Szombat előfizetés 2017

A zsidóság története Magyarországon

Írta: Szabolcsi Bence - Rovat: Archívum, Történelem

Schiller-Szombat_banner-02_700x100px_Corsa_20160223

1867-től 1934-ig

1. §. Az ország izraelita lakosai a keresztény lakosokkal minden polgári és politikai jog gyakorlására egyaránt jogosíttatnak, nyilvá­níttatnak.

2. §. Minden ezzel ellenkező tör­vény, szokás vagy rendelet ezennel megszüntettetik.”

Az emancipáció törvénybeiktatá­sa végleges jogi formát adott egy, már a gyakorlatban és érdemben megvalósult helyzetnek, mégis, a törvénybeiktatás ténye döntő jelen­tőségűvé vált. Alig két hónappal később Eötvös József kultuszmi­niszter összehívta a magyar zsidó kongresszust azon célból, hogy a hazában létező izraelita hitfelekezet, mint önálló vallásos társulat éppen olyan szabad és autonóm testületet képezzen, mint a keresztény autonóm egyházak”. A tanácskozá­sok egy esztendőn keresztül tartot­tak, de végeredményükben a zsidó belső életben már évtizedek óta lap­pangó ellentéteket hozták napvilág­ra, ahelyett, hogy a kívánt egységes szervezetet teremtették volna meg. A kongresszusi határozatok, majd az azt követő országgyűlési határo­zat eredményeképpen a magyar zsi­dóság három részre szakadt: a kong­resszusi hitközségekre, az orthodoxiára és a „status quo ante” alapon álló hitközségekre. Az első kettő közt a különbség lényegében vallá­si, hitgyakorlati és szertartási ügyekre nézve állott fenn, amennyiben az orthodoxia ragaszkodik a Sulchan Áruch csorbítatlan érvényben tartásához, s annak előírásait bírásko­dási ügyekben is érvényesíteni kí­vánja, míg a kongresszusi hitközsé­gek ettől számos irányban eltértek. A harmadik frakció egyik fél olda­lára sem állt, s megmaradt régi szo­kásai mellett.

A zsidó kongresszus tehát amel­lett, hogy az ország törvényeinek megfelelő szervezetekbe tömörítette a zsidóságot, tulajdonképpen belső­leg már amúgy is megbontott egy­ségét formálisan is három részre osztotta. A kongresszusi hitközsé­gek, a múlt század egyik legkima­gaslóbb zsidó reprezentánsa: Löw Lipót, a kiváló szegedi főrabbi szel­lemi örököseinek tekinthetők – ő volt az, aki a vallási élet bensőségeinek csorbítatlan megőrzése, sőt megerősítése mellett a modem euró­pai, de egyben nyelvében és szelle­mében magyar kultúréletbe igyeke­zett a zsidóságot átvezetni.

A kongresszus látszólag vallási kérdéseken meghiúsult egységesítő munkája tulajdonképpen – hét évtizedes távlatból – mélyebb gyöke­rekre utal vissza, mint az első pil­lantásra képzelhető lenne. A magyarországi zsidóság élete a kong­resszusi elkülönüléstől kezdve va­lóban három egymással párhuzam­ban élő réteg keretében játszódik le. E három réteg a magyarországi zsidóság minden vonatkozásában ki­mutatható, követhető és csaknem szigorúan körülhatárolható.

Az orthodoxia szelleme, amely lé­nyegében a zsidó élet minden ár­nyalati értékét féltő, hagyományhű mesterek (a Szóferek és mások) ta­nítását követi, ma is él s képviseli az ősi, négy-öt generáció előtt még általános és egyedül igaznak hitt, tiszta zsidó életmódot és gondolko­zást. Az újabb nemzedékekben, bár­mily mértékben hasonuljon is át az európaiasodó élethez, a keletről, kü­lönösen a múlt század második fe­lében erősen bevándorló lengyel és orosz zsidóságban állandó erőfor­rást talált. Az az őszintén liberális magyar politikai irányzat, amely élén Deák Ferenccel benső meggyő­ződését követve, a zsidó emancipá­ció mellé állt, ezzel párhuzamban éppen e keleti bevándorlással szá­molva – nem ez összefoglalás hi­vatása megbírálni, hogy helyesen-e vagy helytelenül -, az emancipáció törvénybe iktatásával egyidejűleg a bevándorlást és letelepedést szigo­rú határok közé szorító intézkedé­seket is kívánt. A magyar törvényhozás csak az emancipáció megva­lósítására szorítkozott, a bevándor­lási korlátozásokat elhagyta, s így az orthodoxia a keleti erőforrásból nem csak megtartotta eredeti szám­arányát, hanem a kulturális és tár­sadalmi asszimilációtól éppen vallá­si állásfoglalása folytán automati­kusan elzárt híveinek számát gya­rapítani is tudta.

A nyilvánosság szeme előtt élő, az ország gazdasági és kulturális életébe rohamos iramban bekapcsolódó és csakhamar igen nagy fon­tosságúvá nőtt zsidóság nagy töme­geinek élete a kongresszusi hitközségek fennhatósága alá tartozott. Ez a réteg volt az, amely az ország nagyvárosaiban, elsősorban azonban Budapesten, fenntartás és gátlás nélkül élt a szerzett jogokkal. Ér­zésben, gondolkozásban az új libe­rális Magyarország gondolatvilágá­hoz tartozónak, sőt azzal azonosnak érezte magát, annak érdekeit és szempontjait sajátjának tekintette s legkönnyebben volt hajlamos ezt élete formáiban, munkájában és társadalmi életében is kifejezésre juttatni. Ez a zsidóság, amely va­gyoni erejében bár messze elmaradt a nagybirtokos vagyonok mögött, de kereskedelmi, ipari és banktőke lé­vén, könnyebben mobilizálható s a viszonyokhoz könnyebben alkal­mazkodó gazdasági erőkkel rendel­kezett, most már nemcsak gazdasá­gi, hanem fokozatosan politikai, művészeti és tudományos téren is bizonyos befolyásra tett szert. En­nek a befolyásnak megnövekedésé­vel arányban, sőt azon túlmenően azonosnak érezte magát az ország­gal, s önmagát valóban zsidó vallású magyarnak vallotta. A liberá­lis magyar korszak, a rohamosan fejlődő gazdasági élet s az ötven évig tartó nyugalmas politikai at­moszféra minden lehetőséget meg­adott ennek a tudatnak az erősíté­sére, annak ellenére, hogy a felmen­téssel végződő tiszaeszlári vérvád-pör idején, ha jelentőségében nem is messze kiható, de szimptómaként jelentős antiszemita mozgalom in­dult meg. A minden területen fej­lődő ország közvéleménye nem tet­te magáévá a zsidók újabb szepará­ciójára irányuló kívánságokat és hosszas előkészítés eredményekép­pen – ebben zsidó részről Szabol­csi Miksáé az oroszlánrész – 1894-ben befejezte az egyenjogúsítás mű­vét az addig tűrt zsidó vallás recep­ciójával, majd egy esztendővel ké­sőbb a vegyesházassági törvény lé­tesítésével.

A nagyvárosi életben élő zsidó­ság útjába tehát semmilyen oldal­ról nem gördült lényeges akadály a teljes asszimiláció felé, s ez a folya­mat egészen a háború kitöréséig egységes, egyre fejlődőnek látszó vonalban haladt előre. Olyannyira, hogy e nagyvárosi zsidóság tagjai közül számosan tértek át keresztény vallásra, a teljes közéleti munkák méltánylásaképpen a már csak formális, valóságos kiváltságokat nem jelentő nemesi cí­mek és rangok is osztályrészül ju­tottak egy-egy dinasztikus jellegűvé vált zsidó családnak, s ugyanakkor teljesen megnyílt a zsidóság előtt a politikai működés lehetősége. A li­berális szellemű, egyre fokozódó ha­tású sajtó hathatósan támogatta en­nek a befolyásnak a súlyát és növe­kedését. Ez a nemzedék jutott olyan közel a valódi magyar kultúrához, hogy a századvég tudományos éle­tének olyan kifejezetten magyar ér­tékei, mint Acsády Ignác, Goldziher Ignác, Simonyi Zsigmond, Vámbéry Ármin, Korányi Frigyes, stb., stb. kerültek ki soraiból.

E két ellentétes, egymás mellett élő zsidó réteg mellett mintegy fia­talabb generációként a múlt század utolsó éveiben alakult ki az a har­madik zsidó csoport, amely már tel­jesen a liberális szellemű Magyarország kultúráján nevelkedve a há­ború előtti évek jellegzetesen buda­pesti intellektuális légkörét alkotta. Ennek az aránylag kisszámú cso­portnak fejlett belső kultúrája, a nyugati értelemben vett európai szellem ismerete és elfogadása, az elméleti kérdések és társadalmi problémák iránt mutatott fejlett ér­zéke, az új művészeti irányokkal szemben érezhető fogékonysága je­lentős szerepet biztosított a háború előtti Magyarország kulturális éle­tében. E jellegzetesen nagyvárosi zsidóság a teljes szabadelvűség és látszólagos teljes elmagyarosodás közepette is önmagától, külső kény­szer nélkül tudomásul vette, szinte megérezte azt, hogy az asszimiláció valójában csak a felületen ment végbe, s az ország társadalmi struk­túrájában mélyen elásva bár, de lappangón jelen van a zsidókérdés, és általános érdeklődést keltően hívta fel rá a figyelmet, anélkül, hogy érdemben valamilyen gyakor­lati elintézést javasolt volna. A kér­dés felvetése olyan időpontban tör­tént, mikor az asszimiláció fenntartás nélküli hívei és megvalósítói méltán hivatkozhattak rá, hogy a magyar élet legmagasabb régiói is nyitva állnak a zsidók előtt: a had­sereg előkelő funkcionáriusai, köz­hivatalnokok, politikai államtitká­rok, egyetemi professzorok, országgyűlési képviselők és főrendiházi tagok kerültek ki a zsidóság sorá­ból, anélkül, hogy ellentétek bár­mikor is megnyilvánultak volna. A magyarországi Herzl Tivadar által modern szellemben megindított cio­nista mozgalom a háború előtti Magyarország értelmiségi rétegéből csak keveset számíthatott hívei kö­zé. A magyar zsidóság intellektuális rétege bensejében bizonytalan volt, önmaga sem tudta, hová tartozik; ennek a gyökértelenségnek a követ­kezménye volt az a belső labilitás és ingadozás, amely egyrészt szél­sőségekre hajlamossá, másrészt a való élettel szemben idegenné tette, s végül is értékei ellenére tragikus konfliktusok előidézője, e réteg tel­jes felbomlásának okozója lett.

A világháború kitörése még erő­síteni látszott a teljes áthasonulás képét. A magyarországi zsidóság számarányának megfelelően vett részt a háborúban, és gazdasági erejét az ország rendelkezésére bocsátotta. A háborús magyar kormá­nyokban Vázsonyi Vilmos miniszte­ri rangig emelkedett fel, s tekinté­lye, befolyása egy időszakban a ma­gyar belpolitika alakulására bizo­nyos értelemben döntő jelentőségű­nek tekinthető. (1917-18.)

Mégsem véletlen, hogy rövid idő­vel utána kirobbantak azok a lap­pangó problémák, amelyekről az előző fejlődő, gazdagodó nemzedé­kek – magyarok és zsidók egyaránt – csak vonakodva, nem szívesen vettek tudomást.

A háborút követő forradalmi meg­mozdulások lezajlása után a felzak­latott Közép-Európában, Magyaror­szágon indultak meg először a ké­sőbb egyre jobban erősödő antisze­mita mozgalmak. Az antiszemita hullámnak intézményesen megma­radt egyetlen törvénye, a „numerus clausus” (1920). Az új nemzedék már saját élményeiből ismeri tra­gikus izoláltságát, s ennek követ­kezménye a zsidó fiatalság bizony­talanságának növekedése. Az eddig intellektuális szerepet betöltő har­madik réteg helyét egy új nemze­dék foglalta el, amely egyelőre sem a romantikus értelemben vett átha­sonulás, sem a nemzetiségi szervez­kedés jelszavaiban nem talál kielé­gülést és megnyugvást.

*

A zsidóság elhelyezkedése a há­ború utáni Magyarországban köze­lebb van még, semhogy e tisztán regisztratív összefoglalás keretében világos és tárgyilagos képet lehetne rajzolni róla. Ez annál nehezebb volna, mert az utóbbi esztendők európai eseményei Magyarország határain túlterjedően is aktuális, minden körülmények közt eldönten­dő európai kérdéssé tették a zsidó probléma megoldását. A megoldást meg kell találni s higgyük, hogy az az általános emberi kultúra szelle­méből fog fakadni s annak érdekeit fogja szolgálni.

Budapest, 1934. december.

(Vége)

Címkék:1990-06

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás

Magén István tárlata

A hetvenes évek elején elindult, ma is még fiatalnak számító művész először virtuóz grafikai munkáival, majd könnyű kezű vízfestményeivel tűnt...

In memoriam Tauber Blanka

Amikor Blankát megismertem, már nagyon beteg volt. Szíve fel­mondta a szolgálatot, míg végül december utolsó napjaiban végképp megszűnt dobogni. Két...

Close