Szombat előfizetés 2017

A zsidók megtérése

Írta: Philip Roth - Rovat: Archívum, Irodalom

Schiller-Szombat_banner-02_700x100px_Corsa_20160223

Na, te aztán tudod jártatni a szádat állapította meg Itzie. Minek jártatod folyton?

Nem én hoztam föl a dolgot, Itz, nem én – bizonygatta Ozzie.

  • Mit érdekel téged egyáltalán Jézus Krisztus?

  • Nem én hoztam fel Jézus Krisztust, hanem ő. Azt se tudtam, miről beszél. Jézus valóságos személy volt, ezt hajtogatta. Jézus valóságos személy. Ozzie most Binder rabbi mindent betöltő hangját utánozta. – Jézus ugyanolyan élő ember volt, mint te vagy én – folytatta Ozzie. Ezt mondta Binder…

  • Ezt?… Na és? Kit érdekel, hogy élt vagy nem élt? Neked meg minek kell jártatnod a szádat? Itzie Lieberman nem tartozott a szájjártatók közé, különösen ha Ozzie Freedman kérdéseiről volt szó. Freedmannét Binder rabbi már kétszer is behívatta Ozzie kérdései miatt, ez a szerdai fél öt lesz a harmadik. Itzie jobban örült, ha az ő mamája odahaza van a konyhában, úgyhogy olyan elmésségekhez folyamodott, mint a mutogatás, a grimaszolás, a morgás és egyéb kevésbé finom állathangok a rabbi háta mögött.

  • Jézus élő ember volt, de nem olyan, mint Isten, és mi nem is hisszük, hogy Isten. Ozzie lassanként elmagyarázta Binder rabbi álláspontját Itzie-nek, aki előző délután hiányzott a hittanóráról.

  • A katolikusok – közölte segítőkészen Itzie -, azok hisznek Jézus Krisztusban, vagyis hiszik, hogy Isten. – Itzie Lieberman olyan tágan értelmezte “a katolikusokat”, hogy a protestánsok is beleférjenek.

Ozzie apró bólintással nyugtázta Itzie megjegyzését, akár egy lábjegyzetet, aztán folytatta a magyarázatot. – Mária volt az anyja, és valószínűleg József az apja. De az Újtestamentum szerint az igazi apja Isten.

  • Az igazi apja?

Aha – felelte Ozzie -, hát ez a nagy szám, hogy az apja állítólag Isten.

  • Marhaság.

  • Ezt mondja Binder rabbi, hogy ez lehetetlen…

  • Naná, hogy lehetetlen. Ez az egész egy marhaság. Gyereke csak úgy lesz valakinek, ha lefekszik valakivel – elmélkedett Itzie. Máriának le kellett feküdnie valakivel.

  • Binder is ezt mondja: „Egy nőnek csak akkor lehet gyereke, ha közösül egy férfival.”

  • Ezt mondta? – Egy pillanatra Itzie mintha félretette volna a teológiai kérdést. – Azt mondta, hogy közösül? – Itzie arcának alsó felén, mint valami rózsaszín bajusz, csúfondáros kis mosoly formálódott. – És erre ti, Ozz? Röhögtetek, vagy mi?

  • Én föltettem a kezem.

– Föl? És mit mondtál?

  • Akkor kérdeztem meg.

Itzie-nek fölragyogott az arca. – Mit kérdeztél? A közösülést?

  • Nem. Istenről kérdeztem. Hogy hogy lehet az, hogy ha hat nap alatt meg tudta teremteni a mennyországot meg a földet, hat nap alatt megalkotta az összes állatot meg a halakat meg a fényt – a fény, az engem különösen megfog, hogy fényt tudott csinálni, a halak meg a többi állat, az se semmi…

  • Az marhára nem semmi – Itzie őszintén lelkesedett, de minden fantázia nélkül: mintha Isten mondjuk kapásgólt lőtt volna.

  • De fényt teremteni… hát, ha jobban belegondolsz, az tényleg nem akármi mondta Ozzie. Szóval megkérdeztem Bindert, hogy ha Isten ezt az egészet hat nap alatt meg tudta csinálni, sőt még a hat napot is elő tudta halászni a semmiből, akkor azt miért nem tudta elintézni, hogy egy nőnek közösülés nélkül legyen gyereke.

  • Ozz, és azt mondtad Bindernek, hogy közösülés?

  • Azt.

  • Ott az egész osztály előtt?

– Ott.

Itzie megpaskolta saját halántékát.

  • Komolyan mondom, nem hülyéskedek – folytatta Ozzie -, hogy az már igazán semmiség volna. Az egész hóbelevanc után az már gyakorlatilag semmiség volna.

Itzie eltűnődött egy pillanatig. És mit szólt Binder?

  • Megint elkezdte elölről, hogy Jézus valóságos személy volt, ugyanolyan élő ember, mint te vagy én, de nem volt Isten. Mire én azt mondtam, hogy ezt értem. Én másvalamire

vagyok kíváncsi.

Ozzie mindig másvalamire volt kíváncsi. Először arra, hogyan nevezheti Binder rabbi „választott népnek” a zsidókat, amikor a Függetlenségi nyilatkozat szerint minden ember egyenlő. Binder rabbi erre megpróbálta megvilágítani a különbséget a politikai egyenlőség meg a spirituális legitimitás között, de Ozzie csak kötötte az ebet a karóhoz, hogy ő másra kíváncsi. Ekkor hívatták be először az anyját.

Aztán ott volt a repülőszerencsétlenség. Ötvennyolcán vesztették életüket, amikor a La Guardia repülőtéren lezuhant egy gép. Ozzie mamája végignézte az újságban a halálos áldozatok névsorát, és nyolc zsidó nevet talált benne (a nagymama kilencet, de ő a Miller nevet is a zsidók közé számította); s e miatt a nyolc miatt „tragédiának” nyilvánította a balesetet. A szerdai szabad beszélgetés alatt Ozzie szóba hozta, hogy „egyik hozzátartozója” mindig kiszúrja a zsidó neveket. Binder rabbi nekifogott, hogy elmagyarázza neki, mi az, hogy kultúrkör meg ilyesmi, de Ozzie felállt, és közölte, hogy ő másvalamire kíváncsi, de Binder rabbi leültette. Erre kiáltotta Ozzie, hogy kár, hogy nem mind az ötvennyolc volt zsidó. Ekkor hívatták be másodszor az anyját.

  • Szóval csak magyarázta, magyarázta, hogy Jézus valóságos személy volt, én meg csak kérdeztem, kérdeztem. Nem hülyéskedek, Itz, hülyét akart csinálni belőlem.

  • És mi lett a vége?

  • A végén elkezdett ordítani, hogy értelmes srác létemre szándékosan hülyének tettetem magam, és még egyszer utoljára küldjem be a mamámat. Mert ha tőle függ, sose jutok el a bar micvóig. Aztán megint rákezdte a beszédet, tudod Itz, azon a mély kőbálványhangján és őrült lassan, hogy azt ajánlja, gondoljam át, amit az Úrról mondtam. Menjek be a szobájába és gondoljam át. – Ozzie most egész testével odahajolt Itzie-hez. – Itz, én kerek egy óráig gondolkoztam. És meg vagyok győződve, hogy Isten meg tudná csinálni.

Ozzie úgy tervezte, hogy rögtön bevallja legújabb vétkét, mihelyt anyja megjön a munkából. Csakhogy péntek este volt, november lévén már sötét, s amikor Freedmanné belépett az ajtón, csak ledobta a kabátját, gyorsan arcon csókolta Ozzie-t, s nyomban a konyhaasztalhoz lépett, hogy meggyújtsa a három sárga gyertyát, kettőt a szombat miatt, egyet meg Ozzie apjáért.

A mama, amikor gyertyát gyújtott, lassú mozdulattal mindig maga felé húzta a két karját, úgy vonszolta őket a levegőben, mintha tétovázó embereket unszolna. A szemét pedig elfutotta a könny. Ozzie emlékezete szerint akkor is mindig elfutotta a szemét a könny, amikor Ozzie apja még élt, úgyhogy nem a papa halála volt az ok. Hanem a gyertyagyújtás.

Éppen amikor a mama odaérintette az égő gyufát az egyik szombati gyertya kanócához, megszólalt a telefon, és Ozzie, aki karnyújtásnyira állt tőle, lekapta a kagylót, befogta és a melléhez szorította. Ozzie úgy gondolta, amikor a mama gyertyát gyújt, ne legyen semmi zaj; még a lélegzet is halkuljon el, ha lehet. Ozzie a melléhez szorította a kagylót, nézte anyját, amint a láthatatlan tétovázókat unszolja, s az ő szemét is elfutotta a könny. Gömbölyded, fáradt asszony volt az anyja, akár egy ősz pingvin, szürke bőrét már lefelé húzta a gravitáció és saját élettörténetének súlya. Ünneplőben sem festett úgy, mint a kiválasztottak egyike. De amikor gyertyát gyújtott, akkor többnek látszott: olyan asszonynak, aki ebben a pillanatban tudja, hogy Isten bármit megtehet.

Néhány titokzatos perc után vége volt. Ozzie letette a telefonkagylót, és odament a konyhaasztalhoz, ahol anyja a négyfogásos ünnepi vacsorához terített kettejüknek. Ozzie megmondta neki, hogy Binder rabbi szerdán fél ötre hívatja, és azt is megmondta, miért. Életében először ekkor ütötte pofon a mama.

A májat és a tyúklevest Ozzie végigsírta; a többihez már nem is volt étvágya.

Szerdán a zsinagóga alagsorában lévő három tanterem legnagyobbikában Marvin Binder rabbi – széles vállú, magas, jóképű harmincas férfi, erősszálú, sűrű fekete hajjal – elővette zsebóráját, és megállapította, hogy négy óra. A terem végében Yakov Blotnik, a hetvenegy éves gondnok a nagy ablakot törölgette, motyogott magában, s közben azt se tudta, négy óra van-e vagy hat, hétfő-e vagy szerda. A motyogás, a göndör barna szakáll, a horgas orr meg az elmaradhatatlan két fekete macska a tanulók ámulatának tárgyává avatta Yakov Blotnikot, idegenné, őskövületté, aki hol félelmet, hol meg tiszteletlenséget váltott ki belőlük. Ozzie fülének olyan volt ez a motyogás, mint valami különös, monoton ima; különös, mert az öreg már annyi éve motyogott megállás nélkül, hogy Ozzie azt gyanította, bemagolta az imádságot és Isten már eszébe se jut.

  • Szabad beszélgetés következik – jelentette be Binder rabbi. – Vessetek föl bátran bármilyen zsidó témát: vitatkozhatunk vallásról, családról, politikáról, sportról…

Csönd. Borús, szeles novemberi délután volt, az ember el se tudta képzelni, hogy létezik vagy létezhet olyasmi, amit úgy hívnak, baseball. Ezen a héten hát senki sem ejtett szót Hank Greenbergről, erről a múltbeli hősről, miáltal igencsak leszűkült a szabad beszélgetés.

S határait már eleve megszabta az a lelkifröccs, amit az imént Ozzie Freedman kapott Binder rabbitól. Amikor Ozzie-ra került a sor, hogy felolvasson a héber könyvből, a rabbi ingerülten kérdőre vonta, miért olvas még mindig olyan lassan. Semmit se fejlődött. Ozzie azt felelte, tudna gyorsabban is, de akkor félő, hogy nem értené, mit olvas. A rabbi többszöri unszolására azért megpróbálta, ment is neki, mint a karikacsapás, ámde egy hosszú passzus közepén egyszer csak megállt, közölte, hogy egy szót sem ért az egészből, s újra nekifogott csigatempóban. Ekkor jött a lelkifröccs.

Így aztán, amikor eljött a szabad beszélgetés ideje, senki sem érezte magát valami felszabadultan. A rabbi felszólítására csak a roskatag vén Blotnik motyogása volt a válasz.

  • Nincsen semmi, amit meg akartok beszélni vagy vitatni? – kérdezte újra Binder rabbi az órájára pillantva. – Semmi kérdés vagy megjegyzés?

A harmadik padból valami dohogásféle hallatszott. A rabbi felszólította Ozzie-t, hogy álljon fel, és közölje mondanivalóját az osztállyal.

Ozzie fölkelt. – Elfelejtettem – mondta, és visszaült a helyére.

Binder rabbi eggyel közelebb lépett Ozzie-hoz, és letámaszkodott a pad szélére. A pad Itzie-é volt, s a rabbi közelségétől a fiú vigyázzülésbe vágta magát.

  • Állj csak fel, Oscar – szólt Binder rabbi nyugodtan -, és próbáld meg összeszedni a gondolataidat.

Ozzie felállt. Minden osztálytársa feléje fordult ültében, és figyelte, amint Ozzie kevéssé meggyőzően megvakarja a fejét.

  • Nem jut eszembe semmi – közölte, és visszazuttyant a helyére.

  • Állj fel! – Itzie padjától Binder rabbi most Ozzie-éhoz lépett. Itzie, amikor a rabbi hátat fordított, széttárt keze hüvelykujját az orrához illesztette, amitől fojtott kuncogás futott végig a termen. Binder rabbi annyira belefeledkezett az igyekezetbe, hogy egyszer s mindenkorra kiirtsa az Ozzie-féle badarságot, hogy ügyet sem vetett a kuncogásra. – Állj fel, Oscar. Miről szól a kérdésed?

Ozzie előkapott egy szót a semmiből. A legkézenfekvőbb szót. A vallásról.

  • Szóval már emlékszel?

  • Igen.

  • És mi az a kérdés?

A kutyaszorítóba került Ozzie azt bökte ki, ami elsőnek eszébe jutott. – Hogy az Úr miért nem tud megcsinálni mindent, amit akar!

Miközben Binder rabbi a választ, a végső választ formálgatta magában, mögötte három méterre Itzie jelentőségteljesen a rabbi háta felé intett bal kezével, melynek egyik ujját kinyújtotta, s ezzel fergeteges sikert aratott.

Binder megfordult a tengelye körül, hogy megnézze, mi történt, s ekkor, a zűrzavar közepette kiáltotta oda Ozzie a rabbi hátának, amit a szemébe nem kiálthatott. Átható, de színtelen hangja elárulta, hogy hat napja hordozza magában.

  • Nem tudod ! Nem is tudsz semmit Istenről!

A rabbi visszapördült Ozzie felé. – Micsoda?

  • Nem tudod… nem is…

  • Kérj bocsánatot, Oscar, kérj bocsánatot! – Ez fenyegetés volt.

  • Nem tu…

Binder rabbi keze Ozzie arca felé lendült. Lehet, hogy csak be akarta fogni a fiú száját, de Ozzie félrekapta a fejét, s a tenyér pontosan az orrát találta.

Hirtelen, vörös sugárban eredt el Ozzie orra vére, rá az ingére.

Egy pillanatra teljes zűrzavar támadt. – Te kurva, te kurva! – süvítette Ozzie, és kirontott az ajtón.

Binder rabbi egy lépésnyit hátratántorodott, mintha az ő vére spriccelne az ellenkező irányba, aztán esetlenül előrelódult, és Ozzie után ő is kirohant az ajtón. A rabbi széles, kékzakós háta mögött kitódult az egész osztály, s mire az öreg Błotnik hátrafordult az ablakból, már kiürült a terem, s mindenki teljes gőzzel vágtatott fölfelé a három lépcsősoron, mely a tetőre vezet.

Ha a nappalt az emberi élethez hasonlítanánk – a napkeltét a születéshez, s a napnyugtát, ahogy lebukik a peremen, a halálhoz -, akkor azt mondhatnánk: amikor Ozzie Freedman átpréselte magát a zsinagóga tetőkijáratán, vadló módjára rugdalva hátra Binder rabbi kinyúló karja felé, ebben a pillanatban ötven éves volt a nap. Általában az ötvenötvenöt év adja vissza a legpontosabban a novemberi késő délutánok korát, mert ennek a hónapnak ezekben az óráiban mintha már nem is a szemünk érzékelné a fényt, hanem a fülünk: a fény szinte kattogásnak indul ilyenkor. Ahogy Ozzie becsapta a tetőajtót a rabbi orra előtt, a zár éles kattanását egy pillanatra az égboltba berobbanó súlyos szürkeség hangjának hihette az ember.

Ozzie teljes súlyával rátérdelt a csukott ajtóra; biztosra vette, hogy Binder rabbi válla máris fellöki az ajtót, a deszkát szilánkokra zúzza, az ő testét pedig a levegőbe röpíti. Ámde az ajtó nem mozdult, s Ozzie csak lábdobogást hallott odalentről, előbb hangosan, aztán egyre halkabban, mintha elhaló mennydörgés volna.

Egy kérdés villant át az agyán. – Ez tényleg én vagyok? – Egy tizenhárom éves fiúnak, aki most kurvázta le vallási tanítómesterét, nem abszurd a kérdés. Egyre hangosabban visszhangzott fejében a kérdés – Ez én vagyok? Ez én vagyok? -, míg észre nem vette, hogy már nem térdel, hanem őrült iramban rohan a tető pereme felé, szeméből ömlik a könny, torkából a sikoltás, két karja meg úgy kaszál összevissza a levegőben, mint ha nem is az övé volna.

– Ez én vagyok? ÉN? ÉN? ÉN? ÉN? Hát ki lenne más – de akkor is!

Alighanem ezt a kérdést teszi fel magának a betörő, amikor az első zárat feszegeti, és állítólag így faggatja önmagát a vőlegény az oltár előtt.

Az a néhány eszelős másodperc, míg testét a tető peremére lódította, némiképp összekuszálta Ozzie önvizsgálatát. Lepillantott az utcára, és elbizonytalanodott, mi is a tulajdonképpeni kérdés: az-e, hogy „Én kurváztam volna le Bindert?”, vagy az, hogy „Én ficánkolok a háztetőn?” Az odalenti jelenet azonban mindent eldöntött, ugyanis minden akció során eljön a pillanat, amikor akadémikussá válik a kérdés, hogy én vagyok-e az, vagy más. A betörő zsebre gyűri a pénzt és elpucol. A vőlegény másodmagával jelentkezik be a szállodába. A háztetőn lévő fiú meg azt látja, hogy egy utcára való tömeg bámulja odalentről hátrafeszített nyakkal, égnek emelt arccal, mintha legalábbis ő volna a Hayden Planetárium mennyezete. Az ember rögtön tudja, hogy ő az.

Oscar! Oscar Freedman! – A tömeg közepéből jött a hang, s ha ez a hang valami okból látható lett volna, akkor úgy fest, mint pergamentekercsen az írás. – Oscar Freedman, gyere le onnan, de rögtön! – Binder rabbi fölemelt jobb karja mereven feléje irányult, s a kar végén fenyegetőn bökött felé a kinyújtott mutatóujj. Egy diktátor gesztusa volt ez, de olyané – ezt elárulta a tekintet -, akit arcul köpött a tulajdon inasa.

Ozzie nem felelt. Csak egy futó pillantást vetett Binder rabbi felé. Szeme inkább a lenti világot igyekezett összerakni, szétválasztani az embereket meg a helyeket, a barátokat és az ellenségeket, a résztvevőket meg a bámészkodókat. Barátai tépett csillagokat formázó kis csoportokban álldogáltak Binder rabbi körül, aki még mindig feléje mutatott. Az egyik – nem angyalokból, hanem – öt kamaszfiúból álló csillag legfelső csúcsa Itzie volt. Micsoda világ ez odalent, ezek a csillagok, Binder rabbi… Ozzie, aki egy szempillantással ezelőtt még nem tudott uralkodni a saját testén, most lassan megérezte, mit jelent az, hogy uralom: nyugalmat érzett és hatalmat.

  • Oscar Freedman. Háromig számolok, hogy legyere.

Nem sok diktátor számol háromig, hogy alattvalói teljesítsék a parancsát; de Binder rabbi, mint mindig, most is csak ránézésre volt diktátor.

  • Készen vagy, Oscar?

Ozzie bólintott, jóllehet nem érzett semmi indíttatást a világon – mármint az égi világnak azon az alsó szintjén, melyre az imént föllépett -, hogy lejöjjön, ha Binder rabbi egy milliót fizet neki, akkor sem.

  • Helyes – felelte Binder rabbi. Egyik kezével beleszántott sámsoni fekete hajába, mintha ez a mozdulat volna előírva az első szám kiejtéséhez. Aztán, miközben másik kezével körberajzolta Ozzie-t meg a körülötte lévő égdarabot, elkezdte a számolást: – Egy! –

Nem dördült meg az ég. Ellenkezőleg: mintha csak erre az „Egy”-re várt volna, mint valami végszóra, megjelent a zsinagóga lépcsőjén a világ legkevésbé dörgedelmes teremtménye. Jobban mondva nem is kijött, inkább csak kihajolt az ajtón, ki a sötétülő levegőbe. Fél kézzel a kilincsbe kapaszkodva fölnézett a tetőre.

  • Ojvé!

Yakov Blotnik öreg agya már lassan járt, szinte botra támaszkodva, és jóllehet nem fogta fel pontosan, mit művel a fiú odafenn a tetőn, azt azért tudta, hogy a dolog nem jó – azazhogy nem-jó-a-zsidóknak. Yakov Blotnik szemében ugyanis egyszerűen oszlottak meg a világ dolgai: valami vagy jó-a-zsidóknak, vagy nem-jó-a-zsidóknak.

Szabad kezével beesett arcához kapott. – Ojvé, Gott! – És amilyen gyorsan tudta, visszafordította a fejét és szemügyre vette az utcát. Ott volt Binder rabbi – mintha három dollárral a zsebében árverésen volna, épp most mondta ki reszkető hangon, hogy „Kettő!” -; ott voltak a diákok, és kész. Idáig a helyzet nem-olyan-rossz-a-zsidóknak. De a fiúnak azonnal le kell jönnie, még mielőtt valaki meglátja. A kérdés csak az, hogyan hozzuk le?

Akinek a macskája egyszer is fönnrekedt a tetőn, az tudja, hogyan kell lehozni. Fölhívja a tűzoltókat. Vagy előbb a telefonközpontos kisasszonyt, és ővele kapcsoltatja a tűzoltókat. Akkor aztán jön a nagy szirénázás meg a fékcsikorgás meg a harsogó vezényszavak. És a macska már lent is van. A fiúval is ezt csinálja az ember.

Mármint hogy ezt csinálja, ha az illető Yakov Blotnik és a macskája már rekedt fönn a tetőn.


Mire megjöttek a tűzoltók, szám szerint négy kocsival, addigra
Binder rabbi már negyedszer számolt el háromig. A nagy létráskocsi lendületesen befordult a sarkon, leugrott róla egy tűzoltó, a zsinagóga előtti sárga tűzcsapnál termett, s hatalmas villáskulcsával már nyitotta is a csapot. Binder rabbi odarohant hozzá, megfogta a vállát.

  • Nincsen tűz…

A tűzoltó visszamotyogott valamit a válla fölött, s ész nélkül csavarta tovább csapot.

  • Dehát nincs tűz, nincs tűz! – ordította most már Binder. Amikor a tűzoltó megint visszamotyogott, a rabbi két kézzel megragadta a fejét, és a tető felé fordította.

Ozzie-nak úgy tűnt, mintha a rabbi – akár dugót az üvegből – ki akarná rántani a tűzoltó fejét a testéből. Nevetésre ingerelte a jelenet, mert olyan volt, mint egy családi fénykép: a rabbi a fekete kapedliben, a tűzoltó a piros sisakban, s mellettük ott guggolt a kis sárga tűzcsap, mintha a kisöccsük volna, hajadonfőtt. A tető széléről Ozzie legyintett a jelenetre, fél kézzel, könnyedén, csúfondárosan; ám eközben a jobb lába kicsúszott alóla. Binder rabbi a szeme elé kapta a kezét.

A tűzoltók nem vesztegetik az időt. Mire Ozzie épphogy visszanyerte az egyensúlyát, már ott feszült a zsinagóga előtti gyep fölött egy nagy, kerek sárga háló. A tűzoltók, akik tartották, szigorú, szenvtelen arccal néztek fölfelé Ozzie-ra.

Az egyik tűzoltó Binder rabbihoz fordult. – Mi van, bolond ez a srác, vagy mi?

Binder rabbi olyan lassan, olyan gyötrelmesen hámozta le szeméről a kezét, mintha ragtapasz volna. Megnézte: a járdán semmi, a háló ép.

  • Le akar ugrani, vagy micsoda? – kérdezte kiáltva a tűzoltó.

Binder rabbi, ezúttal nem éppen kőbálvány hangon végül azt felelte: – Igen, azt hiszem igen… Azzal fenyegetőzött…

Fenyegetőzött? Úgy került föl a tetőre, emlékezett Ozzie, hogy ide menekült; esze ágában se volt leugrani. Csak el akart menekülni valahová, és igazából nem is ő rohant a tető felé, inkább fölkergették.

  • Hogy hívják a srácot?

  • Freedman – felelte Binder rabbi. – Oscar Freedman.

A tűzoltó fölnézett Ozzie-ra. – Mi van veled, Oscar? Le akarsz ugrani vagy mi?

Ozzie nem felelt. Őszintén szólva ez a kérdés csak most vetődött fel benne.

  • Idehallgass, Oscar, ha ugrani akarsz, ugorj, ha meg nem akarsz, akkor ne ugorj. Csak ne pocsékold itt az időnket, hallod?

Ozzie előbb a tűzoltóra nézett, aztán Binder rabbira. Szerette volna látni, hogy Binder rabbi még egyszer a szeme elé kapja a kezét.

  • Ugrani akarok.

Gyors léptekkel átiramodott a tető sarkára – ez alatt nem volt háló -, kiterjesztett két karját megsuhintotta a levegőben, majd tenyerével nadrágvarrására csapott, s mint valami motor, vijjogni kezdett. – Vííííííí…. víííííí – és felsőtestével kihajolt a peremen. A tűzoltók a saroknál termettek a hálóval. Binder rabbi pár szót dünnyögött valakinek, és eltakarta a szemét. Minden mozdulat gyors volt és szögletes, mint egy némafilmen. A tűzoltókocsik láttán összeverődött tömeg torkán hosszú óóóóóaaaaaaa tört ki, olyan, mint a július negyediki tűzijáték idején szokott. A nagy izgalomban senki se figyelt a tömegre, kivéve persze Yakov Blotnikot, aki a kilincsbe kapaszkodva számlálta a fejeket. Firundcvancig… finfundcvancig… Ojvé, Gott! – A macskánál nem volt ilyen.

Binder rabbi kikukucskált az ujjai között, megnézte a járdát meg a hálót. Semmi. Ellenben Ozzie odafenn a másik sarok felé vágtatott. Vele vágtattak a tűzoltók idelenn, de képtelenek voltak lépést tartani. Ozzie, ha akarja, bármikor levetheti magát a járdára, s a tűzoltók, mire odaérnek a hálóval, már csak letakarni tudják, ami megmarad belőle.

  • Vííííííí… vííííííí…

  • Hé, Oscar – kiáltotta a kifulladt tűzoltó -, mi a fene ez, valami játék, vagy mi?

– Vííííííí… vííííííí…

  • Hé, Oscar…

Csakhogy Ozzie már megint a másik sarkon verdesett vadul a szárnyaival. Binder rabbi nem bírta tovább – a föld alól előkerült tűzoltókocsikat, a vijjogó öngyilkosjelölt fiút, a hálót. Kimerültén térdre rogyott, mellén összefont két kezéből kis kupolát formálva így könyörgött: – Oscar, hagyd abba. Oscar, ne ugorj. Oscar, kérlek, gyere le… Nagyon kérlek, ne ugorj!

Ekkor hátulról a tömegből egy magányos hang, egy magányos fiatal hang egyetlen szót kiáltott oda a tetőn álló fiúnak.

– Ugorj!

Itzie volt az. Ozzie egy pillanatra abbahagyta a verdesést.

  • Rajta, Ozz! Ugorj! – Itzie kilépett a csillagalakból, és bátran, nem a nagyokos, hanem a tanítvány sugallatára megállt külön. – Ugorj, Ozz, ugorj!

Binder rabbi hátrafordult – még mindig térden állva és összekulcsolt kézzel. Itzie-re nézett, aztán gyötrődve vissza Ozzie-ra.

  • Oscar! Ne ugorj! Kérlek, ne ugorj… kérlek, kérlek…

  • Ugorj! – Ez most nem Itzie volt, hanem a csillag egy másik csúcsa. Mire Freedmanné megérkezett a félötös megbeszélésre Binder rabbihoz, addigra az egész kis fejtetőre állított kakasülő harsogva kérlelte Ozzie-t, hogy ugorjon, Binder rabbi pedig már nem kérlelte, hogy ne ugorjon, hanem a két markából formált öbölbe zokogott.

Érthető módon Freedmanné nem tudta, mit keres a fia a háztetőn. Úgyhogy megkérdezte.

  • Ozzie, Ozzie-kám, mit keresel ott? Ozzie, mi ez?

Ozzie abbahagyta a vijjogást, karját siklórepülésig lassította, addig a lanyha szárnycsapásig, melyre gyönge szélben bízzák magukat a madarak, de felelni nem felelt. Ott állt az alacsony, felhős, sötétülő égbolton – a fényt most hirtelen lejjebb kapcsolták, alacsonyabb fo­kozatba -, szelíden verdesett, és lenézett arra a kis batyunyi asszonyra, aki az anyja.

  • Mit csinálsz, Ozzie? – Az asszony a térdeplő rabbi felé fordult, odarohant hozzá, olyan közel, hogy a gyomra meg a rabbi válla között csak egy papírlap vékonyságú szürkület réteg húzódott.

  • Mit csinál az én kisfiam?

Binder rabbi rámeredt, de ő is néma maradt. Csak összekulcsolt két keze mozgott: gyönge érverés módjára pulzált előre-hátra.

  • Rabbi! Hozd le onnan! Megöli magát! Hozd le az én egyetlen kisfiámat…

  • Nem tudom lehozni – felelte Binder rabbi -, nem tudom… – Szép vonású arcát a háta mögött álló fiúcsapat felé fordította. – Miattuk. Hallgasd csak őket.

Freedmanné csak most vette észre a fiúcsapatot, most hallotta meg, mit kiabálnak.

  • Miattuk csinálja. Rám nem hallgat. Miattuk. – Binder rabbi úgy beszélt, mintha révületben volna.

  • Miattuk?

  • Igen.

  • De miért?

  • Azt akarják, hogy…

Freedmanné fölemelte mindkét karját, mintha az égboltot dirigálná. – Miattuk csinálja! – Aztán egy olyan ősi taglejtéssel, amely régebbi, mint a piramisok, régebbi, mint a próféták meg az özönvíz, visszaejtette a karját. – Egy mártír. Nézzétek csak! – Fejével a tető felé intett. Odafent Ozzie még szelíden verdesett. – Az én mártírom.

  • Oscar, gyere le, szépen kérlek – nyögte Binder rabbi.

Freedmanné döbbenetesen monoton hangon szólongatta a tetőn álló fiút. – Ne legyél mártír, kisfiam. Ne legyél mártír.

Akár a litániát, úgy ismételte szavait Binder rabbi. – Ne legyél mártír, kisfiam. Ne legyél mártír.

  • Gyerünk, Ozz, legyél csak Martin! Itzie volt az. Legyél csak Martin, legyél csak Martin szállt be a kórusba minden hang, hogy éltesse a Martinságot, bármi legyen is az. – Legyél csak Martin, legyél csak Martin…

Ahogy sötétedik, fenn a tetőn valahogy egyre rosszabbul hall az ember. Ozzie csak azt fogta fel, hogy a két csapat most kétféle új dolgot akar: a barátai lelkesen és dalolva buzdítják valamire, anyja meg a rabbi pedig monotonul kántál ugyanezen valami ellen. A rabbinak most nem sírós a hangja, és nem sírós az anyjáé sem.

A nagy háló úgy meredt Ozzie-ra, mint valami világtalan szem. A hatalmas, felhős ég mind lejjebb nyomult; alulról úgy festett, mint egy szürke hullámlemez. Ozzie fölnézett erre a részvétlen égre, és hirtelen tudatába villant: milyen különös, amire ezek az emberek, a barátai kérik: azt akarják, hogy ugorjon le, hogy ölje meg magát. Erről énekelnek, ennek örülnek. És valami még ennél is különösebb: Binder rabbi térdepel és reszket. Ha van kérdés, amit most föl kell tenni, az nem az, hogy „Ez én volnék?”, hanem: „Ezek mi volnánk?… Mi volnánk?”

Idefönn lenni a tetőn – kiderült – komoly dolog. Ha leugrana, vajon tánc lenne-e a dalolásból? Igen? Minek vetne véget a leugrás? Ozzie epedve gondolt arra, de jó is lenne, ha fölszakíthatná az eget, belenyúlhatna, és előhúzhatná a napot: s a napkorongra, akár egy pénzdarabra, vagy az volna rávésve, Ugorj, vagy az, Ne ugorj.

Ozzie-nak kissé meggyöngült, megroggyant a térde, mint ha az ugrásra készülne elő. Karja a vállától a körme hegyéig megfeszült, megmerevedett, megdermedt. Ozzie úgy érezte, minden porcikája arra készül, hogy szavazzon: öngyilkos legyen-e vagy sem – és mintha minden porcikája független volna tőle.

A fény váratlanul még egy fokozattal lejjebb kattant, s ez az új sötétség, mint valami szájpecek, elhallgattatta a barátokat, akik emezt fújták, s a mamát meg a rabbit, akik amazt.

Ozzie abbahagyta a szavazatszámlálást, s furcsa, magas hangon, mint akit váratlanul ér, hogy beszélnie kell, megszólalt.

  • Mama!

  • Tessék, Oscar.

  • Mama, térdepelj le, úgy, mint Binder rabbi.

  • Oscar…

  • Térdepelj le – ismételte -, különben ugrom.

Ozzie sóhajtást hallott, aztán gyors suhogást, s amikor oda nézett, ahol anyja idáig állt, csak egy fejbúbot látott, alatta meg a ruha karéját. Anyja ott térdepelt Binder rabbi mellett. Ozzie újra megszólalt. – Mindenki térdeljen le. – Hallani lehetett, hogy mindenki letérdel.

Ozzie körülnézett. Fél kézzel a zsinagóga ajtajára mutatott. – Őt is térdepeltessétek le.

Zaj hallatszott, nem a térdre esés zaja, hanem húzódó testé és ruháé. Ozzie Binder rabbi hangját hallotta, amint fojtottan azt suttogja: – …különben öngyilkos lesz – s amikor megint lenézett, a kilincsnél ott látta Yakov Blotnikot, életében először keresztény imádkozó pózban.

Ami a tűzoltókat illeti: nem is olyan nehéz, térdepelve feszesen tartani egy hálót, mint gondolnánk.

Ozzie megint körülnézett. Aztán Binder rabbit szólította.

– Rabbi!

  • Tessék, Oscar.

  • Binder rabbi, hiszel Istenben?

  • Igen. – Hiszed-e, hogy Isten bármit meg tud tenni? – Ozzie előrehajtotta fejét a sötétben. – Bármit?

  • Oscar, azt gondolom…

  • Mondd, hogy hiszed: Isten bármit meg tud tenni.

Pillanatnyi habozás, majd: – Isten bármit meg tud tenni.

  • Mondd, hogy hiszed: Isten tud gyereket csinálni közösülés nélkül.

– Tud.

  • Mondd ki!

  • Isten – ismerte be Binder rabbi – tud gyereket csinálni közösülés nélkül.

  • Mama, mondd ki te is.

  • Isten tud gyereket csinálni közösülés nélkül – mondta ki az anyja.

  • Ővele is mondasd ki. – Nem volt vitás, ki az az ő.

Néhány pillanat múlva Ozzie már hallotta is a komikus, öreg hangot, amint a növekvő sötétségnek Istenről beszél.

Aztán Ozzie mindenkivel elmondatta. Azt is elmondatta velük, hogy hisznek Jézus Krisztusban – előbb egyenként, aztán mind együtt.

Mikor vége lett a katekizmusnak, beköszöntött az este. Az utcáról úgy tűnt, mintha a fiú sóhajtott volna egyet odafönn a tetőn.

  • Ozzie! – Egy női hang megkockáztatta a kérdést. – Most már lejössz?

Válasz nem érkezett, de az asszony várt, s amikor a hang végül megszólalt, vékony volt, sírós és kimerült – mint egy öregemberé, aki most hagyta abba a harangozást.

  • Mama, hát érted már? Nem szabad megütnöd. Neki sem szabad megütnie. Isten miatt nem szabad megütnöd, Mama. Soha senkit sem szabad megütni Isten miatt…

  • Ozzie, most légy szíves, gyere le.

  • Ígérd meg, ígérd meg, hogy sosem ütsz meg senkit Isten miatt.

Ozzie csak az anyját kérte, de valamiért mindenki, aki ott térdepelt az utcán, megígérte, hogy sosem üt meg senkit Isten miatt.

Megint csönd lett.

  • Most már lejöhetek, Mama – mondta végre a fiú a tetőn. Balra-jobbra fordította a fejét, mint aki körülnéz, mielőtt átkel a kocsiúton. – Most már lejöhetek…

És lejött, egyenest a sárga háló kellős közepébe, mely úgy fénylett az est peremén, mint egy túlfejlett glória.

Nemes Anna fordítása

A Goodbye Columbus című novelláskötetéből.

Philip Roth New Jersey-ben született 1933-ban. A Bucknell Egyetemen és a Chicagói Egyetemen tanult irodalmat. Első könyve, a Goodbye, Columbus 1960-ban elnyerte az év legjobb amerikai szépírói díját, a National Book Award for Fiction-t.

Philip Roth élt Rómában, Londonban, Chicagóban, New York Cityben, Princetonban és New Englandben. 1955-től kezdve tanított a Chicagói Egyetemen, a Princeton Egyetemen illetve a Pennsyl­vaniai Egyetemen. Szerkesztette a Penguin könyvek „A másik Európa írói” című sorozatát. A nyolcvanas években az év felét Európában, másik felét Amerikában töltötte. 1987-ben The Counterlife című regénye kapta a National Book Critics Circle Award díjat.

Információink szerint jelenleg London­ban él.

Címkék:1994-06

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás

A pesti gettó, 1944. II. rész

(6) Vészkorszak, II Már május végén készen állt a német terv a budapesti zsidóság „koncentrálás”-ára. Eichmann egyetlen nap alatt akarta...

Jaj, de árván ül a nagy népű város!

Ággádák Tisá beÁvra Így mesélik: Mikor az Első Szentély elpusztult, éppen Áv hó kilencedike volt, szombat kimenetele és az elengedés...

Close