Szombat előfizetés 2017

A zsidó irodatomtörténet-írás problémái

Írta: ZIVA BEN-PORAT - Rovat: Archívum, Esszé, Irodalom

Schiller-Szombat_banner-02_700x100px_Corsa_20160223

(…) A héber irodalomtörténet és histo­riográfia jó alkalmat kínál arra, hogy meg­figyeljük azokat az általános jellemzőket és szabályokat, melyek meghatározzák a nemzeti irodalmak kialakulását. A héber irodalom rendhagyó – vagy akár abnor­mális – története, újjászületése ideje – a 18. század vége – óta az ún. történelmi­-szociológiai változások sokasága, és az ezt követő identitásválság ezeknek az ál­talános jellemzőknek a néha szokatlan, de mindenkor szembeötlő manifesztációit eredményezte. Az utóbbi két évszá­zadot átölelő, történetileg rövid időben, mely tanúja volt az európai nemzeti-na­cionalista törekvések fellendülésének, majd relatív hanyatlásának,

a zsidó-héber identitás négy nagy krízisét

mutathatjuk ki:

– A ZSIDÓ IDŐSZAK: Az európai felvilágosodás – a héber Haszkala – idő­szaka teremtette meg a zsidó nemzetről alkotott modem elképzelést. Ezt követi a zsidók számára a polgári jogok elnye­résének periódusa (1780-1880), majd a nemzeti nacionalizmusok korszaka következett.

  • A HÉBER IDŐSZAK: A héber identi­tás (szemben a zsidóval) kialakulása, mely összefüggésben áll a századforduló környékén bekövetkező cionista forrada­lommal és a palesztinai letelepedés idő­szakával. Ennek az identitásformának a fejlődése folytatódik 1948 – Izrael álla­mának megalapítása után is.
  • AZ IZRAELI FÁZIS: Az utóbbi két évtized jelensége, melynek során – bár tétován és problémákkal kísérve – egy izraeli identitás kialakulásának lehetünk tanúi
  • ÚJ ZSIDÓ FÁZIS: fejlődésnek indult izraeli identitással konfliktusban lévő zsidó identitás megújult problémáinak időszaka.

Mindezek a fenti jelenségek bőségesen kifejezésre jutnak a héber irodalomban és a zsidó irodalomtörténetben. Azonban néhány újonnan felmerült, meghatározó jelentőségű – mind történeti, mind pedig irodalmi – jelenség és az a tény, hogy az izraeli kultúra és a héber irodalom még mindig küzd a fentebb említett krízisek közül a két utóbbival arra kötelez ben­nünket, hogy e jelenségek manifesztációit ne csak az irodalomtörténetekben, hanem valahol másutt is keressük. (…)

Az a forma, ahogyan a historiográfia alapszabályai feltűnnek a modern héber irodalomban, olyannyira különleges, hogy az már nem vizsgálható kizárólag a nyel­vi jellemzők nézőpontjából.

Egy újonnan jelentkező irodalmi rendszer kezdeteinek

vagy a beszélt nyelv írott műben való megjelenését vagy az első – az adott nyelven elkészült – mestermunkát tekin­tik. Ezzel szemben a héber irodalomban a kezdőpont meghatározása egymással szöges ellentétben álló nézeteket és meg­közelítési módokat mutat.

Ennek az irodalomnak az újdonsága nem kérdéses. Hallgatólagosan minden héber historiográfus egyetért azzal, hogy a Biblia – ennek az irodalomnak mindent felülmúló mesterműve – nem tekinthető a kiindulópontnak. Bár a Biblia minden szinten irodalmi elemek kifogyhatatlan tárháza, és ezzel a modem héber iroda­lom legfontosabb kútfője, az új irodalmiság mégsem kezdődhet egy ókori, vallá­sos kánonként kezelt klasszikus darab­bal. E döntést lehetetlenné teszi a mo­dem héber irodalomnak az a törekvése, hogy tárgyául szekuláris témákat, műve­ket válasszon. Különböző enciklopédiák­ban szereplő szócikkeket kivéve, egé­szen máig nincs olyan héber irodalomtör­ténet, ami ezzel a legelső és legtöbbek számára ismert írott művel – a Bibliával – nyitná lapjait. Az összefoglaló művek mindig a modem vagy új héber irodalom története címet viselik. Ez a historiográ­fiai tény igazolni látszik azon állításomat, miszerint az új nemzeti identitás egy új nyelvvel és az irodalom új megfogalma­zásával áll összefüggésben – még akkor is, ha ez az új nyelv történetesen a bibliai héber.

A héber irodalmiság kezdetei meghatá­rozásának fő kritériumát az első jelentős historiográfusok

a héber nyelv szekuláris és vallási használatának szétválasztásában

és megkülönböztetésében látták. Ennek a kritériumnak az eltérő értelmezése volt az oka a Klausner és Lachower közti jól ismert ellentétnek. A fenti alapelvet egyi­kük történészi, másikuk pedig irodalom­kritikusi hajlandósága alapján értelmez­te. 1930-ban a történész Klausner azt állítva, hogy az új tendenciák explicit kife­jeződése a döntő, az új irodalom kezdőpontjául Moses Mendelssohnt (aki in­kább tekinthető német, mint meghatáro­zó jelentőségű héber irodalmárnak), és a fontos Haszkala manifesztum megjelené­sének időpontját választja (N.H. Weisel Divré Salom VeEmet. 1782). 1928-ban Lachower egy olyan mestermunka után kutatott, ami megtehető az új irodalom kezdőpontjának. Mivel nem tudott vissza­menni a történeti héber irodalom valódi mesterműveiig így a 18. századi olasz zsidó Rabbi Mose Chaim Luzatto műveit tette meg irodalomtörténete nyitófejeze­tének. Lachower szerint Luzatto költésze­tébe világi témákat hozott – írásaiban a korabeli európai normákat alkalmazva -, de mindezt bibliai héber nyelven tette. Mindezek ellenére Lachower kényszerít­ve érezte magát arra, hogy döntését megvédje azzal a ténnyel szemben, hogy Lu­zatto ortodox és misztikus volt Valószí­nűleg ez utóbbi jellemzők fosztották meg őt attól a lehetőségtől, hogy az új kor hősének kiáltassék ki.

Ami az első, a zsidó identitáskrízist ille­ti, sem a historiográfia vagy az irodalomel­mélet íj fejleményei, sem pedig a másik két fázis hatása nem hoztak változást az

új héber irodalom lényegének megfogalmazásában

és kezdőpontjának meghatározásában. A héber nemzeti identitás különböző fá­zisai oly gyorsan követték egymást, hogy az első irodalomtörténetek, melyek meg­határozták a modem héber irodalom kez­dőpontját, már a második (héber) kor­szakban íródtak. A későbbiekben, de még mindig a héber korszakban írott szakmunkák a kezdőpontot a korábbiak­hoz azonos módon határozták meg Az irodalomtörténészek vagy a héber histo­riográfia két atyjának valamelyikének a véleményéhez csatlakoztak, vagy alterna­tívákat kerestek mindkét nézet egyidejű érvényesítéséhez.2

A legújabb szakmunkák, amelyek az iz­raeli korszakban születtek – így a háttér­ben már némi tapasztalattal rendelkeztek a modem héber irodalom fejlődésének egyes állomásairól – természetesen első­sorban a második

– a hebraizáló elképzelést –

tartották magukénak. Az új irodalomtör­ténetek nem veszik tejes revízió alá a héber irodalmat. A forradalmiságuk en­nél sokkal rejtettebb. Ők egyszerűen tar­tózkodnak attól, hogy az első korszak iro­dalmával behatóan foglalkozzanak. Azt egyszerűen csak háttérként használják azon irodalom történetének bemutatásá­hoz, ami számukra a héber korszakkal kezdődik. Pl. Shaked 1977-ben megírja a héber narratív regény történetét 1880-as kezdőponttal. Ekkor Mendele jelentős nyelvészeti eredményt ért el, Nusakhja a héber nyelv bibliai és a bibliai kor utáni nyelvi rétegeit egyesítette. 1987-ben Barzel: Cion költészetének szeretete (Love of Zion Poetry) című kötetében a zsidó és a héber korszak közti átmenet lírájának költészeti jellegzetességeit dolgozta fel.

Az irodalmiság kezdőpontjának kivá­lasztásában sokkal tünetszerűbb, jelzés- értékű jelenség az, hogy az írók úgy érzik, meg kell magyarázniuk és igazolniuk kell választásukat – és az a mód, ahogyan ezt teszik, sokkal leleplezőbb. Minden szak­munkában szinte egy kész historiográfiai melléklet követi a magyarázatul és igazo­lásul szolgáló bevezetéseket. Ezek a ré­szek jóval túlnőnek a bevezetések szoká­sos keretein, és azt igazolják, hogy az irodalomtudósok körében megnőtt az elmé­leti érdeklődés a historiográfia és az irodalomelmélet modem irányzatai iránt. De egyben ezek a jelenségek implicit módon

a nemzeti irodalom forradalmi újrafogalmazásának igényét

jelentik. Önként vállalt korlátaik miatt (Shaked munkája csak prózai művekkel foglalkozik, Barzel áttekintése pedig csu­pán a költészet egy harminc évre terjedő korszakát dolgozza fel), ezek az izraeli korszakban íródott munkák nem alkalmasak az irodalom tárházának nagyarányú újraszervezésére és átalakítására. Azáltal, hogy ezek a tanulmányok egyes jelenségeket elhagynak, másokra pedig nagy hangsúlyt fektetnek tárgyalásukban, az újszerű elképzelések irodalmi histori­ográfiára gyakorolt hatását mutatják. Át­fogó nemzeti irodalomtörténetek megal­kotásának vágyát mutatja az, hogy az iro­dalom perifériájára szorult eseteket, ki­sebb jelentőségű írókat is bevesznek a munkáikba. E jelenségnek határozottan több köze van az irodalomelmélethez, mint a kialakulóban lévő izraeli identitás­hoz. Ez utóbbi jelenség nézetem szerint lehetővé kell, hogy tegye a más nyelveken alkotó, de izraeli írók rendszerbe foglalá­sát is. De ez természetesen nem került szóba az általunk most vizsgált periódus­ban. Shaked és Barzel nem törekedtek az általuk vizsgált irodalmi rendszer újrarendszerezésére. Így ők csak egy kisebb forradalmat csináltak. A héber időszak fo­galomrendszere látszólag megelégedett azzal, hogy a zsidó (a Haszkala időszak) irodalmi alkotásait – az új irodalom meg­formálásában történetileg fontos, de esz­tétikailag unalmas fejlődési szakaszként – leminősítse, és háttérbe szorítsa.

Ez nem érhet meglepetésként minket. Szabályként fogadható el, hogy azokban a korszakokban, amikor a nemzeti iden­titás különböző meghatározó jegyei el­lentétbe kerülnek egymással, ez általá­ban az irodalom tárházának, ezen belül is az irodalmi örökségnek a drámai újra­rendeződését és újraértékelését ered­ményezi. A héber korszak egy olyan pe­riódus volt, mikor a területi, etnikai és nyelvi jellemző összhangban voltak. Ép­pen ezért itt historiográfiai szabályok azon megnyilvánulásai, amelyek az iro­dalmi rendszernek és a kánonnak az új­raértékeléséhez vezettek, a kialakuló­ban lévő zsidó korszak számára különö­sen érdekesek. A jövőben valószínűleg ugyanez a folyamat játszódik le az izra­eli korszakba átvezető irodalmi változá­sok kapcsán is.

Mint ahogyan azt már fentebb meg­állapítottuk, az újonnan meghatározott rendszerben,

a korábbi irodalmi nyelven írott művek

az irodalmi örökség szempontjából a pe­rifériára szorulnak, ezzel párhuzamosan pedig az eddigi beszélt nyelv szóbeli és népköltészeti hagyatéka bekerül az új rendszerbe. Ez a folyamat elvezet odáig, hogy a perifériára szorult művek teljesen kirekesztődnek az új rendszerből, és nemcsak az irodalomtörténet számára lesznek érdektelenek, de az iskolai tantervek és a kutatók számára is. Azonban ez a „természetes” folyamat nem követ­kezett be a héber irodalom esetén.

A fent elemzett okok miatt a

Biblia

– irodalmi presztízse ellenére – nem ke­rülhetett bele az új irodalmi rendszer­be. Azonban a kultúrában betöltött he­lye és a nemzeti identitás kialakulásá­ban játszott szerepe lehetetlenné tette, hogy a Biblia az irodalmi rendszerből száműzve legyen. Emiatt a Biblia irodal­mi szempontú tanulmányozása a zsidó, majd a héber korszakban egy új tu­dománykör a keretében valósult meg. Historiográfiai alapszabályok paradox megvalósulásaként a trónfosztott irodalmi nyelv szövegei valóban számű­zettek az irodalmi rendszerből, de to­vábbra is a kulturális és tudományos ér­deklődés középpontjában maradtak. Ugyanez vonatkozik a

Biblia utáni irodalomra.

A vallásos írásokkal való szakítás megne­hezítette a korai időkből származó világi témájú (pl. a középkori spanyol-zsidó iro­dalom) remekműveinek rendszerbe fog­lalását, amiatt, hogy szerzőik még nem tettek különbséget a nyelv szakrális és vi­lági használata között. Mivel az új iroda­lom tudatosan választotta a világi felvilá­gosodás műveit kezdőpontjául, a Biblia utáni világi irodalomnak ebből teljesség­gel ki kellett maradnia. Azonban az esz­tétikailag túl gazdag a zsidó történeti identitás szempontjából pedig túl fontos volt ahhoz, hogy a felejtés fátyla boruljon iá. így ahol a historiográfia követte a ma­ga számára kijelölt utat, és nem vette fel az új nemzeti irodalom leltárába ezeket a műveket, az irodalmi rendszer oly mó­don fejlődött, hogy azokat előtérben tart­sa. Így az nem egy történeti véletlen vagy egyéni vonzódás, ami miatt Bialik – a héber korszak legfontosabb költője – annyira odaadóan támogatta a Biblia utá­ni szövegek összegyűjtését és megjelen­tetését. Ez is azon megoldásoknak egyik példája melyet a zsidó majd a héber idő­szak kulturális rendszerei találtak a nem­zeti irodalom megfogalmazásakor meg­jelenő eltérő kívánalmakra.

Mindemellett a zsidó és a héber kor­szak kezdetén a posztbiblikus irodalom iránti vonzódás némely tekintetben pár­huzamos a megélénkülő európai érdek­lődéssel a – ma már irodalmi – nyelv egy­kori szóbeli irodalmi kincse és a folklórja iránt. A kezdeteit a 18. század végén kereső héber irodalom minden korábbi iro­dalmi történést „korainak”, vagy „ősi­nek” minősített. A régebbi héber irodalmi alkotások feladata az volt, hogy helyette­sítsék azokat a nem létező – irodalom előtti – állapotokat, melyekre az új irodal­mi rendszer alapjait lefektethette. Azt a szerepet kapták, amit a jiddis (vagy ladino, vagy bármely más zsidó, szóbeliség­ben élő vagy nem kanonizált nyelv) ját­szott volna, ha a héber nem zárta volna ki őket az új irodalmi rendszerből. A je­lenlegi irodalmi korszakban a fent tár­gyalt fejleményekkel párhuzamban a zsi­dó nyelven fennmaradt népköltészeti műveket újra az irodalmi örökség részé­nek, így irodalmi vizsgálatok tárgyának kezdik tekinteni. A jiddis kizárása, mely a fentebb említett történeti és historiográ­fiai okok miatt életbe vágó döntés volt, más tekintetben is igen nagy befolyással bírt. Egyetlen – a modern héber irodalmat történetileg tárgyaló – hiteles munka sem hagyhatja figyelmen kívül a jiddis iro­dalmat.

Nyilvánvaló, hogy erre nemcsak azért van szükség, mert létezik egy általános elméleti kitétel, miszerint minden iro­dalmi rendszernek fel kell tárnia a kul­turális kapcsolatait, és nem tárgyalható önmagában álló jelenségként, vagy nemcsak azért, hogy elkerüljük azt a csonkító szemléletmódot, ami azokban a Milton és Dante tanulmányokban lát­ható, melyek nem vesznek tudomást e két szerző latinul írott munkáiról. A jid­dis irodalmi alkotások vizsgálatának igénye azon alapul, hogy bár ez a nyelv igen fontos szerepet játszott annak a közösségnek az életében, mely keresz­tülment az első identitáskrízisen, kez­detben a historiográfiai kutatások köré­ből e területeket kizárták.

Csak a héber korszak teljes érettsé­gekor és az izraeli korszakba való át­menet idején kezdték a történészek és az irodalomkritikusok historiográfiai kutatásaik középpontjába helyezni azt a kérdést, hogy a jiddist vajon szüksé­ges-e bevenni az irodalmi rendszerbe, vagy az onnan kirekeszthető. Még inkább a jiddis szolgáltatta a legjobb pél­dáit azoknak a problémáknak, melyek a nyelvi kritérium elsőbbségét igazol­ták a nemzeti irodalom meghatározá­sában. 1950-ben Sadan megjelentette – nagy áttörésként számon tartott – elő adását „Irodalmunkról” címmel. Eb­ben először támadta meg azt az elkép­zelést miszerint a héber nyelven írott irodalom a zsidó nép irodalma. Az et­nikai választás vezette el Sadant pél­dául ahhoz az állításához, miszerint bármely zsidó nyelven íródott munkát, és bármely zsidó szerző által zsidó té­máról írott, de bármely nyelven megje­lent munkát a héber irodalom körébe kell sorolnunk.

negyven év elteltével, annak ellenére, hogy e nézet hívei (Sadan és követői) ma már jelentős tudományos posztokat tud­hatnak magukénak, ez a vélemény nem tartozik a héber historiográfia fő vonula­tába. Mindez azt bizonyítja, hogy még a szokatlan körülmények ellenére sem vesztettek erejükből az elsődleges histo­riográfiai alapszabályok. Az a tény, hogy a

többnyelvűségen alapuló megközelítésmód

a ’60-as évek óta növekvő erővel és meggyőződéssel folyamatosan terjed, mutatja, hogy az izraeli korszakban a hé­ber nemzeti irodalom sokkal többet akar magáénak vallani a világi modem héber nyelven íródott műveknél. Ez is egyér­telműen jelzi azt az irányt, mely felé az új izraeli identitás fejlődik.

A historiográfiai bizonyítékai a harmadik krízis periódus két korszakának (az izraelinak és az új-zsidónak) majd csak ez­után jelennek meg. Ezek az íj törekvések pl. abban nyilvánulnak meg, hogy az iz­raeli középiskolák tantervében ajánlott ol­vasmányként megjelennek a jiddis ver­sek, vagy például a héber irodalmi antoló­giák mostanság gyakran kezdődnek bib­liai passzusokkal. (E törekvéseket gyakran éri vád, hogy a német romantika Judentumswissenschaft elképzeléséhez fordul­nak vissza). Mint már korábban megállapí­tottam, a jövő kérdése az, hogy alakul a sorsa a héber nyelvű, izraeli irodalmat bemutató szakmunkáknak és antológiák­nak, mely összeállításában vagy területi (pl. izraeli) vagy etnikai-vallási szemlélet (l. új-zsidó) érvényesül. Senki sem láthat­ja előre, hogy a jelenlegi politikai esemé­nyek milyen irányban fogják befolyásolni a nemzeti identitást és a nemzeti iroda­lom jövőbeli újrafogalmazását, és azt sem tudjuk megjósolni, hogy a geopolitikai és a történelemszociológiai folyamatok ho­gyan játszanak közre az irodalomelmélet és ez utóbbi historiográfiára tett hatásai­nak további alakulásában. Ezeknek az előrejelzéseknek hipotetikus természete azonban nem kérdőjelezheti meg azon héber példák érvényességét, amiket a historiorádiai alapszabályok megértéséhez használtunk fel. (…)

1 Ziva Ben-Porat, a Tel-Avivi Egyetem professzor­nője elfogadta meghívásunkat a januárban meg­rendezésre kerülő zsidó irodalmi konferenciára, ahol előzetes tervek szerint Remarks on the study of Jewish Literature outside Israel (Megjegyzések az Izraelen kívül élő zsidó irodalomról) címmel tart előadást. Ő bocsátotta rendelkezésünkre a tanulmányrészletet, mely teljes terjedelmében 1992-ben a Comparative Literary History as Discourse című kötetben látott napvilágot.

2 A például Halkin (1984) és Orinowsky (1963) által képviselt eklektikus nézet végeredményben Lachower döntését támasztja alá, mivel ő nem zárta ki a német Haszkala irányzat leg­fontosabb alakjait, és jelentőségüket sem kér­dőjelezte meg.

A melléklet szövegeit válogatta és fordította: Török Petra ­

Címkék:1995-10

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás

Orosz zsidó irodalom ma

Essünk túl a kínos megállapítá­son: számottevő jiddis és orosz nyelvű zsidó irodalom addig volt, amíg a 18. század végén az...

Zsidó írók és német művek: antiszemitizmus és a zsidók titkos nyelve

„Ki ölte meg a még megmaradt zsidókat a német kultúrában?” Több kiadást megért Németország zsi­dók nélkül című könyvében Bernt Engelmann...

Close