Szombat előfizetés 2017

A zsidó közösség – idejétmúlt fogalom?

Írta: Jonathan Webber - Rovat: Archívum, Esszé

Schiller-Szombat_banner-02_700x100px_Corsa_20160223

Minden kétséget kizárólag olyan korszakban élünk, melyben a társadalmi kö­rülmények oly alapvetően megváltoztak, hogy a zsidók többsége az „identitáskészlet” régi modelljeit már nem tartja érvényesnek; a sűrűn emlegetett „identitásválság” tehát egy olyan betegség, amely napjainkban fel­tehetőleg a zsidó világ nagy részét sújt­ja. A válság érzetéhez másfelől az is hozzájárul, hogy többé nincs semmi egyetemlegesen elfogadott felfogás ar­ról, mi alkotja ma a zsidó világ centru­mát – a vallásgyakorlók körében kell-e ezt keresni, avagy éppen ellenkezőleg: a nem vallásosak között; Európában van-e ez a centrum, inkább Izraelben és/vagy az Egyesült Államokban? Ezen ellentmondások közepette nem vilá­gos: ki van a zsidó világ perifériáján: a szigorúan ortodoxok, a vallást egyál­talán nem gyakorlók, a közösséghez nem tartozók vagy a névleg ortodo­xok? A mai (felszínes) információözönben a zsidóság és a zsidó vallás végte­len sok változatát látva mindannyiunk­ból hiányzik a biztonságérzés: hol is van a zsidó világ súlypontja, és van-e még ilyen egyáltalán? Sok fiatal zsidó, aki partner után kutatva kisvárosból egy metropolisba kerül, egymással gyakran versengő kulturális és vallási szervezetek kaotikus összevisszaságá­ban találja magát, amelyeknek mind megvan a maguk külön filozófiája a zsidóságról2. Egy vérbeli demokrata vagy éppen anarchista minden bizonnyal üdvözli az autoritatív zsidó igazság mind politikai, mind társadal­mi hiányát – valójában azonban min­den helyi közösség, minden vallási vagy kulturális szervezet a saját külön igaz­ságát ajánlja, fogadtatja el és tartja ma­gát fenn általa. Hogyan hüvelyezzük ki hát, hogy valójában mi történik a zsidó világban?

Első látásra szűkebb közegünk éle­sen polarizáltnak tűnik: egyik oldalon a tradicionális ortodoxia, másik oldalon azok, akik az ortodoxoknál kevésbé fel­készültek a hagyományos tudás terén vagy kevésbé szigorúan tartják a vallási szokásokat. Ráadásul e polarizáció erősödni látszik: az elmúlt tíz-tizenöt év­ben a zsidóság hagyományos formája figyelemre méltó módon megújult. A ha­szid vagy ortodox közösségek ugyan még mindig csak a zsidók egy kisebb­ségét mondhatják a magukénak, a jesivák azonban Európa-szerte igen erő­sen gyarapodnak; az ortodoxia fizikai és politikai-társadalmi jelenléte igen szembeötlő, amit magasabb születési arányszámuk még jobban kiemel – így valószínű, hogy az elkövetkező egy-két nemzedék során létszámuk exponen­ciálisan fog növekedni.

E polarizáció azonban természetesen nem fekete-fehér: a pólusok között számtalan érintkezési pont van, ahol a zsidóság nem határozható meg a ha­gyományos tudás és vallásgyakorlás dimenziói mentén. Ezek közül kétségkí­vül a legfontosabb a nők szerepe a kö­zösségben. A nők története egy adott kultúrában csupán néhány éve elfoga­dott, kielégítően kutatott és dokumentált diszciplína; a zsidó világban pedig ez a folyamat még csak most kezdődött el és most is csak töredékesen. Ha azonban majd többet tudunk a nők szerepéről a modern zsidó társadalomtörténetben, az identitásunkról szóló hagyományos bölcsességeink közül so­kat megkérdőjelezhetünk majd. Így például a zsidó bevándorlók körében az új hazájuk iránt táplált kulturális at­titűdök kialakulásában föltehetőleg jó­val nagyobb a nők szerepe, mint a fér­fiaké (lásd például az angoltanulás in­tenzitását az Egyesült Államokban); ha­sonlóképpen erősebb a nők szerepe (főleg a külvárosokban) a helyi informá­lis, nem zsinagógai kapcsolatok, barát­ságok kialakításban. Mindez hozzájá­rulhat, hogy felülvizsgáljuk a zsidóság domináns, intézményi (és így alapve­tően férfiközpontú) definícióját, ame­lyek hosszú ideig meghatározóak vol­tak az identitásról alkotott közkeletű felfogásban.

A bevándorlók fenti példájánál ma­radva: ha egy „új ember” egy mai euró­pai nagyvárosba érkezik, hamarosan fölfedezi, hogy meglepően sok olyan zsidó él ott, akik semmiféle közösség­hez vagy szervezethez sem tartoznak, ők a maguk módján fedezték föl azo­nosságtudatukat, igen gyakran a holo­caust áldozatai iránti együttérzésük kö­vetkeztében, anélkül azonban, hogy emellett bármiféle vallási érdeklődés támadt volna bennük. Az ilyen embe­rek, akiket Alain Finkelkraut „ka­rosszék-zsidóknak”, „imaginárius zsi­dóknak” nevezett, szimbolikusan azo­nosulnak a tágabb zsidó világgal, de nehezen tudnak kapcsolatot kialakítani a hagyományos judaizmus életmódját élőkkel. A köztük levő kapcsolathiányt én a hitelesség hiányának nevezném: egyik fél sem tekinti igazán valódinak a másikat.

(A volt Szovjetunió zsidó közösségeit együttesen is nevezhetnénk imaginá­rius közösségnek, noha nem lehet az itt zajló összes fejleményt általánosíta­ni. Zsidó kulturális téren Oroszországot ma elképesztő sokszínűség jellemzi. Hogy a nyugat-európai zsidóság miként alakítja viszonyát ezzel a nagy tömeg­gel, az az eljövendő generáció számára az egyik legtöbb bizonytalanságot rejtő kérdés: a németországi zsidóság veze­tői mindenesetre már a gyakorlatban is szembesültek ezzel a kérdéssel, tekint­ve, hogy a FÁK országaiból érkező zsidók már megtelepedtek Németország minden nagyvárosában. Elindulnak-e ezek az újonnan jöttek egy sajátos orosz zsidó kultúra felé, avagy – mivel a hagyományos judaizmus terén telje­sen tudatlanok – kiesnek a zsidó élet­ből, miután meggyökereztek a német társadalomban?)

Sok zsidó szükségtelenül konzerva­tívnak tűnik, amikor szűkebb világunk értékelésére – ne adj’ Isten átértékelé­sére – kerül sor. Az emberek sokat be­szélnek például a „zsidó közösségről”, de vajon biztosan a megfelelő szót használják? Valaha a zsidók valóban mind közösségekben éltek (például a ‘stetl’ korszakában) és még most is vannak ilyen közösségek az ortodoxia berkeiben; de manapság a zsidók dön­tő többsége ezeken kívül él. Vannak persze intézmények, „torlódási pontok” – iskolák, zsinagógák, jótékonykodás, neves személyiségek -, de a zsidó ön­azonosság egyes formáinak a közös­séghez kevés közük van. Gondolok itt gyermeküket egyedül nevelő szülőkre, nem zsidó házastársakra, országukból kivándorolt izraeliekre.

Természetesen nincs értelme azt állí­tani, hogy egy zsidó folyamatosan zsi­dónak tekinti önmagát: a „közösség” gyakorlata és értékei a zsidókat csak bi­zonyos időszakokban érintik. A „közös­ség” természetesen éles határvonalat húz a „mi” és az „ők” közé, de ez sok tekintetben csak üres beszéd. Manap­ság a zsidók – még az ortodox zsidók is – gyakran veszik kölcsön a szélesebb társadalom gyakorlatát, ha ez előnyük­re szolgál: például nem vallásfelekezet­ként, hanem etnikai csoportként defi­niálják magukat, ha így nagyobb esé­lyük van valamilyen kormánytámogatás elnyerésére. De a zsidók egyébként is ugyanazokat a televízió-programokat nézik, mint bárki más és sok tekintet­ben jobban hasonlítanak az „ők” néven definiált csoporthoz, mint ahhoz a kö­zösséghez, melyhez állítólag tartoznak.

Ahogy Alain Finkelkraut mondta tizen­öt évvel ezelőtt: a régi asszimilációs modell megfordult. Régen a zsidók azt mondták: a külvilág számára olyanok, mint bárki más, de ha hazaérnek a ma­gánszférába, a zsidóságba térnek haza.

Ma az új, önérzetes zsidó etnikai tudat korszakában inkább kívülről látszunk zsidónak (ki mikor akar, természete­sen), de napi életük meghittségében a zsidók többnyire éppen olyanok, mint akárki más. Azt sem kell feltételez­nünk, hogy az „ortodox” zsinagógák tagjai konzisztens módon ortodox hitűek vagy hogy hitüket szigorúan ennek követelményei szerint gyakorolják. Ha például egy zsidót (mondjuk egy zsidó-­keresztény összejövetelen) megkérdez­nek, hogyan ünnepli a Pészachot, az il­lető valószínűleg hosszú elbeszélésbe kezd a maceszről, a négy pohár borról, a családi széderről, a templomba me­netelről – de elmulasztja azt, ami nem kevésbé jellemző: a tévénézést, a fut­ballmeccset vagy a családi bevásárlást. A „hivatalosés a „megélt” zsidóság ál­talában jól megfér egymás mellett, mindazonáltal nem árt a kettő közti kü­lönbséget észben tartani, hogy ne fe­ledjük el, kik is vagyunk valójában.

Az efféle terminológiai és kulturális „tehetetlenségi erőnek” még számtalan példája van: a Tóra-hű életmód is hem­zseg ezektől, de büszkén vállalja is. Ám a szekuláris zsidóság is hajlamossá vált erre a gondolkodásmódra. Példa rá az a hit, hogy a zsidóság az emlékezet népe (noha a mai nyugat-európai zsidók már elfelejtették azoknak a stetleknek a ne­vét is, ahonnan nagyapáik jöttek); hogy a zsidóságot ért minden bajnak, tragé­diának az antiszemitizmus az oka (hol­ott a holocaust okai ennél jóval össze­tettebbek); hogy Izrael a nyugati zsidó­ság adakozásaiból él (holott Izrael már régen nem küszködő harmadik világbe­li gazdaság). Tudom, hogy a fenti meg­állapítások éles vitákat válthatnak ki, csupán az volt velük a célom, hogy föl­vessem a kérdést: tudatában vagyunk-e a gondolkodásunkban rejlő tehetetlen­ségi erőnek, felfogjuk-e ennek ellent­mondásait, és ennek tudatában alakítjuk-e identitásunkat – avagy megmara­dunk az elavult és üres formuláknál.

1 Dr. Jonathan Webber kultúrantropológus, az Oxford Center for Hebrew and Jewish Studies tanára. Ez az írása (melyet rövidítve közlünk) az Európai Zsidó Közösségek Tanácsa kiadásában megjelent Current Trends in European Jewry c. folyóirat 1995/2. számában jelent meg.

2 A szerző tapasztalatai mindenekelőtt az angolszász világra vonatkoznak (a szerk.)

Címkék:1996-02

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás

Hannah Arendt és a zsidó identitás

Napló   Hannah Arendt riportkönyve1 a jeruzsálemi Eichmann-perről igen nagy vihart kavart. Mindenekelőtt zsidó körökben. Arendt nem szereti a zsidókat,...

Helybenjáras, vagy fény az alagút végén

Kárpótlási tárgyalások 1996. január 14-én újabb fordulóra ült össze a kárpótlás jogi problémáit tisztázni hivatott albizottság, melyben a kor­mány, a...

Close