Szombat előfizetés 2017

A zsidóság mint téma

Írta: Fóti Péter - Rovat: Archívum, Esszé

Schiller-Szombat_banner-02_700x100px_Corsa_20160223

A MAGYARORSZÁGI rendszerváltás megérintette a magyar zsidóságot. Kit jobban, kit kevésbé. Ez az érintés egyszerre politikai, gazdasági, egzisztenciális és ideológiai volt. A baloldaliságra fogékony magyar zsidóság eltávolodott vagy eltávolodni kezdett ezen eszmekörtől. A korábbi zsidó hatalmi elit egy részét kicserélte a rendszerváltás – bár az önmagukat átmentők e metszetben sem ismeretlenek -, kiszolgálóik ellen is szisztematikus támadás folyik. Különösen a zsidó tömeg- kommunikátorok kerültek fel e kisebb-nagyobb támadások céltáblájára. E rétegek nem kevés tagja átmeneti vagy tartós egzisztenciális válságba jutott. Ugyanakkor a vállalkozásra képes zsidóság előtt új utak nyíltak meg. Az elmúlt néhány tucat hónapban éltek is ezzel a lehetőséggel, s nem is sikertelenül.

A hithű zsidókat – e szférában – nemigen érintette meg a rendszerváltás. Begyakorolt vallásos életüket élik tovább, esetleg kicsit nyíltabban. Földrengésszerűén hatalmas a nem vallásos, a bolsevizmus vagy az ellenzékiség felől közeledő középkorú magyar zsidóság identitáskereső pálfordulása. Kikeresztelkedett zsidók, zsidóságukat el- és letagadók, megtagadók álltak vissza csoportjukba. Ez sokaknál nem volt több, mint énazonosság-keresési állomás, önmanifesztáció, illetve politikai szembeállás a korábbi rendszerrel. A zsidóság mint politikai választás értéke, jelentősége az elmúlt évben elhalványult, elvesztette varázsát, hamvasságát. Ki-ki ezer módon fejezheti ki kapcsolatát az új rendszerrel, az új uralmi maggal, gazdasági környezettel, aktuális gondolati irányzattal. Ennek csak egy, bár nem lényegtelen viszonyulási eszköze, viselkedéses, magatartásos kommunikációs formája a zsidóság vállalása.

Az új azonosulás egyik lehetséges útja: a kulturális szolidaritás. Az effajta hasonulást választók semmiféle más közösséget nem ismernek el társaikkal, csak a kulturálisat. Azaz továbbra is istentagadók, vagy az Istennel közömbös viszonyban levők, akiknek hiányos a vallásos ismerete, a rituálékat nem gyakorolják. Nagyra értékelik viszont a zsidó kultúra örökségét, s ezen kultúra alapján azonosítják önmagukat a zsidósággal.

A kulturális szolidaritásból azonban nem következik a magyar kultúra leértékelése, a magyarsággal való szembefordulás, mint ahogy Izrael túlbecsülése, a cionizmus életprogramba iktatása sem. A kulturálisan szolidarizálók az asszimiláció és a disszimiláció határmezsgyéjén egyensúlyoznak, csoportjuk gyorsan kiszorítható mind vallásos, mind cionista irányból – a konfliktushelyzet tehát permanensen adott -, további énazonosság választásukat pedig szinte kizárólag a magyar hatalmi stílus, az ország választotta modernizációs mód, s az antiszemitizmus hatásfoka határozza meg. így maradhatnak kulturálisan szolidarizálók, vallásosra fordulók, cionistává válók, s alijázók is. Pedig ez az asszimilációt még le nem írt réteg lehetne a zsidóságon belül a legaktívabb közvetítő az egyes csoportok között, s talán tagjaik révén dúsulhatna fel leginkább zsidó kultúrával a magyar kultúra.

Az új azonosulás másik lehetséges útja: a politikával egybekapcsolt szolidaritás. E körben a zsidóság (újra-) vállalása elsődlegesen politikai tett. Manifesztáció. Eredhet ez a magatartás a múlt rendszer gyűlöletéből, s a zsidósággal „adekvát” új rendszer igenléséből, a „bolsevista zsidós bűnök” ellenoldali túlkompenzációjából éppúgy, mint a bolsevista egyéni múlttal való leszámolásból. Ezt a fajta hasonulást leginkább az indulati elem jellemzi. E réteg nemkülönben könnyen szembekerülhet

a vallásosokkal, a csak kulturális értékeket pártolókkal, a cionistákkal, mivel mindenkori politizálása határozta meg viszonyát az egyes csoportosulásokhoz. További identitásfolyamata is ezért bizonytalan, bármilyen eddig variált irányt felveheti. E réteg léte szintén konfliktusforrást visz a zsidó közösségek életébe, s bizonytalanná teszi a magyar-magyar zsidó párbeszéd kimenetelét.

Az új azonosulás harmadik, ritkább, s az előzőekhez képest a tipikusabb változata: az antiszemitizmus okán erősödött magyarellenesség miatti zsidóságvállalás. Ahogyan bővül és fortélyosodik az antiszemita közhangulat, uszítás, úgy nő meg az ellenszenv e fenyegetés megfogalmazóival, a többségi nemzettel szemben. E félelem a fenyegetettben agressziót hív életre, amely egy kényszerválasztásban, egy kényszerdacban manifesztálódik: a zsidóságát eltagadott újra nyíltan vállalja származását. Az efféle identitásmódosulást, -”megszilárdulást” szintén indulati elemek motiválják, az énazonosság-túlválasztás is konfliktushelyzetek sorozatát idézi elő a zsidó közösségekben, illetve a magyarokkal való kapcsolatokban. E körben a túlkompenzálási esély sem kicsi, s innen is a zsidóságválasztás legtávolabbi útjaira lehet rátalálni.

Az új azonosulás negyedik, nem elenyésző „mennyiségű” változata: a zsidóságra és a cionizmusra való együttes, rögtöni ráismerés. Ez a típusú új azonosuló nem járja végig a vallás, a kultúra elfogadásának útját, hanem azonnal a magyarságmegőrzés elvetése mellett dönt, a radikális disszimilációt választja. Érthető, hogy az országot elhagyni kívánót kevéssé foglalkoztatják elsődlegesen vallási, kulturális kérdések, fütyül a politikai témákon tépelődőkre, az antiszemitizmus okán erősödött magyarellenességben találhat közös nevezőt, s csak az alijában megoldást. E réteg is sok feszültséget visz a sokfajta zsidóból álló zsidó közösségbe, s konfliktusokat gerjeszt.

Mindezek miatt sem tartom érthetetlennek, hogy a viszonylag sokszínű zsidó közösségek feszültségektől, konfliktusoktól terhesek, ezek az ellentétek kiütköznek lapjaik, folyóirataik szerkesztőségeiben, s tükröződnek az újságok hasábjain.

Sajnálatos, de természetes, hogy a zsidóság mint önazonossági téma, s a zsidóság mint művészeti téma szinte azonos metszetek mentén jelenik meg filmen, színházban, könyvben. A rendezők, a kiadók elsődlegesen azokat a régebbi műveket melegítik fel, amelyek a mai magyar zsidóságvállalás valamelyik szeletébe beleillenek: a Zsidó gyónástól a Hegedűs a háztetőnön át az Exodusig. Mivel nagy konjunktúrája van – a kibeszéletlenség okán is – a zsidó témájú alkotásoknak, az üzletemberek kiszolgálják – jó pénzért – a jelenlegi zsidó identitási útkeresést.

A ma készülő művekben – a kisebb cikkektől a nagyobb novellákig, kisregényekig – nemkülönben szétválasztható az azonosságkutatás egyes fázisa, iránya. Elsősorban a sajtóra jellemző egy „új” műfaj: az identitásdadogás. Különböző felkészültségű és felkészületlenségű zsidók dadogják el kisebb-nagyobb sérelmeiket, felismerésüket, vállalásukat. E műfaj leginkább a kulturálisan szolidarizálókra jellemző, általában bizonytalan tartalmú, kevéssé hatásos, a többségi nemzet számára alig érdekes vagy teljességgel érdektelen.

Szintén a sajtóra jellemző egy másik identitást felmutató műfaj: az indulatkiélés. Ez a fajta alkotási téma és cél elsődlegesen a politikailag szolidarizálókra, az antiszemitizmuson felháborodottakra, illetve – kisebb számban – a cionista elkötelezettekre jellemző. Az indulatkiélés a többségi nemzet számára kihívás, a megegyezést nem vagy csak ritkán szolgálja.

Az indulatkiélés ellenkezője is megjelent a publikációkban: az antiszemita támadás „kivédhetetlensége” miatti fásultság. Elsősorban a „kulturálisok” írnak bizonytalan, passzív iratokat az „antiszemitákkal nem vitatkozunk”, „az antiszemita meggyőzhetetlen” stb. jegyében. Ezekből sem nyer sokat a többségi nemzet és zsidóinak ügye.

A rendszerváltást kísérő művek legjellegzetesebbje: a zsidóság mint konjunkturális téma. Azaz olyan jól eladható portéka, amelyre van vevő Magyarországon, s a szerző, a kiadó rendes profitot zsebelhet be általa. E konjunkturális termékre a legjobb példa Csaplár Vilmos legutóbbi könyve (Zsidó vagyok Magyarországon). Az ilyen és hasonló alkotás a mai magyar zsidóság semelyik metszetéből nem indul ki, semmilyen önazonossági irányt nem céloz meg, az árucikkzsidóságot cincálja, nézegeti erről-arról, mutatja be éppen olyan oldaláról, amilyenről a szerző vagy alanya láttatni kívánja. Ez a káoszok elbeszélése, amelyből az olvasó sem negatív, sem pozitív benyomást nem nyer. A konjunkturális zsidó könyvek csak napirenden tartanak egy napirenden nem tartandó kérdést, anélkül, hogy bármennyit is tennének a megválaszolásukért.

Egyébként nagyon nehéz lenne ma egy hiteles, igazságra törő, zsidó témájú tanulmánykötetet írni. Egyértelmű, hogy a legnemesebbre való törekvés is szétzúzódna a mai magyar zsidóság belső rétegzettségén. Lehetetlenség olyan könyvet írni, amivel minden zsidó egyetértene. A feszültségek, a konfliktushelyzetek így a könyvek életébe is belecsúsznak.

A szerzőnek vívódnia kellene a „zsidó sors” ciklikus megismétlődésének okain, beleeshetne a belső antiszemitizmus, a zsidó öngyűlölet bűnébe, amellyel ellentétes hatást érne el, mint amiért tollát kihegyezte. Maradhat persze objektív – ha tud -, s így könnyedén elérheti, hogy sorstársainak árt, s ellenségei a markukat dörzsölik. Hallgatni arany – úgy tűnik, ez igazán áll a zsidóságra mint témára.

De akkor ki fogja azt a könyvet megírni, amiből magunkra ismerhetünk?

Fóti Péter

 

Címkék:1991-03

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás

Tapsolók és tüntetők

Légiriadó Izraelben és Ciszjordániában is: a zsidók az óvóhelyekre húzódnak, de arab házak lapos tetőin sok helyütt Szaddám rakétáit várják-köszöntik...

1991. februári szám

A „Negyvenkedők Klubjának” közleményei Olvasóink Írják Vajda Róbert: Teccig tudni Gergelyné Varga Edit: Nagyanyó receptjei Magyar-izraeli sportkapcsolatok Bihari Tibor: A...

Close