Szombat előfizetés 2017

A zsidóság modern prófétái: a szocialista cionisták

Írta: Síró Béla - Rovat: Archívum, Történelem

Schiller-Szombat_banner-02_700x100px_Corsa_20160223

 

A SZOCIALISTA CIONIZMUS ideológiája a századelő kelet-európai zsidóságának körében fogalmazódott meg. Az úgynevezett letelepítési sáv kisvárosaiba kényszerített, a cári antiszemita politika intézkedéseitől talajukat vesztett, mesterségesen szított pogromoktól megrettent zsidó milliókból választódott ki nemcsak az oroszországi szociáldemokrata mozgalom vezető gárdájának jelentékeny csoportja, hanem Izrael földjének, Erec Jiszraelnek a visszahódítására indulóknak, a második alijának a hulláma is. Miközben a Lenin vezette párt, oldalán a zsidó szociáldemokrata párttal, a Bunddal, az első forradalmat vívta, míg közel kétszázezer zsidó vándorolt ki anyagi boldogulást és békességet keresve az amerikai kontinensre, addig mintegy háromezer fiatal batyut kötött, és Törökország távoli, elmaradott tartománya, Palesztina felé igyekezett, őket nem pusztán az ínség és a félelem hajtotta. Sokkal inkább sarkallta őket az a vágy, hogy egy megálmodott, gyökeresen új életformát teremtsenek maguknak az ősi földön.

A második alija az egyedül álló fiatalok kivándorlási hulláma volt. Apáik, a kereskedők és rabbik nemzedéke elleni lázadásuk helyszínéül is választották Palesztinát, ahol egy kommunisztikus elveken alapuló, zsidó hazát kívántak létrehozni. Az első szocialista cionista párt, a Poalé Cion (Cion Pártja) ideológusa és vezetője, Bér Borohov, az oroszországi marxista pártból vált ki, hogy a zsidó dolgozók számára külön, nemzeti utat jelöljön ki. Borohov szerint a zsidóság nyomorúságának oka a zsidó társadalom parazita szerkezete. Meg kell ezért szüntetni azt az állapotot, hogy a zsidók többsége nem a termelésből, hanem az emberekből él, azaz kereskedelemmel, pénzügyekkel, szolgáltatással foglalkozik. Palesztina az az ideális terület, ahol a zsidóság szabadon, konkurenciától mentesen, helyi, antiszemita szólamokat fújó nemzeti burzsoázia és parasztság nélkül kialakíthatja saját iparát és mezőgazdaságát, és kifejlesztheti a termelőerőknek egy, a kommunizmus megteremtéséhez elégséges fokát. Ehhez a végcélhoz azonban egy kapitalista fejlődési szakaszon keresztül vezet az út, amelyben kialakul, megerősödik és szükségszerűen szembefordul egymással a zsidó munkásosztály és a zsidó burzsoázia.

Az ötvenéves podóliai tisztviselő, Aaron David Gordon a fiatalokkal együtt érkezett Palesztinába, akik őt hazakennek, öregembernek nevezték. Személye hamarosan élő legendává vált. Tanítása különös keveréke volt a kabalisztika miszticizmusának, a narodnyik agrárianizmusnak, a cionizmusnak és a szocializmusnak. A héber próféták és Tolsztoj hagyományait követve, nem hitt az államhatalom és a politika társadalomformáló szerepében. Gordon szerint nem az osztályharc és a forradalom a haladás motorja, hanem az egyének belső meggyőződéstől irányított cselekedetei. A természettől elidegenedett egyén pedig akkor cselekszik erkölcsösen, ha visszatér a földhöz, a mezőgazdasági munkához. A föld megművelése, termővé tétele az egyéni és a zsidó nemzeti felemelkedés útja is. A munka prófétájának követői puritánok voltak, és természet adta egyenlőségben akartak élni. Gordon nézetei meghatározták a másik szocialista cionista párt, a Hapoel Hatzair (Ifjúmunkás) programját. A palesztinai realitás felismerése után – hogy ti. az osztályharc teóriája alkalmazhatatlan egy ilyen gazdaságilag elmaradott területen, ahol még az ipari munkásság csírája sincs jelen -, a Poalé Cion is az osztályérdekek fölé helyezte a zsidó nemzeti célt: „Mi nem azért kérjük Izrael földjét, hogy uralkodjunk az ott élő arabok felett, nem is azért, hogy piacot szerezzünk a diaszpórában előállított termékeink számára. Egy olyan hazát akarunk, ahol lerázhatjuk magunkról a fogság átkát, a talajhoz köthetjük életünket – ami a megújulás, az alkotókészség és az egészség forrása -, és újrakezdhetjük őseredeti életünket. A hazát nem adják vagy kapjuk ajándékként, nem tehetünk szert rá előjog vagy politikai szerződés révén, nem vásárolhatjuk meg arannyal és nem tarthatjuk meg erővel. Nem, csak arcunk verítékével érdemelhetjük ki. A haza történelmi alkotás, egy nép közös vállalkozása, nemzedékeken átívelő fizikai, szellemi, erkölcsi munkájának a gyümölcse” – jegyezte le a fiatal Ben-Gurion, a Poalé Cion egyik vezetője.

A messiási eszméből táplálkozó modern zsidó nemzettudat és a szokatlan, mostoha természeti viszonyokból származó egymásrautaltság felismerése fejlesztette ki a cionista munkások, a chavérok bajtársias szellemét. A terméketlen föld meghódítása, a sivatagos, köves talajnak és a betegség páráit gőzölögtető mocsaraknak a termővé tétele csak olyan újfajta közösségek szervező­désével kezdődhetett meg, amelyek nemcsak az objektív termelési feltételeket biztosították, hanem a mindennapos nehézségek elviseléséhez erkölcsi erőt is adtak A kvucák, majd kibucok ilyen közösségek voltak.

Az első – még átmeneti jellegű – kvuca a szedzserai volt, amely a Zsidó Kolonizációs Társaság (ICA) földjén létesült. Zsidó bérmunkások csoportja közösen földet bérelt a társaságtól, hogy bebizonyítsa: független, önirányító keretben hatékonyabban lehet dolgozni, mint felügyelők irányítása alatt. „Azokban az időkben Szedzsera volt Alsó-Galilea központja – emlékezik vissza Ben-Gurion. – Itt kezdődött azoknak a gazdáknak az új kolonizációja, akik nem munkaadók, hanem maguk is munkások voltak… Itt kísérletezték ki a szövetkezeti munkát, akkoriban a kvucát termelőszövetkezetnek hívtuk … Szedzsera két részre oszlott: az ICA-birtok személyzetére, hivatalnokaira, dolgozóira, akik a hegytetőn laktak, és a falusiakra, akik lent éltek, de békés és testvéri szövetség alakult ki a fenti és a lenti lakosok között. Csaknem az összes földműves gazda fiatal ember volt, akik korábban az ICA-birtokon dolgoztak, és amikor saját földre tettek szert, saját hasznukra folytatták a munkát. Itt nem volt jele annak a szakadéknak, ami Júdeában a gazdákat a munkásoktól elválasztotta. Mindannyian a kezük munkájából éltek …”

Míg a szedzseraiak számára a termelés racionalizálása volt a cél, addig az első állandó kvuca chavérjai már társadalmi eszményeket is meg kívántak valósítani. Az 1909-ben létrehozott Deganja egyik alapítója, Joszef Bussel szerint: „A kvucának számos célja van: megváltani a földet a birtokosok és a felügyelők kezéből, példát mutatni a modern gazdálkodására, új földterületeket hódítani és az új bevándorlóknak lehetőséget nyújtani a munka elsajátítására. A kvuca mindenekelőtt – s ez a legfontosabb – komoly kísérlet a gazdasági, társadalmi és nemek közötti egyenlőség megteremtésére.” A kvuca szigorú önkormányzat. elvén működött. A munkateljesítmény fokozását önkéntes, szabad versengéssel érték el, a jövedelemből azonban mindenki egyformán részesedett. A tagok ugyanakkor tudatosan törekedtek bensőséges, családias légkör kialakítására: „A kvucának, a zsidó kvucának családiasnak kell lennie. Kis, nyolc-tíz tagú csoportok, lélekben rokonok, virágoznak majd ki, mint a tavasz rügyei, az országban. A család széthullott és a vallás halódik. De az örök értékek fennmaradnak; a meghitt környezet utáni vágy eleven és mély; a vallásos érzés csak növekedni fog a földhöz, a természethez való visszatérésünkkel… A dolgozó nép új családot fog alkotni az országban. Lelki rokonság és nem vérségi kapcsolat fogja újjáteremteni a családot, éspedig kis, szerény munkáscsoportok alakjában.”

Az első világháborúig alakult néhány kvucának alig volt felmutatható gazdasági haszna a palesztinai zsidó közösség, a jisuv mezőgazdaságában, amelyet még az arab és részben zsidó bérmunkát alkalmazó ICA-birtokok és zsidó tőkés ültetvények uraltak. A mozgalom belső egysége is megbomlott hamarosan. A mezőgazdasági munka jellege megkívánta a nagyobb létszámú termelő közösségeket, az idegen bérmunka alkalmazását, ami a demokratizmusnak és az egyenlőség elvének megsértésével járt együtt. A közösség önfenntartásához szükséges költségek növekedése (gyermeknevelés, irányítás) gazdasági nehézségekhez vezetett. Mégis: a kvucákban formálódott ki a szocialista cionizmus eszméje, amely a két világháború között a legbefolyásosabb ideológiai és politikai irányzattá vált a jisuvban. Az újonnan érkezők a kvucákban sajátították el a földművelés gyakorlatát, majd szóródtak szét Palesztina területén, hogy újabb és újabb területeket fogjanak művelés alá. A „Kibus avoda”, a munka meghódítása jelszavának a megvalósítása egy új zsidó gazdaság talaját készítette elő. Eközben azonban az új zsidó nemzet idealistái egy nehezen kezelhető kérdéssel: az arabkérdéssel találták magukat szemben.

Felhasznált irodalom:

Ber Borohov: Cionizmus – Szocializmus. Budapest, 1946.

Nahum Benari: Kvuca és kibuc. A közösségi eszme útja Erec Jiszraelben. Budapest, é. n.

David Ben-Gurion: Rebirth and Destiny of Israel. New York, 1954.

Aaron David Gordon írásai. A munka prófétája. Budapest, 1948.

Josef Górni: Changes in the Social and Political Structure of the Second Aliya between 1904 and 1940. Studies in the History of the Zionist Movement and of the Jewish Community in Palestine. Tel-Aviv, 1973. 49-103. p.

Walter Laqueur: A History of Zionism. London, 1973.

Walter Preuss: The Labour Movement in Israel. Past and Present. Jerusalem, 1964.

Ronald Sanders: The Legacy of A. D. Gordon. Commentary, April 1965. 74-76. p.

 

Címkék:1990-03

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás

Mi lesz veled, Hitközség?

„A magyar zsidóság már majdnem atomjaira esett szét, nem beszélhetünk közösségekről, szervezetekről...” - mondta többek között drámai hangú hozzászólásában dr....

Gondolatok egy zsinagógáról

Szinte naponta elmentem mellette. Elrévülve nézegettem romjaiban is felséges alakját, évtizedek óta betört, széljárta ablakait és a múltat idéző, megtépázott...

Close