Szombat előfizetés 2017

A zsidóságot egyszerre éltem meg belülről és kívülről

Írta: Várnai Pál - Rovat: Archívum

Schiller-Szombat_banner-02_700x100px_Corsa_20160223

A zsidóságot egyszerre éltem meg belülről és kívülről”

Dalos György íróval beszélget Várnai Pál

1962-től 1967-ig a moszk­vai egyetemen történel­met hallgatott. 1968-ban Budapesten államellenes összeesküvés vádjával felfüggesztett börtönre ítélték. Az 1970-es évek­ben fordítóként dolgo­zott. 1984-ben Berlinben ösztöndíjas. 1987-től 1995-ig Bécsben szabad közíró. 1995-től 1999-ig a berlini Magyar Ház igaz­gatója. Berlinben él. Ma­gyarul megjelent köny­vei: Szavaink születése (versek, 1964), Ezerkilenc száznyolcvanöt (utópikus regény, 1982), Előtörténetek (1983), Hosszú menetelés, rövid tanfolyam (1989), A körülmetélés (1990), A kulcsfi­gura (1995), Az istenkereső (1999), Vendég a jövőből (1998), Szahalin (2003).

– Könyveiből kiderül, hogy nehéz, hányatott gyerekkora volt, amely­ben nagymamája volt a biztos pont, szinte „óriás”, hogy József Attilával éljek. Mondana pár szót róla?

– Azt hiszem, ahogyan őt a Gyerek­kori anekdotákban vagy A körülmeté­lésben megpróbáltam felidézni, tulaj­donképpen minden lényegeset elmond róla. Összegezve: a bátorság nem merő férfierény, a bölcsesség nem az intellektuelek kizárólagos tulajdonsága, a szeretetnek pedig erősnek kell lennie ahhoz, hogy erőt adjon. Hogy egyálta­lán válhattam valakivé, neki köszönhe­tem.

12 éves koromban befejeződött magyar zsidó pályafutásom, bár ta­lán csak akkor kezdődött.” Megma­gyarázná, mit ért ez alatt? Kisgye­rekként különböző gyermekottho­nokban, többek között zsidó árva­házban volt elhelyezve. Milyen volt ez az intézmény, és hogyan alakult ott az élete?

– A pesti Izraelita Hitközség Alapít­ványi Fiúárvaháza a Vilma királyné útján (utóbb Gorkij, ma Városligeti fa­sor) nagy múltú intézmény volt, főleg elárvult polgárgyerekek otthona. 1945 után a holokauszt árváinak adott he­lyet, akárcsak a Délibáb utcai leányárvaház (ma Hotel Délibáb). Voltakép­pen neológ internátus volt, a növendé­kek a közeli állami iskolákban tanul­tak. Ez a tananyag kiegészült a héber olvasással, zsidó történelemmel, és persze a vallásos gondozással. A fasor­nak saját zsinagógája volt, később, amikor az árvaház Óbudára költözött, az ottani régi imaházba jártunk, amely ma a tévé egyik műszaki létesítménye. Hogy én ezekben a gyermekotthonok­ban cseperedhettem, és végül kikerül­tem belőlük, ez életem meghatározó eseménye. A zsidóságot egyszerre él­tem meg belülről és kívülről, s ez a kettősség minden későbbi mozgalom­mal (KISZ, párt, illegális diákcsoport, demokratikus ellenzék, irodalmi élet) kialakult viszonyomat jellemzi. Az ál­talad idézett könyvben ezt metaforiku­sán meg is fogalmaztam: „Ki lehet zsi­dóbb annál, mint az, aki még oda se tartozik?”

Ön zsidóként ábrázolja gyermek- szereplőit, amit kevés zsidó író tesz. Szélsőbalos, maoista ellenzéki éveit szintén több könyvében leírja (A kulcsfigura, Hosszú menetelés, rövid tanfolyam). Mennyire önélet­rajziak ezek a könyvek? Hogyan ér­tékeli ma életének ezt az idősza­kát? A Hosszú menetelésben ezt ír­ja: „Megbánásom inkább erkölcsi, mint politikai természetű.”

– Életpályám szinte valamennyi könyvemben jelen van, de igazán csak A körülmetélés életrajzi. Egyébként az út – út. Enzensberger azt mondja, esz­méket nem, csak embereket lehet el­árulni. Ezt pedig nem tettem. Minthogy fizikailag azonos vagyok mindenkori önmagámmal, nem verhetem a melle­met azért, amiben valamikor hittem. Megbánni talán egyvalamit bántam meg, azt, hogy fiatal koromban a vilá­got akartam boldoggá tenni, pedig lett volna sepernivaló a saját portámon is. Meg magát a politizálást is sokallom utólag. Régi anekdota szerint a hithű Mojse kétségbeesetten ront be a rabbi­hoz: „Rebelében, Smüle fiam fel akart menni a padlásra, és leesett a létráról.” Mire a rabbi: „Milyen nap van ma, Mojse?” „Sábesz” – feleli az apa. „Úgy? – kérdi szigorúan a rabbi. – És mit keres egy zsidó sábeszkor a lét­rán?” Mit keres az író a világmegváltó politikában, egészíthetném ki a kérdést.

Groteszk látásmódja különösen érvényesül remek szatírájában, az 1985-ben. Ez az orwelli vagy zamjatyini hangvételű regény ma is aktu­ális lenne? Könyvével kapcsolatban megjegyezte, hogy nyugati olvasói nem akarták elhinni, hogy Kelet- Európáról szól.

Nyugaton az Orwell-évben (1984) erősen elterjedt az a felfogás, hogy a nagy antiutópia a média zsarnoksága ellen irányul. Az, hogy „a Nagy Test­vér figyel téged”, ottani szemmel az elektronikus korszak fenyegetésének látszott. Én persze a Sztálin utáni keleti rendszerek paródiájának szántam a könyvet, ám a produktív félreértés kö­vetkeztében ez lett legnagyobb nemzet­közi sikerem: tizenegy nyelven jelent meg. Ma már inkább akkori gondolko­dásom foglalatának érzem, a benne foglalt bírálat időszerűségét vesztette.

Nemrég egy ismert szélsőjobbol­dali közszereplő azt nyilatkozta, hogy elege van már a zsidózásból (megjegyzem, nekünk is!). A kontex­tust figyelembe véve, antiszemitázásra gondolhatott. Mit gondol erről?

A zsidózásból nekem is elegem van, és én sem csak az antiszemitiz­must értem ezen. Úgy gondolom, hogy a zsidó kultúra és tradíció más és több, mint a holokauszt felidézése. Helyte­lennek tartom azt a magatartást, amikor valaki addig olvas egy könyvet vagy szöveget, míg nem talál benne antisze­mita utalást. (Márpedig aki keres, az ta­lál.) Nem szabad, hogy a zsidóság az antiszemitizmus ellentételeként hatá­rozza meg magát. Pogromok mindig voltak, de Moses Mendelssohn, Modigliani, Radnóti Miklós – hogy csak néhány nevet említsek – önmagukért fontosak, és azért, amit a nem zsidó vi­lágnak is adtak. Ha már úgyis olyan ne­héz kijutni a gettóból, legalább belülről ne forgassuk rá a kulcsot.

– Milyennek látja mai szemmel a Kádár-korszakot? Azt hiszem, Konrád György idéz valakit azzal kap­csolatban, hogy aki nem élt a kádá­rizmus éveiben, nem tudhatja, milyen édes volt akkor az élet. Igaz, manapság divat annak a korszak­nak csak a rossz oldalait látni.

Kár volna tagadni, hogy a Kádár­érának voltak kellemes vonásai. Me­lyik demokrácia tud például akkora örömöt szerezni, mint egy diktatúra, amikor egy hónapra kiutazási enge­délyt ad polgárának? Mindamellett a Kádár-kori értelmiségi közegre is nosz­talgiával gondolok. Egyszerűbbek vol­tak az érintkezési formák, mérhetet­lenül soknak tűnt az idő, viszonylag könnyen szét lehetett választani a ha­zugságot, ha nem is az igazságtól, de legalább a tényéktől. A nosztalgiával azonban vigyázni kell, mert egy bizo­nyos koron túl automatikus reflex: visszanézve még a szerelmi csalódás is szépnek tűnik.

Budapest-Moszkva-Bécs-Berlin. Irigylésre méltó ez a valóságos és szellemi utazás. Szerencsésnek érzi magát? Vagy ezt egy kényszerpá­lyának tekinti?

Hatvanévesen már nem lehet kény­szerpályáról beszélni, bár nyilvánvaló, hogy erősen eltértem az eredeti tervtől, miszerint az egyenlőség nemzetközi társadalmában, Budapesten élvezem majd megérdemelt nyugdíjamat. A fia­talon megélt ötévi moszkvai tartózko­dás abban mindenesetre segített, hogy könnyen viselem a külföldi létezést. A többféle kultúra pedig mindenképpen nyereség, mert összehasonlítási alapot ad, és megkímél a nemzeti köldöknézéstől.

Jó néhány könyve németül, vagy németül is megjelent. Minek tartja magát, külföldön élő magyar író­nak?

Magyar író vagyok, szépirodalmat csakis anyanyelvemen, esszét viszont németül is írok. Úgy gondolom, hogy a földrajzi tartózkodási hely nem azonos a szellemivel, valamint hogy a nemzeti hovatartozás sem pozitív, sem negatív értelemben nem értékmérő. Bizonyos azonban, hogy semmi sem érdekel annyira, mint Magyarország, a magyar irodalom és történelem – csak ez a té­ma érinti a vérnyomásomat.

– Németország, elsősorban Berlin ma számos magyar író második ott­hona. Ez új keletű jelenség, vagy en­nek hagyománya van? Szembeötlő az is, hogy mennyire vonzza Berlin a zsidó származású írókat. Holott a „kozmopolita” kifejezés megint rossz csengésű lett sok hazánkfia számára. Mit mondana erről a jelen­ségről?

Berlin már a 20. század elején von­zotta a magyar írókat és művészeket – gondoljunk Karinthy Frigyesre, Balázs Bélára, vagy Füst Milánra. Ezen belül a zsidó származású alkotók szinte termé­szetesen kötődtek a német kultúrához, hiszen legtöbbjük anyanyelvi szinten beszélt németül. (Egyébként nem csak a zsidók: Márai a húszas években a Frankfurter Zeitung tárcarovatának rendszeres szerzője volt.) A kozmopolitizmus vádja egyébként egyidejű a magyar kultúra urbanizálódásával és Nyugat felé fordulásával. A modern­ségtől való félelem kitermelt nálunk egy parlagi nacionalizmust, amelynek szemében a külföldi siker mindig gya­nús volt, a Nobel-díj pedig egyenesen botrányízűnek számított, lett légyen szó akár a C-vitamin felfedezéséről. Mindez, megspékelve némi szakmai irigységgel, olyasféle konstrukciókhoz vezet, mint Erkel és Liszt, Kodály és Bartók hamis szembeállítása, amely akár egy világnézet része is lehetne, de szerintem önálló hülyeség.

Tulajdonképpen mivel foglalko­zik Berlinben? Közvetítő szerepe a magyar irodalom ottani népszerűsí­tésében közismert: Frankfurt, Ma­gyar Ház stb. Mivel magyarázza a magyar irodalom ottani pozitív fo­gadtatását?

– Berlinben a német kollégákhoz ha­sonlóan íróként próbálom fenntartani magam, vagyis nem a könyveimből, hanem előadásokból, felolvasásokból és alkalmi cikkírásból élek, úgy is mondhatnám, hogy euróban vagyok szegény. A magyar irodalmat immár magánszemélyként próbálom népszerű­síteni – a helyzet azonban a kilencvenes évekhez képest megváltozott. Németor­szágban recesszió van, a kulturális in­tézményeket fokozatosan leépítik, meg­csappant a kiadók vállalkozó kedve, és ez a folyamat a legderűlátóbb feltevés szerint is hosszadalmasnak ígérkezik. A magyar irodalom furcsamód mégis si­keresebb, mint valaha. Márai után most Szerb Antalt kezdik felfedezni, a kortárs szerzők közül Darvasi Lászlónak volt igen kedvező fogadtatása, és hama­rosan megjelenik Vámos Miklós, Pol­gár Lea és Parti Nagy Lajos első német nyelvű könyve. Mielőtt elfelejteném, ezekben a napokban kerül nyomdába Rejtő Jenő örökbecsű alkotása, a Pisz­kos Fred, a kapitány.

Berlinben ma megint sok zsidó él. Tükröződik ez az ottani kulturá­lis életben?

– Egészen pontosan, Berlinben és ál­talában német földön százezerre tehető a volt Szovjetunióból áttelepült zsidók száma. Ez a lakosságréteg – szemben például a nagyobb számú volt jugoszlávval vagy lengyellel – elég gyen­gén integrálódik. Erre utal, hogy saját üzlethálózata van, és tucatnyi itteni orosz nyelvű lapja. Emigrációnak nem fogható fel, hiszen többségük orosz passzussal rendelkezik, az alijától pe­dig nyilván az izraeli helyzet rettenti el őket. Zenés összejöveteleiken a hatva­nas-hetvenes évek szovjet slágereire táncolnak, jeles alkalmakra orosz élel­miszerboltokban veszik a vodkát és a szibériai húsos derelyét (pelmenyit). Komoly kulturális jelenlétük nem mu­tatható ki, hacsaknem az olyan üstökösi pályát vesszük alapul, amilyen Vla­gyimir Kamineré,* akinek könyvei bestsellerlistán vannak, ő maga pedig Berlin belvárosában diszkót tart fenn. Azt hiszem azonban, hogy itt inkább a németek sajátos igénye nyilvánul meg a fanyar zsidó humor iránt, amely igénynek eddig, az újrakiadásokkal együtt, félezer könyvével Efraim Kis­hon – Kishont Ferenc – tett eleget.

* „Orosz diszkó”. In: Szombat, 2002. október, 23-26.

Címkék:2004-09

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás

RÖHRIG GÉZA versei

RÖHRIG GÉZA születés a nő teste megfeszült hidegben egy cetben szült őt kiköpte én maradtam ötven év susztermattban rózsaszínű rozsda...

„Felejteni annyi, mint vétkezni”

KÖNYVESPOLC „Felejteni annyi, mint vétkezni” Meggyőződésem, hogy különös sorsa azoknak az embereknek van, akik életü­ket tudatosan élik: létük jobbra fordulá­sát,...

Close