázom, miért hívták fel a fi­gyelmem arra, hogy a „zsidók piszko­sak”? A megfigyelhető egyedek és csoportok körülbelül ugyanolyan pipere­szintet sugalltak, mint a nem zsidó (arab) egyedek és csoportok.

Hallgatásom mellékbüntetése egyik útitársam gúnyos kiegészítése: „Nem szeretnek dolgozni sem!” Mondjuk, nívósabb tárgyalási alapot vártam volna az újságíró kollégától, azt mindenesetre el­érte, hogy egyre inkább Scharf Móric­nak érezzem magam.

Napok alatt átjár az arab zene, ami szinte mindenhonnan előkúszik, befon jellegzetes dallamvilágával. Hajnalonta felébredek a müezzinre. „Allah akbár” – vélem kihallani az Egri csillagokból ta­nult muszlim imát. Én csak magamban motyogom: „Baruch ata Adonáj Elohénu Melech HáOlám”… Talán megbocsáttatik az én gyarlóságom.

Nem kis izgalommal készülök a zsidó negyed látogatására. Már a héber betűk megdobogtatják a szívem, bár a fordí­tással, sőt az olvasással is komoly gond­ban lennék. Angolosan „spellezni” azért megy már… Ez nem a Dohány-templom és nem is a Kazinczy utcai ortodox zsi­nagóga, itt le kell venni a cipőt a bévül kerüléshez. Arab föld. Mormolom az ál­dást, és aztán túláradó örömmel kezdek beszélgetni egy helyi zsidóval – angolul. Barátságosan figyel, de különösebben nem érdeklem. Csoportunk rendes turis­taként bámészkodik, én titokban meg­hatódva fényképeket csinálok.

Ebből van a baj. Az öreg samesz rám szólt. Adjak pénzt. „Ej, öregem, persze hogy adok, magamtól is akartam.” De már meg vagyok bántva.

Ásmodáj megmutatja, hogy ezt lehet fokozni.

Német márkákat guberálok elő, s te­szem le a padra. Felveszi, visszaadja, ve­szekszik, dinárt kér, fényképeztem, ad­jak! Egy pillanat alatt elszáll minden ma­radék meghatottságom. Az arab festőnő titokban mulat a helyzeten, odasúgja ne­kem: „You are Jewish!” Majdnem rává­gom reflexszerűen: „Dehogyis”, ám ek­kor már csak elkeseredett vagyok.

A sors, ez a találékony dramaturg min­denesetre még cifráz egyet a történeten. Már eljöttünk, amikor operatőr kollégám meséli, hogy bement a héderbe, ahol a gyerekek nagyon örültek, rajzokat, szí­nes kavicsokat adtak neki, aranyosak voltak. Hát erről lemaradtam. Így jár a tudósító, ha elveszti türelmét.

Azt mondják, hogy Tunéziában jól él­nek a zsidók – Afrika legősibb diaszpórá­ja. Akik itt maradtak az államalapítás után, ötven évvel ezelőtt, azok vagy utó­daik között ritka az alijázó. Úgy látszik, mégis van mód arra, hogy zsidók és ara­bok együtt éljenek, békében.

Hogy szeressék is egymást – úgy tű­nik, magasabb évfolyam tananyaga…

Címkék:1998-06

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás

A cionizmus jelentősége a mai Európában

A cionizmus jelentősége a mai Európában* Nem hiszem, hogy bárkinek is kételyei le­hetnek: az Izrael-diaszpóra viszony mára kritikus szakaszába érkezett....

A disznóhús a zsidók iránti megvetés jelképe

A disznóhús a zsidók iránti megvetés jelképe Askelon városában tizenhat üzle­tet érint az a helyi rendelet, mely megtiltja a disznóhús...

Close