Szombat előfizetés 2017

A zsidó család-mítosz és realitás

Írta: Pécsi Katalin Pető Andrea - Rovat: Archívum

Schiller-Szombat_banner-02_700x100px_Corsa_20160223

Esztertáska

Miért éppen Esztertáska? Mert szeretnénk ezúttal Esz­terre – az eszterekre – irányítani a reflektorfényt. A purimi elbeszélésnek vitathatatlan heroinája ő, miközben a hétköznapi történelem mégis élénkebb fantáziával raj­zolta meg a férfiszereplőket, különösen Hámánt, akinek a nevét még egy táska formájú süteményben is megö­rökítette. Eszterről, vagyis a nőről (is) szól ugyan a tör­ténet, közben foglamunk sincs róla, hogy hogyan látta, miként élte meg a vele történteket ő maga.

Rovatunkban az elmúlt korok és a ma eszterieről sze­retnénk minél többet megtudni. Eszter kiborítja tehát táskáját: könyvek, levelek és feljegyzések garmadája hullik elénk, emlékek és persze emléktárgyak, esetleg akad még egy pár rácsos és négysarkosan hajtogatott sütemény is…

Pécsi Katalin

Az Esztertáska szerkesztői töltekeztek az elmúlt, meleg hónapokban. Jól körülnéztünk a Könyvhéten, és felkutattuk a női szerzőket. Részt vettünk egy érdekes, női konferencián is, Berlinben. Ezekről az élmé­nyeinkről olvashatnak most rovatunkban.

Hogy mi hullik ki majd Esz­ter táskájából a következő számokban? A régi zsidó nőin­tézmények bemutatás mellett mindenekelőtt a házasság és a válás témáit járjuk majd körül.

Élvezetes olvasást és a Zsidó Kulturális Fesztiválon felejthe­tetlen élményeket kívánnak az Esztertáska szerkesztői.

A zsidó család: mítosz és realitás

A Bet Debora második konferenciája

Ülünk a berlini nagy zsinagógában, és reménykedve a magyar nyelv elszige­teltségében, megjegyzéseket teszünk a termet zsúfolásig megtöltő, 150-200, a világ minden részéről érkezett rabbi, kántor- és aktivista nőkre. Izgatottan tárgyaljuk a női fejfedő divatot: ki elegánsan fekete bársonyból, ki a ru­hája színéhez illőt, ki pedig olyat vi­selt, amit pléh pillangókkal díszített csattal rögzített a hullámos hajába, melyek szárnyuk repkedésével jelezték, ha viselőjük újabb ismerőst fede­zett fel a tömegben és felé igyekezett. Ekkor az előttünk ülő konferencia­-társnőnk hátrafordul, és kezünkbe ad egy kicsi, bőrkötéses, 1943-ban kia­dott kötetet: Mirjam könyvét. A mamá­jától maradt rá.

Az erdélyi származású, Izraelt is meg­járt nő aktívan részt vett a berlini zsidó közösség újraépítésében, melyben a nők ma éppen úgy meghatározó szere­pet játszanak, mint 1946-ban, a Jüdis­cher Frauenbund megalakításakor. A Frauenbund megalakítói kerekasztal megbeszélést is tartottak, ahol elmesél­ték, hogy a World Council of Jewish Women-ben ugyan részt vehettek, de az 1960-as évekig nem sikerült elhitet­ni velük, hogy ők bizony német zsidók. Míg végül egy kongresszuson Max és Moritznak, a legendás, gézengúz német testvérpárnak öltöztek, és kupiét írtak, melynek refrénje a következő volt: „Ne feledd, hogy mindig zsidók vagyunk, mindegy hol élünk”. Ettől kezdve fo­gadták el, hogy élnek zsidók Németor­szágban.

A konferencia a harmincas éveik kö­zepén járó, berlini Elisa Klapchek és Lara Daemmig lelkes szervezésének eredményeképpen, intellektuálisan és érzelmileg is összefogta a progresszív zsidó vagy reformmozgalmakat. A kö­zös étkezések, a kulturális események (női zeneszerzők művei, kortárs zsidó képzőművészek kiállításai) mind-mind azt a célt szolgálták, hogy a résztvevők érezzék, nincsenek egyedül: mind­annyian ugyanannak a közösségnek a részei. Hiszen a reformmozgalmak mindenhol nagy ellenállással találkoz­nak. A bécsi ortodox zsidó közös­ségből például kivált egy csoport, és néhány hónapja már van rabbinője is, a nagyműveltségű és karizmatikus Dr. Eveline Goodmann-Thau személyé­ben, aki több egyetem professzora­ként és tucatnyi unoka boldog nagyma­májaként elhatározta, hogy nem kí­vülről, hanem belülről újítja meg a ju­daizmust. Mindez természetesen nem megy harc nélkül.

A nyitó előadások után a fő munka a párhuzamos workshopokban folyt, ahol a vezetők nemcsak olyan témák­ról beszéltek, mint hogy mi a teendő, ha a partner nem zsidó, mi történjék a zsidó apukák gyerekeivel, hogyan él­hetnek együtt zsidó módon a meleg és leszbikus párok, milyen új liturgia kiala­kítására van szükség, hanem a felszín­re törő, egyéni történetekkel is meg kellett birkóznunk. (Az egyik workshopon meghallgathattuk azt a kálváriát, amit az egyik lány végigélt, aki fiú név­re szerette volna a nevét módosítani, abban a reményben, hogy akkor az ál­láshirdetők nem szórják ki rögtön a je­lentkezését; vagy egy Argentínában élő, de Berkeley-ben született és felnőtt lány keserveit, hogy nem találja a me­gújulás és a személyesség kis köreit új hazájában).

Az utolsó nap kerekasztala a Bátor­ság a Pluralitáshoz címet viselte. Itt sze­repeltek a közösségükben megújító szerepet játszó aktivisták, mint pl. a szarajevói Benevolancia csoport egyik vezetője, Dragica Levi. Elmesélte, hogy csoportja az ostrom idején egész­ségügyi ellátást és ételt osztott a rászo­rulóknak. A minszki rabbinő, Nelly Schumann arról beszél, hogy milyen nehézségei vannak annak, aki újítani akar, és másképpen képzeli a jövőt, mint az intézményeket jelenleg megha­tározó erők.

Egy másik kerekasztal-beszélgetésen, ahol a kelet-európai zsidó közös­ségek képviselőit faggatták, a minszki rabbinő – Európa legfiatalabbja! – el­mesélte, hogy a fiatalok körében hihe­tetlenül nagy a tanulási láz. Sok ezer ki­lométert tesz meg rendszeresen az uk­rán határ és Szibéria között, hogy min­den előadás-felkérésnek meg tudjon fe­lelni. A bakui és a jereváni közösség vezetői – nem rabbik, hanem vezető szerepet vállaló, értelmiségi asszonyok – a zsidóság helyi sajátosságairól me­séltek: a közösség egyszerre tölti be a kulturális egyesület és az izraeli baráti társaság funkcióit is, miközben alkal­mazkodniuk kell a körülöttük élő több­ség, az iszlámhívő, illetve keresztény társadalom szokásaihoz is.

Ha egészen tömören kellene össze­foglalnunk, hogy mi volt a konferencia leghatásosabb mozzanata számunkra, akkor két dolgot emelnénk ki. „Zsidó szempontból” immár általánosan elfo­gadott álláspont, hogy a zsidó közösség nem rekeszthet ki senkit származása vagy életvezetése miatt: Kanadától Azerbajdzsánig az a progresszív vallási és közösségi vezetők álláspontja, hogy legyen a közösség mindenki előtt nyit­va, aki csak közeledni kíván. (Ennek megfelelően a „család” jelentése kibővült a „nem-biológiai család” fogal­mával, ami az egyedül élő, a nem zsidó partnerrel élő és a homoszexuális zsidók csoportját foglalja magába – ők is egyenrangú tagjai a közösségnek). „Női szempontból” a légkör marad felejthe­tetlen: nemcsak, hogy mindenki min­denkivel nyitott, kedves és érdeklődő volt, de a workshopokon feltörő, érzel­mi krízisek alkalmával mindig akadt va­laki, aki megértőén átölelte a lelki támaszra szorulót.

A konferencia legfontosabb üzenete a központ és a periféria újraértelmezé­se volt: el kell utasítani az öngettósítást, a „gettóból” kilépve merni kell a meghatározó szerepet felvállalni, és nyitni kifelé.

A két év múlva megrendezendő kon­ferencia a női hatalom témakörét járja majd körül: bátran és toleránsán, de határozottan.

Pécsi Katalin

Pető Andrea

Az augusztusi szám felelős szerkesztője: Pécsi Katalin

Címkék:2001-09

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás

Régi zsidó nőintézmények

Régi zsidó nőintézmények A Magyar Zsidó Levéltár anyagai közül válogatva a következő leány-, asszony-, és anyaintézmények be­mutatását tervezi az Esztertáska:...

Új könyvek két nemzedék tollából

Új könyvek két nemzedék tollából Barangolás a Könyvhéten (Eva Grlic, Emlékezések. Fordította: Lovas Ildikó, Budapest: Múlt és Jövő, 2001, 298...

Close