Szombat előfizetés 2017

Aforizmák a zsidók tartósságáról II. rész

Írta: Archívum - Rovat: Archívum

Schiller-Szombat_banner-02_700x100px_Corsa_20160223

Konrád György

*

A nagyvárosokban plurális társadalom van kialakulóban, amelynek zöme a többségi nemzet tagja, de beleszövőd­nek más csoportok is, amelyek valame­lyest megőrzik a különlegességüket, ön­tudatukat, nyelvüket, sajátos műveltsé­güket, és kapcsolatot tartanak egy másik országgal, ahonnan jöttek, vagy ahol a rokonaik vannak, amely ország alkalma­sint fellép a védelmükben. Az integráció határai természetük szerint elmosódóak; kemény, éles meghatározások nem illenek rá, hiszen sok olyan polgárosult, a vallást sem gyakorló, és talán a hitköz­ségi életet is kerülő zsidó van szerte a vi­lágon, akinek azonban több zsidó roko­na, barátja és ismerőse van, tehát tény­leges életkötelékekkel kapcsolódik a zsi­dósághoz, a zsidó társadalomhoz, amely akár világtársadalomnak is nevezhető.

*

Az etnikai nacionalizmus taszította ki a zsidókat az emancipáció utáni egyen­jogúságból, amire reális válasz volt a ci­onizmus – egy másik etnikai-nacionalis­ta megoldás. Ennek az opciónak a nem­zetállam a kulcsfogalma, mintegy a nemzetállami szuverenitást elsőrendű értéknek tekintve. Izraelt látva ez az al­ternatíva jogos és sikeres volt, mint az egyik megoldás.

*

A diaszpórában maradó zsidók szá­mára reálisan adódó másik válasz vala­miféle világi univerzalizmus, ami kom­patibilis a nyugati típusú liberális de­mokráciákkal és az emberi jogokat első­rendűként védelmező állásponttal, amely többek között a zsidóknak is biz­tonságot nyújt. A világi zsidók – Izrael ál­lamon kívül – minél kevésbé szűkös et­nikai-nemzeti önmeghatározást igényel­nek. A tehetség transzcendál a vallási-et­nikai körülhatároláson. A zsidó kisebb­ség számára fontos kérdés, hogy milyen magatartást tartson követendőnek a nem zsidó többséggel szemben. A zsi­dók társadalmi-politikai-kulturális egzisz­tenciája és álláspontja plurális, nehéz olyan homogén nemzeti kisebbségként felfogniuk magukat, amelynek közös ér­deke és álláspontja van. Van, ahol egy vagy több testület által képviseltetik ma­gukat, van, ahol inkább szakmai vagy politikai egyesületek, pártok tagjaiként nyilvánulnak meg – nem etnikai dimen­ziók és konfliktusok mentén. A zsidó­ságnak az az érdeke, hogy az általános fairness keretein belül rendeződjenek a vitás ügyei.

*

Létezik egy posztmodem renacionalizálódás, aminek nyilván van egy zsidó válfaja is, de tudni kell, hogy ez ugyan­az, mint az a mentalitás, amely a Balká­non dolgozott, vagy amely az európai ki­sebbségi konfliktusokat élteti, és jogvé­delemből szenvedélyes szeparatizmus­ba siklik át.

Az elemző összevonhatja a zsidó író­kat tanulmányában, és ha kedvük van hozzá, a zsidó írók is találkozzanak egy­mással, és gondolkozzanak együtt, de ne alkossanak nemzeti érdekszövetsé­get, mert akkor valamit, ami implicit, in­dokolatlanul explicitté változtatnak.

*

Az Izraelen kívül élő világi zsidónak is természetes érdeke, hogy azt az or­szágot, ahol él, a hazájának tekinthes­se. A másik pólus azt mondja: itt en­gem nem szeretnek, én sem szeretem őket. Gubózzunk be, legyünk etnikai sziget. De aki ezt akarja, az valószínűleg elmegy Izraelbe. Másrészt a külön­böző nemzetállamokban élő zsidók mintha kevésbé fárasztanák magukat annak bizonygatásával, hogy ők ugyan­olyanok, mint a körülöttük élő többsé­gi nemzet tagjai. Nem igazán ugyano­lyanok, és ezt mindenki észleli, lassacs­kán ők maguk is. Kiindulhatnak ebből a tényből, Auschwitz tudatában, de nem sértve meg a többség igazság- és jogérzékét. Az öntudatos zsidó maga­tartás helyesebbnek bizonyult, mint az alárendelődés. Az öntudatos álláspont azonban stratégiai felelősségre kötelez. Ha a többség elfogadta a liberális de­mokráciát, akkor a kisebbség ne álljon el mellőle.

*

Nem vonzódom az írók vallási-nemze­tiségi hovatartozásuk szerinti kategorizá­lásához és katalogizálásához. Az iroda­lom szó előtt a legtöbb melléknév szük­ségtelen, és minél hangsúlyosabb a mel­léknév, biztosak lehetünk benne, hogy annál súlytalanabb a főnév, más szóval annál gyengébb irodalom az, amiről szó van. Ha már partikuláris csoportosítás, akkor mégiscsak az eredeti szöveg nyelve szerint a legkézenfekvőbb és a legke­vésbé önkényes.

*

Tény, hogy a zsidók közül mind töb­ben észlelik, hogy egy világnép része­sei, ez részben Izrael államnak, részben a háború utáni zsidó intellektuális előre­törésnek és általában a globalizációnak, vagy ha tetszik, a globális embourgoisement-nak köszönhető. El lehet mondani, hogy a második világháború óta a zsidó öntudat és identitás valamelyest megerősödött, méghozzá realista szel­lemben: a zsidóságé mint paradox né­pé. Összetartozás köti a helyhez, ahol él, és igényeli többirányú szolidaritásai­nak tiszteletben tartását. Ez a többirá­nyú kötődés jellemző minden népre, nemzeti kisebbségre, és ezt minden de­mokratikus országban a többségnek el kell fogadnia. Az élet és az érzelmek bo­nyolultságának ez a kölcsönös tudomá­sulvétele nem fér össze a nacionalizmu­sok radikális formáival, mert azoktól áti­tatva sem a többség nem hagyja jóvá, hogy nemzetállamának bizonyos polgá­rai a nemzetállam határain túlnyúló szo­lidaritásokat ápoljanak, és többfelé tar­tozónak érezzék magukat, de a kisebb­ség sem tűri ezt a bonyolultságot, ha el­telik a radikális nacionalizmus logikájá­val, mert kemény vagy-vagyra kötelezi az egyént, döntsd el: mi vagy, zsidó vagy (és itt a többségi nemzet neve áll), ha pedig zsidó vagy, aki történetesen X országban él, akkor leginkább a zsidó ügyek iránt érdeklődj, és ne igyekezz a többségi nemzet ilyen vagy olyan ügyé­vel, érdekével, csoportjával azonosulni, mert ez törleszkedés és nemzetárulás.

*

Ahol az árulás vádja a diskurzusban megjelenhet, ott a fundamentalizmus szelleme honol, amely egyenesen utálja a kettős, vagy többes identitás eszmé­jét, és a kettő közül az egyikről be akar­ja bizonyítani, hogy álságos, hamis, hogy nincs. Számomra meggyőzőbb a diaszpóra-zsidókat a többemeletes, a di­alogikus öntudat kísérleti alanyainak te­kinteni.

*

Néhány percre engedjük meg ma­gunknak, hogy utópikus trendekről áb­rándozzunk. A második évezred a me­rev tudat ideje volt az uralkodó ideoló­giákban. Lehetséges volt ilyen vagy olyan gondolkodásmódot bűnösnek nyilvánítani és üldözni. Ma nem tudjuk, hogy mi lesz, de kinyitjuk az ajtót a jö­vőnek. Úgy képzeljük, hogy a harmadik évezred embere inkább a tanulás, a tu­dás, az információ, a szellem, a művé­szet, a fantázia, a szabadidő, az individualizmus irányában fog tájékozódni. Az emberek növekvő számú építőelem­ből intuitíve keresik azt a kombinációt, ami nekik megfelel. A bő életsorsválaszték korában normális lesz az olyan em­ber, aki tud valamit, amit mások nem tudnak, és éppen ezért valahol éppen őrá van szüksége többeknek. A tehet­ség ízlése és egoizmusa lesz a meghatá­rozó, amiből viszont következik, hogy nem az alázat lesz erre az emberre jel­lemző, hanem a szabad választás, alkal­masint az alázat szabad választása, de mindenképpen a kíváncsiság.

*

Nagy élénkség lesz a szellemi piacon, s ezen belül a vallásokén is; gyarapodni fog az elágazások változatgazdagsága; egyházak fognak versengeni a hívők ke­gyeiért. A tradícióknak is kelete lesz, de nem lesz kényszerítő ereje, a tradicionalitásnak és az egyéni döntésnek a di­lemmájában lesznek ide-oda tévedők.

*

Kérdés, hogy tud-e az emberiség el­lenség nélkül élni? Hogyan tudja leve­zetni az ölhetnékét? Valószínűleg indivi­dualizálódni fog az erőszak is, mert a gyilkosság volt és marad a legszélsősé­gesebb tett. Az agresszió individualizá­ciója mellett várható még a vallási fundamentalizmusok harca is, ami az alvi­lággal is összekapcsolódhat, nem tu­dom, hol fog az erőszak búvópatakéle­tet élve kitömi, de hogy az embereknek okuk lesz félniük embertársaiktól, ab­ban bizonyos vagyok. Csak az kérdés, kell-e majd valami erkölcsösnek hangzó és a közjóra hivatkozó magyarázat a gyilkossághoz.

*

Az univerzalizáció (globalizáció) kor­szakában mind logikusabb, hogy az em­bernek az egész földgolyón helye van. A nagyobb mobilitás ránevel némi ironikus relativizmusra: látjuk, hogy az egyik em­ber így nagyszerű, a másik úgy nagysze­rű, az egyik így kellemetlen, a másik úgy kellemetlen, de a dialogikus tudat, a re­gény tudata szeretni bírja a tökéletlent is, és természetesnek tartja, mert a szeretetben együtt működik a hódolat és a megbocsátás, mert a hibáink fűszere nél­kül nem esik jól fogyasztani bennünket.

*

Mi a zsidók első számú érdeke? Hogy ne legyen még egyszer Auschwitz! Fel­lépni a törvényes megkülönböztetés el­ len, az emberi jogok tiszteletének az el­ismertetése. Auschwitz lehetetlen egy olyan világban, amely elismeri az össze­tartozását. Ezért a zsidók érdekeltek az univerzalista nézőpontokban, és ezen belül az európai összetartozásban is.

Tehát igaz az antiszemita vád, hogy a zsidók nagyobb mértékben érdekeltek a nem ellenségeskedő, a határokat átlépő párbeszédben, a világ más erőivel való tárgyalóviszonyban, és abban is van va­lami igazság, hogy a zsidók szkeptiku­san nézik a szenvedélyes helyi vitákat, és inkább a harmadik fél, a megértő közvetítő álláspontjára helyezkednek.

Nem rágalom azt állítani, hogy zö­mükben a zsidók rokonszenveznek a kulturális pluralizmussal, és inkább ott tevékenykednek, ahol kisebb a dühön­gés, előnyben részesítve a kevésbé gör­csös állapotokat, hogy többre értékelik a lehetséges kompromisszumot, mint az elvi intranzigenciát, noha ismerünk monolitikus, görcsös és intranzigens gondolkodású zsidókat is szép szám­mal. A békésebbek azonban úgy gon­dolják, hogy az igazság nem a saját ál­láspontunk győzelmében van, hanem a kompromisszumban, nem jó ügy győz­ni, hogy a másik alulmarad megverve, megalázva, bosszúvággyal eltelve.

A zsidók a diaszpóra által sokolda­lúbb világismeretre voltak kötelezve, tudták, tudniuk kellett, hogy másutt is van piac, élet, kultúra, erkölcs, szokás­rend, amelyekkel számolni kell, amelye­ket nem helyes eleve lecsepülni csak azért, mert mások. A diaszpórából kikerülhetetlenül következett a mások iránti nagyobb fokú tisztelet, és a hetvenkedő öndicsérettel szembeni kétely.

Megtanulhatták továbbá, hogy az egy­mástól távoli, különböző érdekek, szük­ségletek és aktorok összeköthetők, felis­merték a hálózati szerveződés értékét, megtanulhatták a gyakorlatias relativizációt, és bár hajlamosak voltak a „soha semmi sem új” és a „minden rossz vala­mikor visszatér” pesszimizmusára, még­iscsak tudták értékelni a nagyvilágot és kíváncsi bizalommal nézni a jövőt.

*

A zsidók kényszerűen hordozzák a globalizációt. A zsidók összessége nem tömörül össze Izrael földjén, amely nem mondható különösebben nagynak. Mivelhogy megszokták a mobilitást, kell nekik szétszéledésre az egész földgo­lyó. A mozgékony embernek az a jó, ha szülőhelyéről elbolyonghat, de módja és joga van a szülőföldjére időről időre visszatérni; természetes, hogy több la­kóhelye van, és hogy azokat országon belül, vagy a határokon átkelve időről időre váltogatja.

A polgár és az utas kettőssége és dia­lektikája a zsidóknak általában ismerős; a kivonulók hazaérkezni is szeretnek; némelyikük tud metafizikai jelentőséget tulajdonítani az országhatároknak, má­sok sehol a világon nem kívánják teljes odaadással szolgálni a maguk röghöz kötöttségét, még Izraelben sem. Jönnek-mennek, és ennek a jövésmenés­nek a szabadságától őket megfosztani nem lehetséges.

Ha a világpiacon és a legkülönbözőbb helyi versenypályákon aránylag jól érvé­nyesülnek, ennek magyarázatául a kilé­pés és a belépés adta mobilitási többle­tenergiákra utalnék, és persze a zsidó nép idős korára, felhalmozott életstraté­giai tapasztalatára, amely ilyen vagy olyan módon továbbadódott, áthagyo­mányozódott.

*

Nem lehet elvonatkoztatni a zsidóság esetében a kontingencia és szubsztan­cia összefüggéséről, a húsba ágyazott metafizikumról, a fizikainak és a szelle­minek az elválaszthatatlanságától, arról, hogy az esetleges és tökéletlen egyed magában hordoz valami szimbolikusát, a világzsidóság egészére jellemzőt.

*

Itt van egy történelembe vetett nép, amely szórványlétében is meg tudott maradni szinte mindvégig önmaga ala­nyának, és amikor már a zsidó felsőbb réteg nem akarta hordozni ezt az ön­megkülönböztető és többnyire fájdal­mas kiválasztottságot, amely a tapaszta­latban inkább kirekesztést és üldözte­tést jelentett, akkor el kellett szenved­nie történelmének valószínűleg a legna­gyobb csapását, a holocaustot, amelyet nem hozok oki összefüggésbe a zsidó­ság magatartásával, de előrelátóbb zsi­dó stratégiával talán elkerülhető lett vol­na, ha például a zsidó baloldali radikáli­sok nem támadják a demokratikus al­kotmányosságot, és ezzel nem adnak példát, érvet, hivatkozást és igazolást a szélsőjobboldali ellenforradalmaknak és diktatúráknak.

*

Voltaképpen szerencsés-peches nép, amelynek nincs meg az a nyugalma, hogy világéletében ott volt, ahol van, és ezért a zsidók öntudatuknak egyik sar­kában önmagukat is megkülönböztetik attól az országtól, ahol élnek, az őket körülvevő többségtől, és ettől éberebbek annál. A zsidók többsége másoknál kisebb jelentőséget tulajdonít a tárgyi, dologi valóságnak, mert tapasztalta an­nak ideiglenességét, veszendőségét. Leginkább az áramló, hordozható, az anyagiasság börtönéből kiszabaduló ér­ték nyűgözte le a képzeletüket, az, amit nem lehet megfogni, letartóztatni, az, aminek aránylag kevesebb esélye van arra, hogy megsemmisítsék.

*

Ez a nép nem szereti, ha meghatároz­zák, és minden meghatározásból kicsú­szik. Talán börtönnek érzi azokat. Azért sem rajong, ha a belőle jöttek, a zsidók akarják meghatározni. Olyan nép, amely szereti nyitva tartani a meglógás lehetőségét, mert tudja, hogy egyszer csak elkezdhet égni a talpa alatt a föld, mert tudja, hogy az őrület foltokban üt­közik ki a földgolyó arcán, nagyobbára kiszámíthatatlanul, mert néha egy-egy eszelős is képes az értelmes emberek sokaságát megőrjíteni, úgyhogy a legna­gyobb bölcsek sem tudnak a messze jö­vőbe előre tekinteni. A csapás megjósolhatatlansága, előre láthatatlansága, de elképzelhetősége a zsidókat a háló­zatok ismerőivé tette. A tudás az a jó­szág, amellyel aránylag a legkevésbé nehéz a helyváltoztatás, és amelynek máshol való működtetésére van egy kis esély. Nincs igazán biztos hely; Izrael körül is sok az eszelős, de talán még Amerika sem egészen biztos hely, ezért afféle katasztrófamegelőző intézkedé­sek az egész földgömbön szükségesek. Bennünket irtani leginkább háborúban lehet, ezért érdekeltek vagyunk a béké­ben mindenütt a világon.

*

Az európai zsidók sok másnál jobban ismerik azt az esélyt, hogy az embert egyszer csak megölheti a szervezett, fegyveres gyűlölet. A demokratikus egyenjogúság eszméje, amely szemben állt a feudális előjogok és diszkrimináci­ók rendszerével, eredetileg európai esz­me volt, és magával hozta a zsidók emancipációját: ha az emberek egyen­jogúak, akkor a zsidók is azok. A husza­dik században azonban visszatért a hű­béri előjog eszméje, ezúttal kollektivizált variációban, az úrnép fasiszta ro­mantikájában, amely úgy demokratizál­ta a nemesi fogalmát, hogy kiterjesztet­te az egész nemzetre, az egész többsé­gi nemzetre, amelynek állítólag jogában áll a többi nemzetet és nemzetiséget maga alá vetni. Az úrnép és a kártékony párianép mítosza kölcsönösen feltétele­zik és kiegészítik egymást, egyik nincs és nem is lehet a másik nélkül.

*

Az univerzalizáció – amelynek egyik dimenziója az európai integráció – a zsi­dókat kiszabadítja megkötöttsé­geikből, tehát a zsidóknak jó. Ezek a megkötöttségek az eman­cipáció előtt feudális és vallási diszkriminációk voltak, a husza­dik században azonban modernizálódtak, és már a nacionalista­etatista szellem korlátozta vagy rekesztette ki totálisan a zsidókat néhány újítással a zsidóellenes frazeológiában. A megélhetés és az életmód a zsidókat Európához kötötte, reményeikben legalább­is nem tartották Európát a szolga­ság földjének, és nemcsak mu­szájból voltak itt, hanem mert ez volt a választásuk is. Európa azonban teret adott az önkénynek, és a huszadik szá­zadban két ízben is Amerika képviselte az európai humanizmus szellemét; azok a volt-európaiak tették ezt, akik Amerikába kivándorolva már tűi voltak az etnikai nacionalizmuson és a demok­ratikus alkotmányra tett esküben látták a nemzethez tartozásuk legfőbb szim­bólumát. Az amerikai nacionalizmust nem etnikai, hanem alkotmányos nacio­nalizmusnak nevezném. Amerika erővel ragaszkodott a jogállam eszméjéhez, és visszavezette az európaiakat a jogállam fegyelméhez. Az európaiak életvédelme megkívánja az egyes nemzetállamok nemzetközi felügyeletét, elismerve, hogy az életvédelem, az az igény, hogy a kontinens lakói ne öljék meg egy­mást, magasabb rendű, mint a korláto­zatlan nemzeti szuverenitás eszméje.

*

A zsidók tartós jelenléte és szétszó­ródásuk Európában igényeli a metafizikai dialógust Európa keresztény társa­dalmaival. Igényeli az európai humaniz­mus megújuló definícióit, hogy a vallá­sok ne legyenek az emberek szabad érintkezésének akadályozói. A modern humanizmus kialakulásában a Biblia népének is része van. A részben közös alapkönyv és a zsidók mobilitása, gaz­dasági és megértő tevékenysége csök­kentette az irracionális sorompók tekintélyét.

Ha az emberek felismerik egymásban a közös emberit, akkor nem ölik meg egymást. A humanizmus első leckéje – lehet ellenség nélkül is élni. A humanis­ta eszme közepén a ne ölj eszméje áll. Helyettesíteni javasolja az ölést a ver­sennyel a sportban, a gazdaságban, az eszmék és a képek világában.

Alapvető európai érdek, hogy legyen minden európai nemzet beszőve az európai fegyelembe, hogy ne álljon módjában egyik vagy másik nemzetállam vezető­inek megőrülni és extrém erő­szakosságokba tévedni. Az eu­rópai humanizmus védekezés a nemzeti hisztéria ellen, és az erőszak minimalizációjára tö­rekszik.

Az európai humanizmusnak a polgárosodás a hordozója. Két eszme állt egymással szemben: a kontinens egyesítése egy nemzet uralma alatt, és vele szemben az egyenjogú nemzetek önkéntes társulása. A birodalmi eszme és vele szemben a demokratikus federalizmus. A nemzetek és népek hierar­chiájának az eszméje igen elvont, de a belőle következő tömeggyilkosság ször­nyűségesen konkrét.

Az európai humanizmus éber ideoló­giakritika, mert nem ok nélkül feltétele­zi, hogy a nemzeti (vallási, osztály- etc.) közösségek hajlamosak arra, hogy ön­maguknak túlzóan hízelegjenek, más közösségeket pedig lealacsonyítsanak, sőt alkalmasint elpusztítani is igyekez­zenek. A szörnyű tettek akkor lehetsé­gesek, amikor az elvont tételek elfojtják az empátiát, amikor az empátia bűnös. Ezzel szemben önmagunk és egymás megértésének a kalandja maga a világi humanizmus.

Az antiszemitizmusok a zsidókat a globalizáció hordozóinak tekintik, és nem ok nélkül. Ha elismerjük a plurális identitást, akkor a zsidók lokális és messzire nyúló lénye természetesen kapcsolódik össze, akkor normális az otthonosságom Budapesten és a jelen­ létem San Franciscóban a zsidó írók ta­lálkozásán.

*

A fundamentalisták szerint az élet célja a harc a rossz, a helytelen ellen. Ezen a kereten belül a paradox gondol­kodásnak nincsen helye. Marx, Darwin, Nietzsche, mind a harcra építették a fi­lozófiájukat. Eszmei rangra emeltek, sőt eszményítettek valami részlegeset. Nem építeném arra a filozófiámat, hogy a fiaim néha összeverekszenek. A harci romantika adoleszcens viselkedés, de persze tömegessé tud válni. A harcosi­deál elterjesztéséhez kell a médiumok feletti politikai monopólium. Amikor egy rádió volt, azt le lehetett foglalni a diktátor számára. De ha az elektronikus szőnyeg minden határon átmegy, ha a technikák mindenkit elérnek, akkor ne­hezebb a harcias klisékkel megetetni az embereket. Nagyobb, komplexebb polgári társadalmakban ez ma már le­hetetlen.

*

A következő évezred a dialogika ezre­dé lesz. Az egymással és önmagunkkal folytatott vitázó párbeszédé, amely a harc helyébe lép. A regény erkölcse lesz a világ erkölcse. Nincs olyan regény­alak, akinek ne lenne meg a maga igaz­sága. A szerző szétosztja önmagát a fi­gurái között, de tudja őket felülről is lát­ni, mozgatni, mint a sakkjátékos. Ép­penséggel az egyensúly művészete tart­ja meg a mai nyugati társadalmakat. Az egyensúly művészete, amely a pólusokat bevonja a rendszerbe, az extremitásokat integrálja a polgári középbe, és megértve a helyére tesz, megértve meg­halad. A nagy bűnök a polarizációból következnek, az egyik pólus teljes he­lyesléséből és a másik pólus teljes elu­tasításából. A helyes és a helytelen radi­kális megkülönböztetése: kivégzés. A harcos szublimálódik. Az olyan katona jött divatba, aki nem akar ölni, a béke- fenntartó, békecsináló, aki az emberséget akár saját magával és környezetével szemben is megvédi.

*

Végbemegy a felelősség individuali­zációja. Az egyén viselkedhet úgy, mintha egy nagyhatalom követe lenne, vagy akár köztársasági elnöke. Miért is ne? Megkaptuk a kihívást, hogy ve­gyünk részt a globális eszmecserében és járuljunk hozzá a globális játéksza­bályok kialakításához. A világ tele van fasisztoid-lokalista rezsimekkel, lehet önmagunknak adott erkölcsi cél bea­vatkozni más államok belügyeibe, és megvédeni más államok polgárainak a szabadságjogait. Korunk hőse jön-megy és tanulja az emberi sokfélesé­get. Nem tankkal megy, hanem bank­kártyával. Meghódít idegen országokat, ami annyit jelent, hogy valamilyen ké­pet szerez róluk és aránylag közel kerül hozzájuk. Korunknak ez az érdeklődő hőse akármerre jár, a maga nevében beszél és cselekszik. Saját egyszem­élyes királysága nevében politizál.

*

Mivel a siker mérsékelten predeterminált, és bárki nyerhet a sokasodó pá­lyákon, az ezredfordulón érzékelhető a tehetség emancipációja, ami összefüg­gésben van a harmadik ipari forrada­lommal, a világhálóval, és azzal, amit tudástársadalomnak nevezünk. Lehet, hogy a forradalmak és a társadalmi vál­tozások mögött a tehetség fészkelődése zajlik. A tehetség utat nyit magának, és a legkülönbözőbb médiumokban a szereplők igyekeznek személyiséggé válni, amihez a szándék nem elég. Mi­nél inkább közeledünk a tudástársada­lomhoz, annál inkább felértékelődik a tehetség. A polgárosulás a tehetség füg­getlenedésével jár együtt. Az emberek intellektuális egyenlőtlensége akkor bontakozhat ki, ha biztosítva van a jogi­-politikai egyenjogúságuk. Ez éppen a polgárosodás teleológiája, hogy a szü­letés, a rendi kötöttségek, a szubkultu­rális elfogultságok minél kevésbé aka­dályozzák az egyéni képességek kibontakozását. A tehetség meglepő felbuk­kanásokra képes, véletlen szikrákra éb­red. Ha a harc helyett a csábítás kerül napirendre, akkor a többdimenziós em­ber látszik a legérdekesebbnek. Ez a váratlan, a meglepő, a célba találó öt­letek kora. A menedzser varázsló sze­retne lenni, csábításverseny. A maga­tartás művészetté változik. Mindent összevéve, a zsidóknak ez a változás nem kedvezőtlen.

Címkék:1998-05

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás

Könyvespolc: Test és lélek (Székely Magda: A testen túl)

Test és lélek (Székely Magda: A testen túl. Magyar írószövetség és Belvárosi Könyvkiadó, 1996. 113 oldal, ár nélkül) Időben és...

Könyvmoly

Könyv­moly Lapunk újraindítja közkedvelt, de kissé feledésbe merült rovatát. A Könyvmoly igyekszik bemutatni a közelmúltban megjelent zsidó tárgyú könyveket, és...

Close